Szeretném most ott folytatni, ahol ma egy hete abbahagytuk! Láttuk, hogy József, aki rabszolga volt, mégis szerette a gazdáját, maradt inkább rabszolga, de nem adta föl a tisztaságát. Tisztelte, szerette, szolgálta földi gazdáját és éppen ezért maradt tiszta a csábításkor. És mindez azért lehetett, mert valóságos kapcsolata volt Istennel. És mégis, annak ellenére, hogy a lehető legbecsületesebben viselkedett, úgy, ahogyan az igazán hívő embernek a világ hatalmasságával szemben viselkednie kell, megalázták érte. Börtönbe került, méltatlan szenvedés jutott néki osztályrészül. Nagy próbatétel szakadt reá. És a most felolvasott részben azt látjuk, hogyan viselkedik a hívő ember az ilyen helyzetben, az ilyen szenvedések és megpróbáltatások között. Mély értelme van ennek a közlésnek Igénkben: “...és ott vala a tömlöcben. De az Úr Józseffel vala.” (1Móz 39,20-21) Amikor Potifár házában a legjobb dolga volt, akkor is ugyanezt a kifejezést olvashattuk: “Az Úr Józseffel vala.” (1Móz 39,2) És íme, most, amikor lebukik, most, amikor elbánnak vele, most, amikor ráborul a sötétség és kilátástalanság: most is siet Isten Igéje leszögezni, hogy az Úr most is Józseffel volt. Tehát akármilyen nagy változás történt a sorsában, a helyzetében: Istenhez való viszonya mit sem változott. József a megpróbáltatásban, a szenvedésben is éppen úgy Isten gyermeke volt, mint a jólétben és a kísértésben. Isten áldó, szerencséssé tevő jelenléte független attól, hogy ki milyen sorsban van. És József ott, a tömlöcben is elhitte, hogy az Úr vele van. Nem mondta ugyan sohasem, de kiderült a viselkedéséből. Hogyan?
1) Először is egy puszta negatívumból látszott ez: abból, hogy nem panaszkodik, nem siránkozik, nem méltatlankodik, egyetlen becsmérlő, elkeseredett szava nincsen. Még amikor szóba kerül is az ő ottléte, csak ennyit mond róla: “Mert lopva hoztak el engem a héberek földéről, és itt sem cselekedtem semmit, hogy a tömlöczbe vessenek.” (1Móz 40,15) Pedig lett volna oka a teljes elkeseredésre. Nem lett volna csoda, ha megtöri a börtön. Hiszen a hűsége miatt jut fogságba. De hamar kész ilyenkor így töprengeni a lélek: Nem jó üzlet a hűség! Isten parancsának lehetetlen e világon engedelmeskedni. Nem szabad ilyen becsületesnek lenni. Engednem kellett volna a bűnnek, hiszen úgysem lehet másképp megállni a világban! Igen, olyan hamar el tud keseredni még a hívő lélek is, ha nem érti rögtön Isten útját. Életének a reá zuhanó terhei alatt összeroskad a hite, mindenképpen összeegyeztetni akarja sorsát az Isten szeretetével, igazságával, rengeteg fájó "miért" tör föl belőle! Miért bánsz így velem, miért hagytál el engem? Pedig sokféle célja lehet Istennek a mi életünk megalázásával, megsanyargatásával, de egy bizonyos: sohasem az, hogy eltávolítson Önmagától, hanem épen fordítva: közelebb vonjon Önmagához. A vihar, ami néha támad, sohasem arra való, hogy elsodorjon Isten szívéről valakit, hanem arra, hogy kényszerítsen még jobban belekapaszkodni az Úr kegyelmébe.
Isten soha senkit el nem hagy, legföljebb mi hagyjuk el Őt! Egyszer hagyott csak Isten el valakit, mégpedig azt az egyetlent, aki nem érdemelte meg: Önmaga földi képviselőjét, egyszülött Fiát! De Őt aztán annyira elhagyta, hogy a pokolból és a kárhozatból kiáltott föl: “Én Istenem, én Istenem! miért hagyál el engemet?” (Mt 27,46) Én egyszer úgy éreztem, Jézusnak erre a keresztfán elmondott fölkiáltására nekem kell válaszolnom, így: én miattam, én helyettem, én érettem! Igen: az Istentől való elhagyatottság gyötrelmét is Jézus szenvedte el helyettünk. Ez pedig azt jelenti, hogy akkor igaz ez a megaláztatásban is, a szenvedésben is, ott az egyiptomi tömlöcben is. Igaz, hogy: “az Úr Józseffel vala, és kiterjeszté reá az Ő kegyelmességét és kedvessé tevé őt a tömlöcztartó előtt.” (1Móz 39,21) És éppen akkor, éppen ott lehet megélni ezt az igazságot, éppen ott, a megaláztatásban, a tömlöcben. József megélte. Nem vonult félre dacosan, sértődötten, megbántott igazságérzetének e fájdalmával, hanem elfogadta Istentől, hogy neki most ezek között az összeszűkült keretek között van az élete, neki most ez az életformája, hadd mondjam így: Istentől rendelt életformája! És ez nem rezignáció, nem beletörődés a változhatatlanba, hanem hitben megélt bizonyossága ennek a kijelentésnek: “De az Úr Józseffel vala”!
2) Tudniillik, aki elhiszi, hogy Isten vele van a mélységben: azt is el tudja fogadni, hogy nem véletlenül került oda. Mi, akik már végig ismerjük József egész történetét, különösen jól láthatjuk ezt. Lám, egy hisztérika miatt vettetik tömlöcbe, de Isten vezeti a mélységbe, mert föl akarja készíteni a maga nagyszerű tervei véghezvitelére. Nagy távlatból nézve látszik, milyen pontos isteni terv szerint mozdul itt minden személy és történik minden részlet, esemény! Gonosz erők működnek és csodálatos módon mégis Isten dolgozik! Általuk is! Mint a láncszemek, úgy kapcsolódnak egymásba az események: József bátyjai gonoszságának az volt az értelme, hogy József Egyiptomba kerüljön; börtönbe azért kellett jutnia, hogy a fáraó főembereivel találkozzék, azok révén a fáraó elé kerülhessen, ott nagy méltóságba kerülhessen és így majd atyjafiain segíthessen! Ilyen, nagyobb összefüggésben egyre-másra oldódnak fel a miértek, a részlet események értelmetlen talányai. Pedig még az a nagyobb összefüggés is csak egy részlet eseménye egy még nagyobb isteni koncepciónak, aminek a célja az, hogy Jákób családja Egyiptomba kerüljön, ott a szent nemzet nagy népévé terebélyesedjék, hogy a Jákóbnak adott ígéret beteljesüljön!
De még távolabbi célja is van az eseményeknek: Jézus Krisztus, az Ő eljövetelének előkészítése, az, hogy Úrrá és Krisztussá, Megváltóvá tegye Őt az Isten a földön! Sőt még távolabbi cél: e világ megmentése Jézus Krisztus által, az Ő Igéje és Szentlelke által! Az egész bűnnel fertőzött világ újjáteremtése, a golgotai megváltás munkájának, érvényének, hatályának kiteljesedése! Ebben az eget-földet átfogó nagy isteni tervben micsoda jelentéktelen, eltörpülő apróság az, ami itt Józseffel történik: Isten a világ megváltásának a nagy tervén dolgozik, és egy nő szeszélye miatt tömlöcbe vetnek egy rabszolgát. És mégis, ez a parányi sorsfordulat az egész műnek elmaradhatatlan alkatrésze. József persze akkor még nem tudhatta, hogy milyen nagy céljai vannak vele Istennek, csak azt tudta, hogy fogoly. De nekünk, akik már beigazolva látjuk, hogy ott, akkor József életében is minden Jézus Krisztusra való tekintettel történt, szabad, sőt kell is szélesebb horizontban látnunk a pillanatnyi eseményeket: Isten nagy, egész tervébe beilleszkedő részleteseményként megélnünk az életünket, tudván, hogy most is Jézus Krisztusra nézve munkál az Isten mindent.
Csillagászok mondják, hogy minden test vonzza a másikat, akármilyen messze vannak is egymástól. Nemcsak a Föld vonzza magához a leeső almát, hanem az alma is, akármilyen parányi módon, vonzza a Földet, sőt valamennyi csillagot is az égen és valamennyi csillag mozgására hatással van az, amikor leesik a fáról. Kezünket sem mozdíthatjuk meg anélkül, hogy ezzel ne zavarnók meg a csillagok mozgását. Hogy ez valóban így van-e, nem tudom, de elhiszem a tudósoknak, akik ezt kikísérletezték. Azt azonban fönntartás nélkül elhiszem, mert Isten Igéje jelentette ki, hogy az emberi élet legapróbb sorsfordulata is egy roppant isteni koncepció szerves része, aminek igazi értelme az egész terv megvalósulására való hatásában és az egésszel való összefüggésében van.
Aki elhiszi, hogy Isten vele van a mélységben, mint Józseffel a tömlöcben: annak szabad nagyobb távlatban látni az életet, túllátni az éppen megélt pillanaton és a maga apró sorsával engedelmesen belesimulni abba a nagy, egyetemes tervbe, aminek az érdekében Krisztus meghalt, feltámadott, visszajön, hogy végül Isten legyen minden mindenekben!
3) Az Isten tervébe való belesimulás azonban nemcsak egyszerűen látás, szemlélet kérdése, hanem tevékeny részvétel is az Isten munkájában. Az a megállapítás, hogy az Úr a tömlöcben is Józseffel vala, azt jelenti, hogy József a tömlöcben is Isten eszköze. Isten Józsefet a tömlöcben is fölhasználta, ott is volt számára megbízatása. Az, hogy az Isten vele van valakivel és az Ő kegyelmességét kiterjeszti valakire, nem abban nyilatkozik meg, hogy az illető megkímélődik bajoktól, bántalmaktól, hanem abban, hogy az illető ott, ahol van, a bajokban és megalázottságban is áldássá válik mások számára. Isten gyermekeit nem lehet megakadályozni abban, hogy a bennük lévő világosságot kiárasszák maguk körül - ha van bennük világosság! Pál apostolt és társát, Sílást megverhették, bebörtönözhették Filippiben, de nem tudták megakadályozni azt, hogy egy börtönőrt Jézushoz vezessenek viselkedésükkel. Urunkat, Jézust keresztre feszítették, de azt nem akadályozhatták meg, hogy éppen ez által legyen Istennek ama báránya, aki elveszi a világ bűneit. Így ad Isten lehetőséget az Ő gyermekeinek a szolgálatra ott is, ahol a világ már nem lát alkalmat erre. Nincsen olyan megalázott, kisemmizett állapot, ahol Isten gyermeke meg ne találná azt a szolgálatot, amit csak ő végezhet el. József annyira segítségére volt a tömlöctartónak, hogy annak semmi gondja nem volt többé a foglyokra. Hiszem, hogy velem van az Úr: ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy körülöttem az embereknek könnyebb lesz a terhük, mellettem valaki megkönnyebbülten sóhajt föl. Nem prédikált József a börtönőrnek, hanem segített neki. “És valamit cselekszik vala, az Úr szerencséssé teszi vala.” (1Móz 39,23) Jézus mondta egyszer tanítványainak, akik arról vitáztak, ki lesz a nagyobb köztük: “Én ti köztetek olyan vagyok, mint aki szolgál.” (Lk 22,27) Annál jobban hasonlít valaki Jézusra, minél mélyebbre tud hajolni a szolgálatban. Nagyon nehéz magasról lehajolni: akkor tanulja meg ezt mindenki, amikor maga is mélyen van!
De nemcsak a börtönőrnek volt segítségére József, hanem a raboknak is. Milyen jó lehetett például a főpohárnok-mesternek, hogy élete legsötétebb órájában találkozott egy emberrel, aki Isten világosságával szolgált neki, aki választ tudott adni kérdésére. József ott, a maga nagy nyomorúságában is világosság és áldás vivője, közvetítője lehetett megtört, kereső lelkek számára. A Bibliámban aláhúztam a 40. rész 6. versét: “És beméne hozzájok József reggel, látá, hogy ímé bánkódnak vala.” Amikor valakinek magának is nagy oka van a bánkódásra, nem nagyon szokta észrevenni mások bánkódását. József észrevette és igyekezett vigasztalni őket. Ez a legjobb eszköz a saját szomorúságunk leküzdésére. Meg tudod-e látni a szükségben szenvedő atyádfiát, észreveszed-e, hogy ma komorabb az arca, mint máskor? Érdekel-e, hogy miért? Nem azért alázza-e meg Isten az ő gyermekeit, hogy megnyíljék a szemük az emberi szenvedés, nyomorúság, bánat meglátására, hogy késszé tegye szívüket mások vigasztalására és megsegítésére?! Hogy világosságot gyújtson általuk ott, ahol a legfájdalmasabb a sötétség?! Ott és akkor gyakorlatilag ebben nyilatkozott meg az, hogy az Úr Józseffel volt és kiterjeszté reá az Ő kegyelmességét. Tehát abban, hogy világosságot gyújtott másoknak, mikor ő maga sötétségben volt. Szabadulást hirdetett, mikor ő maga fogoly volt. Vigasztalt, bár őt mindenki elfelejtette. Fogságban volt, de mégsem volt a saját nyomorúságának a foglya! Igen, gyakorlatilag ma is, itt is ezt jelenti az Úr velünk-létének a hitben való megélése. Ne mondd senkinek, hogy veled van az Úr, hanem éld meg úgy, hogy megérezzék rajtad, akik körülötted élnek! Jézus - saját szavai szerint - nem azért jött, hogy Néki szolgáljanak, “hanem, hogy ő szolgáljon és adja az ő életét váltságul sokakért.” (Mt 20,28) Akivel az Úr vele van, az sehol sem azért van, hogy néki szolgáljanak, hanem ő szolgáljon és adja az életét másokért!
Erre tanítja az Úr az övéit a megaláztatásban, a megpróbáltatásokban:
Áldjad Őt, mert az Úr megáldja minden munkádat,
Hűsége, mint az ég harmatja, bőven rád árad.
Lásd: mit tehet Jóságos Lelke veled,
És hited tőle mit várhat.
Áldjad az Úr nevét, Őt áldja minden énbennem!
Őt áldjad, lelkem, és Róla tégy hitvallást, nyelvem!
El ne feledd: Napfényed Ő teneked!
Őt áldjad örökké! Ámen.
(264. ének 4-5. vers)
Ámen
Dátum: 1952. március 9.