A felolvasott Ige szerint Izráel népe történelmének jelentős szakaszához érkezett: véget ért a 40 esztendős pusztai vándorlás ideje és megérkeztek az ígéret földjének a határához. Az élet ilyen jelentős fordulópontján jó megállni egy időre és mielőtt továbbmenne az ember, visszapillantani, végigtekinteni az utat, amelyen át idáig érkezett! Ezért mondja Mózes: “Emlékezzél meg az egész útról, a melyen hordozott téged az Úr, a te Istened!” (5Móz 8,2) Van miről emlékezni! 40 esztendő még egy nép életében is nagy idő! Hát még az a 40 esztendő, ott a pusztában! A Vörös-tengeren való átkeléstől kezdve az egész viszontagságos és mégis kegyelemteljes út az ígéret földje határáig, és minden, ami ezen az úton történt, örök időre szóló isteni kijelentéssé vált az egész világ számára! Van hát mire emlékezni!
Mi is emlékezünk most. Nem 40 esztendőre, de egyre. Nem hosszú idő még egy ember életében sem, de van mire emlékezni benne! Milyen rövid egy év, milyen gyors iramban múlnak a napjai és mégis milyen sok minden történik benne! Például megbetegedett valaki, vagy meggyógyult; állást kapott vagy cserélt; megházasodott vagy sírhoz kísért valakit; megvigasztalódott vagy elkeseredett; élete célját megtalálta vagy elvesztette; fölfrissült vagy elfáradt; reményteljesebbé vagy reménytelenebbé vált! Ki tudná fölsorolni mindazt, ami történt? Egy bizonyos: különös szövedék az élet és annak csak egyetlen évnyi szakasza is, a legkülönbözőbb szálakból összeszőve. Vannak közte egészen fekete szálak, van fehér és itt-ott megcsillan olykor egy-egy arany szál is a többi között! Van hát mire emlékezni!
Tehát: “Emlékezzél meg az egész útról, a melyen hordozott téged az Úr, a te Istened!” Ebben a mondatban most hadd fordítsam meg a szavak rendjét, így: Emlékezzél meg arról, hogy az Úr hordozott téged az úton! Tehát nem véletlenül alakultak úgy az események, ahogyan éppen alakultak, hanem az Úr akaratából! Minden apró és nagy esemény csak egy szála annak a bizonyos szövedéknek, amelyet nagy, örök terv szerint maga az élő Isten sző, és ami sokszor azért látszik értelmetlennek, mert még nincs befejezve a minta, amin a mennyei Mester dolgozik. Tehát Ő, a hatalmas és kegyelmes Isten hordozott téged is, engem is az 1951. esztendő egész útján! Érzitek, mennyi gyöngédség, lehajló szeretet, féltő gondosság van ebben a szóban: hordozott?! Az is benne van, hogy sokat eltűrt! Megbocsátott! Rengetegszer újrakezdett, megfeddett, megvigasztalt, fölemelt, vezetett: szóval az Ő eleve elrendelt terve szerint alakította tovább a mintát, nagy gonddal és szeretettel, Ő szőtte tovább életem szövetét! Visszatekintve az útra, az örök predestináció földi vetületét láthatja a hívő lélek mindabban, ami történt! Milyen jó annak, aki úgy tud megemlékezni egy útról - akármilyen volt is az az út -, hogy az Úr hordozta őt rajta. El tudod-e fogadni, hogy téged is az Úr gondozott? Veled is csak az történt, amit Ő akart! Te is az általa kiszabott úton jutottál idáig. Isten kezéből el tudod-e fogadni mindazt, ami történt?
Izráel népének ott, az ígéret földje határán nem is az volt a problémája, hogy az Úr vezette-e őket, vagy nem - hiszen sok kézzelfogható bizonyítékát látták az Úr vezérlő tevékenységének -, hanem inkább az, hogy miért vezette őket a pusztába, miért kellett ennyit bolyonganiok, szenvedniök, nélkülözniök, miért nem lehetett egyszerűbben, könnyebben megjárni ezt az utat Egyiptomból Kánaánig?
Vajon nem ez a kérdésed neked is: a miért? Miért kellett nekem ezen az úton mennem, miért kellett velem mindannak megtörténnie, ami történt? Miért? Nos, nagyon jó az, amikor a “miért” ilyen élesen odarajzolódik az események fölé. Csak azt ne feledjük, hogy kétféle miért van: isteni és emberi miért. Mi visszafelé nézünk és keressük az okokat. Így sóhajt sok ember: Mit vétettem, hogy így bánik velem az Isten? Hát ezt érdemeltem én? Igazságos volt az, ami velem történt? Ez az emberi miért. Isten pedig előre néz, mert valami célt akar velünk elérni. Az Ő cselekedeteinek végső értelme nem hátul van, az okokban, hanem elöl, a célnál! Ő mindig valaminek az érdekében cselekszik! Ez az isteni miért! És erre az előretekintő miértre, erre a célt tudakoló kérdésre egészen határozott választ is ad az Isten Igéje, olyan választ, amiben nemcsak az elmúlt esztendő, hanem az egész emberi élet értelme megvilágosodik.
Az egyik célt így jelöli meg Igénk: azért volt a 40 esztendő minden nyomorúsága, hogy “nyilvánvaló legyen, mi van a te szívedben”. Nyilván nem az Istennek volt erre szüksége, hiszen Ő ismerte az Ő népe minden baját, érzelmét, szándékát, szívét-lelkét, hanem a népnek volt szüksége arra, hogy ismerje meg önmagát! Nagyon nehéz megismerni a szív rejtelmes mélységeit! Nem a másik emberét, azt még szinte hamarabb megismeri az ember, mint a sajátját! Ismered-e te a saját szívedet? Én nem merném rámondani, hogy igen, mert még nem tudom, mi minden kerül elő belőle! Akkor érik az embert meglepetések, amikor zökken egyet az élete szekere, amikor a rendes kerékvágásból kizökken, amikor valami váratlan esemény éri, és megrázza! Sokan ismerik azt a régi történetet, hogy egy ember egyszer elkezdett nevelni egy tigriskölyköt. Húst, vért nem adott neki. Azt remélte, hogy szelíd állat lesz. Hosszú ideig ment is a dolog. Egyszer, amint gazdájának a kezét nyalogatta, érdes nyelvével felnyalt egy nemrég begyógyult sebet. A gazdája nem is vette észre, hogy kezd szivárogni a vére és a tigriskölyök mohón nyalja. Egyszer csak a vér ízére feltámadt a vadállat a szelídített kölyökben, rá akart ugrani a gazdájára. Le kellett lőni az állatot.
Így vagyunk mi is. A civilizáció és a neveltetés korlátjai közé beleszelídített természetünk nagyszerűen funkcionál mindaddig, amíg az igazit elő nem hozza valami különös esemény: nagy öröm vagy veszteség, veszedelem vagy szenvedés. Nemrégen egy nagy megpróbáltatásokon átment atyánkfiának a betegágya mellett álltam. Próbáltam vigasztalni, az Áldott Orvos felé terelni gondolatait, mire egyszerre csak kitört belőle a keserűség: remélem is, hogy megsegít végre, mert hát bizony nem is tudom, mivel érdemeltem meg mindezt!? Érzitek-e, mennyire nyilvánvalóvá lett, mi van abban a szívben? Röviden: hitetlenség! Vallásos érzelmekkel és szokásokkal megszelídített hitetlenség, az Istennel szemben való ősi lázadás, ki-nem-engesztelődött állapot!
Az igazi hívő ember, a kegyelem hatálya alatt élő ember ugyanis sohasem tartja igazságtalannak Istent a sorsáért, a megpróbáltatásokért, mert tudja, hogy ha büntetésről lenne szó, csak súlyosabbat érdemelne, olyat, mint Jézus: a kárhozat halálát, de azt meg már elszenvedte helyette az Úr Jézus. Tehát a legnagyobbnak látszó büntetés vagy ítélet is irgalmas és kegyelmes ítélet! A hívő embert nem érheti olyan súlyos ítélete Istennek itt a földön, amire rá ne tudná mondani: ennél sokkal súlyosabbat érdemeltem volna! Milyen kegyelmes az Isten! De a hívő emberből is előhozzák a megpróbáltatások azt, ami még mindig ott van a szívében. Ilyenkor derül ki, lepleződik le, mennyi irigység, önzés, hiúság, békétlenség, bizalmatlanság, sértett önérzet és sok más egyéb szemét van még egy újjászületett szívben is! És tudjátok, mire kell az, hogy így nyilvánvalóvá legyen, mi van a te szívedben? Arra, hogy kiábrándulj önmagadból, önhittségedből, önimádatodból, és megtanulj igazán kegyelemért kiáltani az Úr Istenhez! Arra, hogy odaalázzon a Krisztus keresztjéhez, ahol a Krisztus vére megtisztítja éppen a te szívedet is minden bűntől! Igen: ezért emlékezzél meg az útról, amelyen hordozott téged az Úr, hogy most itt, az útszakasz végén teljes alázattal borulhass oda Krisztusunk elé mindazokkal a nyomorúságaiddal, amelyek nyilvánvalókká lettek a szívedben, és kérhessed a megújító, a megtisztító bocsánatot! Istennek az elmúlt esztendővel is az volt a célja, hogy mélyebben és igazabban alázhassad oda magad a kereszt alá. Elérte-e a célját veled?
A másik célja a pusztán átvezető útnak az, amit a 3. vers így fejez ki: “És megsanyargata téged, és megéheztete, azután pedig enned adá a mannát, a melyet nem ismertél, sem a te atyáid nem ismertek, hogy tudtodra adja néked, hogy az ember nem csak kenyérrel él, hanem mind azzal él az ember, a mi az Úrnak szájából származik.” Izráelnek azt kellett megtanulnia, hogy Isten pusztán hatalma szavával akkor is fenn tudja tartani az embert, ha a természetes eszközök, mint a kenyér, teljességgel hiányoznak. Igen: a pusztában tanulja meg mindenki, hogy nemcsak kenyérrel él az ember! Tudtunkra akarja adni Isten, hogy az emberi létet nem lehet csupán emberi erőkkel végigélni! Sőt: az emberi életet igazán emberi módon, emberhez méltó módon csak Istenre támaszkodva, Istennel számolva, Istennel közösségben és isteni segítséggel lehet végigélni. Aki fáradtan, kimerülten, saját emberi erejében csalódva kiált ezért a mennyei segítségért, keresi ezt a felülről alányúló kezet, az bizonyosan meg is találja! Egy egyszerű hívő asszonyt egyszer nagyon lesajnált a szomszédja, ahogy ő mondta: a primitívségéért. De amikor ez az asszony a saját családjában egy nagy megrázkódtatást élt át, akkor titokban átment ahhoz a "primitív" asszonyhoz, ahhoz a hívő asszonyhoz és arra kérte, imádkozzék érte, mert különben nem bírja ki! Igen, azért veszi el néha Isten a “kenyeret”, a materiális fogóvégét az életnek, hogy kénytelen legyen az eddig csak kenyérben bízó ember megtanulni mintegy Isten kezéből élni, más szóval: hitből élni. Életünk pusztai vándorlásának legdrágább, legforróbb pillanatai azok, amikor az ember rájön arra, hogy lám: nemcsak kenyérrel lehet élni, hanem valami mással is, ami pótolja a kenyeret, ami mindig a legjobbkor, sohasem későn, csodálatos gondviselés-szerűen úgy száll le az égből, mint annak idején a manna a pusztában! Ilyenkor az ember nagy áhítatos ámulatában elfelejt panaszkodni és megtanul hálát adni! Istennek az elmúlt esztendővel is az volt a másik célja, hogy megtanítson téged Őbenne, az Atyában még jobban bízni, reá még nagyobb súllyal támaszkodni, vele hálára késztető életközösségben élni! Mennyire érte el ezt a célját veled?
A harmadik célja a pusztán átvezetőútnak az, amit az 5Móz 8,5-7 így fejez ki: “Gondold meg azért a te szívedben, hogy a miképen megfenyíti az ember az ő gyermekét, úgy fenyít meg téged az Úr, a te Istened; És őrizd meg az Úrnak, a te Istenednek parancsolatait, hogy az ő útján járj, és őt féljed. Mert az Úr, a te Istened jó földre visz be téged; bővizű patakoknak, forrásoknak és mély vizeknek földére, a melyek a völgyekben és a hegyeken fakadnak.” Hosszú és gyötrelmes volt a zsidó nép számára a 40 esztendő, de végül is ennek árán megérkeztek az ígéret földjének küszöbére. Valamire fölkészítette az Isten az Ő népét.
A mi földi életünkben is van sok szenvedés, harc, feszültség, gyötrelem, de mindez nem önmagáért van, nem kínozni akar vele Isten, hanem nevelni. Nekünk is meg kell érkeznünk valahová: Isten közelébe, az Ő minél kizárólagosabb uralma alatt berendezkedő életre. A népnek azért kellett olyan sokat bolyongani, mert olyan állapotban, amint elindult, nem mehetett be az ígéret földjére. Mi is olyan állapotban, ahogyan megszülettünk, nem mehetünk be a mennyek országába: szükség nékünk újonnan születnünk. És újjászületett állapotunkban is egyre tovább kell nevelődnünk, csiszolódnunk, fényesednünk. Nem külsőleg kell tehát nekünk megérkeznünk valahová, hanem belső állapotunkban: az újjászületésre és azon túl az Úrnak való engedelmesség állapotára, a belső szentségre. Urunk így jelölte meg az Ő megváltottai életének az irányát: “Legyetek azért tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes.” (Mt 5,48), és legyetek szentek, mert a ti Mennyei Atyátok szent. (v.ö. 1Pt 1,16) Erre nevel a puszta! Ezen az úton hordozott az elmúlt esztendőben is. Hagytad-e? Előbbre jutottál-e? Elérte-e ezt a célját is veled?
“Emlékezz meg az egész útról, amelyen hordozott téged az Úr, a te Istened!” Igen, itt a fordulón emlékezz, emlékezzünk! Ha nehéz volt is olykor, Ő hordozott és úgy hordozott, hogy minden javukra legyen azoknak, akik az Urat szeretik! (v.ö. Róma 8,28)
Ebben a hálás bizonyosságban énekeljük el az 511. ének első versét!
Maradj velem, mert mindjárt este van,
Nő a sötét, ó, el ne hagyj, Uram;
Nincs senkim és a vigaszt nem lelem,
Gyámoltalannal, ó, maradj velem.
(511. ének 1. vers)
Ámen
Dátum: 1951. december 31. du.