Istennek kimondhatatlan nagy kegyelme az, hogy ma újra hangozhat közöttünk a karácsonyi evangélium, a karácsonyi örömüzenet! De valahogy azt szeretném ma megérezni és megéreztetni mindnyájunkkal, hogy ez a karácsonyi öröm, amiről olyan sok szó esett már, nemcsak érzelmi dolog, nemcsak múló hangulat, hanem életformáló erő, megbízatás, szolgálat! Nem arról van tehát szó, hogy örüljünk hát két napig, mert újra karácsonyt ünnepelhetünk, hanem olyan örömhírről, ami egy egész életre elkötelezi azt, aki meghallotta. Nagy ajándékozás történt karácsonykor, Isten ajándékozta meg a világot az Ő Szent Fiával, de ugyanakkor ez az ajándék szent feladat is annak, aki kapta!
És nem lehet a kettőt elválasztani egymástól. Ezért szeretnék most együtt beszélni erről a kettőről: a karácsony ajándékáról és feladatáról, annak az Igének az alapján, amit bár sokan már könyv nélkül tudunk, de most új erővel fogott meg, éppen a mai karácsonyra való tekintettel! Vegyük hát sorra Igénk egyes megállapításait!
Így kezdődik: “Az igazi világosság eljött volt már a világba!”. (Jn 1,9) Ez a karácsony nagy ajándéka! Sokféleképpen lehet kifejezni azt a felséges csodát, ami karácsony estén ott a betlehemi kis istállóban történt. Ismerjük ezeket a kifejezéseket a Bibliából: “Úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta” (Jn 3,16), vagy így: “Az Ige testté lett és lakozék mi közöttünk” (Jn 1,14), vagy: “Hirdetek néktek nagy örömet, mely az egész népnek öröme lészen, Mert született néktek ma a Megtartó, aki az Úr Krisztus a Dávid városában.” (Lk 2,10-11). Ugyanezt a felséges csodát, örvendetes tényt alapigénk így fejezi ki: “Az igazi világosság eljött volt már a világba!”
Mindenik kifejezés a világot teremtő és kormányzó Istennek egy darabja, az egyetlen isteni lénynek egyik személye. Ő egy egészen más világából eljött ebbe a világba, beleszűkült egy kicsiny gyermeknek az alakjába, belefeszült egy emberi személy életének a korlátjai közé. Közénk jött az Isten és éppen azért, hogy itt, közöttünk forgolódva, emberekkel beszélgetve, kezet fogva megértesse azt a láthatatlan titkot, hogy az Isten jelenléte ezen a földön nem átvitt értelemben értendő, nem jelképesen, hanem egészen valóságosan, ténylegesen, reálisan! Jézus megszületése azt jelenti, hogy Isten az időnek és a térnek egy pontján, tehát mintegy 1951 évvel ezelőtt és Betlehemben materiális bizonyítékát is adta annak az egyébként szellemi igazságnak, hogy az Isten személyes velünk léte és jelenléte érzékelhető valóság! Éppen azért adta ezt a bizonyítékot, hogy történelmi tényre támaszkodhasson az a hitünk, hogy itt van Isten köztünk még akkor is, ha testileg már nem is úgy, de szellemileg éppen olyan valóságosan, mint akkor!
Tehát: “Az igazi világosság eljött volt már a világba!” - így mondja alapigénk. Maga Jézus is így nevezi magát: “Én vagyok a világ világossága.” (Jn 8,12) Jézus: világosság, fénysugár a mennyből, a mennyei világosságnak, Isten világának meggyújtott szövétneke a földön. Egy darab abból a ragyogásból, ami odaát van Isten közvetlen közelében, ami Istenben van. A Jelenések könyve végén így olvasunk erről a mennyei ragyogásról: “És a városnak nincs szüksége a napra, sem a holdra, hogy világítsanak benne; mert az Isten dicsősége megvilágosította azt, és annak szövétneke a Bárány.” (Jel 21,23) Ebből az örök, szent világosságból tört be egy sugár a földre Jézus Krisztus személyében! Vegyük csak szó szerint, hogy Jézus az igazi világosság, az a mennyei röntgensugár, akin át Isten gyógyító ereje árad ki a sok mindenféle rákos nyavalyában szenvedő emberre. Emlékezünk ugye, hogyan gyógyultak meg közelében a betegek, miként tisztultak meg tekintetétől a bűnösök, hogyan futott előle az ördög! Valóban úgy oszlott szét például Nain kapujában a gyász fájdalma, mint a sötétség, amiben gyertyát gyújtottak! Igen: a karácsonynak ez a legdrágább ajándéka, hogy Isten az igazi világosságnak egy fényforrását helyezte bele ebbe a világba, a mi világunkba, hogy emberi lelkeket gyógyítson, tisztítson, vigasztaljon, felemeljen, megszenteljen, üdvözítsen! Hogy az igazi világosságot ragyogtassa a sötétségben!
Ez kell nekünk, ez a gyógyító, erőt adó, vigasztaló, tisztító, megszentelő mennyei sugár! Erre van szüksége a mi fáradt, csalódott, szomorú, bűnös szívünknek éppen! Ha ránk vetítődhetnék most ez a mennyei fénysugár, akkor az most igazi karácsonyi öröm lenne konkrétan, és nem csak múló jóérzés! De hát hogyan részesülhetünk ennek a világosságnak ebben a gyógyító hatásában? Figyeljük csak meg, így folytatódik Igénk: “Az igazi világosság eljött volt már a világba, amely megvilágosít minden embert!” (Jn 1,9).
Megvilágosít: úgy is mondhatnám, hogy leleplez, olyannak mutatja meg az embert, amilyen. Sötétségben és félhomályban nem látszik a szemét és a rendetlenség egy szobában, de ha besüt a nap, annál inkább! Még inkább így van ez a szívvel: akkor derül ki minden régi és új szemét és minden fölhalmozódott rendetlenség, amikor az igazi világosság fénye vetítődik reá! Tehát így gyógyít, így vigasztal, így erősít meg Jézus, hogy megvilágosít: megmutatja a bajt, leleplezi bennem a bűnt, fényt derít a mulasztásomra. És ez nagyon nem kellemes, senki sem szereti, amikor reflektorfénybe kerül az életéből olyan valami, amit takargatni szeretne! Pedig, most mindnyájunkkal ezt teszi, mert hallgassátok csak, így folytatódik: “A világban volt és a világ általa lett, de a világ nem ismerte meg őt. Az övéi közé jöve, és az övéi nem fogadák be őt.” (Jn 1,10-11). Ebben a két versben az a kellemetlen, hogy összefügg egymással. Tehát így: az általa teremtett világ azért nem ismerte meg Őt, mert az övéi, akik közé jött, nem fogadták be Őt!
Tudniillik a világnak csak egyetlen módja van megismerni Jézust: a keresztyének életén és bizonyságtételén át! Olyan Krisztust ismer a világ, amilyent a Krisztus hívei megélnek előtte! És ha ez így van: csodálkozhatunk-e, ha ez a világ nincs túlságosan jó véleménnyel a mi Krisztusunkról?! Nem a világ hibája, bűne ez, hanem a mienk. Látjátok-e, hogy az evangélium ügyének tulajdonképpen csak egyetlen ellensége van: a tanítványok! Egyedül csak ők hátráltatják Krisztus hódító útját e világban. Tehát nem az istenkáromlók, nem az antikrisztusi erők, hanem a tanítványok, a hűtlen Krisztus-követők. Azok, akik bár megismerték Őt, de nem fogadták be Őt, vagy ami még ennél veszedelmesebb: csak látszatra fogadták be Őt. És ezért utálja meg a világ Őt, mert észrevette, hogy az Övéinek az életében minden csak látszat: a szeretet, meg az önzetlenség, meg az önmegtagadás, szóval az egész kegyesség csak látszat! És ez ártalmasabb, mint a becsületes istentagadás! Igen, itt nagyon fájdalmasan érzem, hogy egy láthatatlan “mert” szócskával kapcsolódik egymáshoz a 10. és 11. vers, tehát így: a világ azért nem ismerte meg Őt, mert az övéi nem fogadták be Őt!
És ennél a szemrehányó, fájdalmas kijelentésnél most ne arra gondoljunk, hogy bizony-bizony nem volt néki helye a vendégfogadó háznál, rongyos istállóban kellett már megszületnie is, meg hogy nem volt hová fejét lehajtania, meg hogy kitaszították övéi maguk közül, gonoszul keresztfára juttatták. Ne erre gondoljunk, vagy legalábbis ne csak eddig gondoljuk el, hanem egészen mostanáig: én el tudom-e vállalni, hogy minket, engem ítél meg ez az Ige, és teljes őszinteséggel el tudom-e mondani, hogy én nem fogadtam be Őt úgy, ahogyan kellett volna? Mi nem fogadtuk be Őt, mert hiszen mi vagyunk az “övéi”! - Vagy nem?
Hogy mennyire így van, hogy mennyire nem fogadtuk be Őt, most éppen abban látszik a legjobban, ahogyan karácsonyt ünnepelünk. Hallottam az elmúlt napokban ilyen kijelentést: Most bizony csak kevés örömet tudok szerezni, mert kevés a pénzem! Milyen nyomorúságos öröm lehet az, amit pénzzel lehet mérni! Egészen bizonyosan nem karácsonyi öröm! Vagy ilyen kijelentést hallottam keresztyén emberek szájából: Kössünk fegyverszünetet, legalább ezen a két napon ne veszekedjünk egymással, hiszen a szeretet ünnepe van! Annyit ér az ilyen két napos békesség, mint a két napos hűség! Ennek sincs semmi köze a karácsony lényegéhez. Ez is csak hangulat! Mit jelent általában a karácsony a gyakorlatban? Legtöbbször csak ilyen dolgokat, mint sütés-főzés, vásárlás, pénzköltés, az előtte való sok lótás-futásnak végre a kipihenése, ünnepi ebéd, társaság, bridge-parti...
Mondjátok, ha csak a karácsonyi ünneplésünk módját nézzük: nem teljességgel ránk vonatkozik-e Igénknek ez a megállapítása: “Az övéi közé jöve és az övéi nem fogadák be Őt!”? (Jn 1,11) Hány karácsonyunk volt már, és vajon mi haszna volt ennek a világnak abból, hogy mi ünnepeltünk? De hát egyáltalán, mi haszna lehet ennek a világnak abból, ha a keresztyének karácsonyt ünnepelnek? Az, hogy ha igazán befogadnánk az igazi világosságot, a világ is megismerhetné általunk az Úr Jézust! Mert nem lehet az emberi életet két részre osztani: egy evilági életre és egy túlvilági életre, és nem lehet Jézust csak a túlvilági üdvösségre nézve befogadni, hanem csak úgy, hogy akkor a földi életemet, az e világban való forgolódásomat is megszenteli.
Így mondja alapigénk: “Valakik pedig befogadák őt, hatalmat ada azoknak, hogy Isten fiaivá legyenek, azoknak, a kik az Ő nevében hisznek.” (Jn 1,12).
Csodálatos dolgokról van itt szó: Isten Fia azért lett emberré, hogy az ember Isten fiává lehessen! Isten Fia azért szállt alá a mélységbe, hogy az ember felemelkedhessék eredeti rendeltetésének a magasságába. Isten Fia azért halt meg átkozott halállal, hogy az ember élhessen dicsőségben. Isten Fia azért vállalta az ember életét, hogy az ember részese lehessen az Isten életének. De megint nemcsak odaát, majd az örökkévalóságban! Persze ott is, sőt ott igazán! De itt a földön is! Aki igazán befogadja Jézust, annak itt a földön kell Isten fiaként élnie, Isten életének a részeseként járnia! A világban! Hogy mennyire így van ez, kitűnik abból, hogy Jézus nemcsak önmagára mondja: “én vagyok a világ világossága” (Jn 8,12), hanem szóról-szóra így mondja tanítványaira is: “ti vagytok a világ világossága!” (Mt 5,14) Ennyire azonosítja magát velünk, ennyire emberré lett, hogy az isteni világosságot teljesen megosztotta azokkal, akik Őt befogadták!
Tudjátok már, mit jelent Jézust befogadni? Tovább árasztani a világ felé mindazt, amit Tőle kaptunk: a békességet, a megbocsátást, a szeretetet, a türelmet, az áldozatkészséget, a jóságot - szóval: világítani, a világ világosságának lenni mindenütt, ahol sötét van, tehát éppen a világban, szétsugározni valamit abból a nap nélküli világosságból, abból a gyógyító, tisztító mennyei röntgensugárból, ami ott Betlehemben jött el a világba! Amit azért nem ismerhetett meg a világ, mert az övéi nem fogadták be magukba, vagy ha befogadták: a véka alá rejtették, maguknak élték, belkörűleg használták és így lassan az lett a sorsa, mint a leborított gyertyalángnak: fölélte az oxigént és elaludt! Nos, hát az az igazi karácsony, amikor valaki nemcsak az ajándékot fogadja el, hanem az azzal járó feladatot is vállalja: a befogadott világosság továbbárasztását! Jézus nem elment ebből a világból karácsony ünnepén, hanem éppen eljött, világítani jött a világba! Mert úgy szerette Isten e világot - azt a világot, amit mi sokszor gyűlölünk, megvetünk, amitől elfordulni szeretnénk -, igen, ezt a világot Isten úgy szerette, hogy Ő egyszülött Fiát adta érte. Aki ezt a Fiút, ezt a világért adott egyszülött fiút befogadja, az nagy felelősséggel kell, hogy szeresse a világot, a világban lévő embert, annak magának is úgy kell szeretnie e világot, hogy a világ megismerje az igazi világosságot, az Isten fiain át az Isten egyszülött Fiát!
Tehát: befogadni! Ez az igazi karácsonyi öröm! A karácsony alkalom Jézus befogadására, vagy újra befogadására! Ne gondoljátok, hogy azzal, hogy most elénekelünk egy prédikációt befejező éneket, megtettünk mindent, ami tőlünk telik! Nem! Ez az ének megmutatja: mit tégy, hogyan könyörögj, s miképpen nyílhatsz meg a Világosság előtt:
Ó én szerelmes Jézusom, Édes megváltó Krisztusom!
Jövel, csinálj csendes ágyat, Szívemben magadnak házat!
Ó, kedves vendég, nálam szállj, Bűnömtől ne iszonyodjál,
Jőjj be hozzám, te szolgádhoz, Szegény megtérő juhodhoz!
Én lelkemnek rejtekébe, Zárkózzál bé szekrényébe,
Hogy el ne felejthesselek, Sőt örökké dicsérjelek.
316. ének 12-14. vers
Ámen
Dátum: 1951. december 25. Karácsony első napja.