Ennek a most soron következő szakasznak egész tartalma belefér ebbe a két szavas figyelmeztetésbe: Legyetek béketűrők! Minden egyéb, ami még ezen kívül van benne: mind ennek a figyelmeztetésnek a részletezése, magyarázata, indoklása. Ötször egymás után fordul elő benne a béketűrés, a türelem kifejezés. Azt mondja Jakab, hogy a türelmetlenség a hitetlenségnek a jele, mert arról tanúskodik, hogy nem számol az Úr Jézus dicsőséges visszajövetelének a közelségével. Pedig a világ megítélésére közeledő Bíró már az ajtó előtt áll és a benne való hit sok türelmetlen kapkodástól és kétségeskedésétől óv meg bennünket. Az a hitünk, hogy az Úr visszajövetele közel van: különösen a szenvedésekben és a kellemetlen emberekkel szembeni magatartásunkban jelent nagy erőt és vigasztalást. Ez a hit tanít meg és tesz képessé az egyik legnehezebb dologra: a türelemre. Erről beszél ez az Ige.
A türelemre szüksége van minden embernek, aki él. Türelmesnek lenni olyan állapot, mint amikor valaki egy olyan ajtó előtt áll, amelynek egyszer meg kell nyílnia, de még nem nyílt meg, még zárva van. És várnunk kell, várni akkor is, ha már úgy érezzük, hogy nem bírjuk tovább. Sokszor kerülünk az életben ilyen bezárt ajtók elé. Lehet az egy sötét folt a lelkiismeretünkön, amelyről tudjuk, hogy semmiképpen nem bírjuk onnan eltávolítani, ami azonban az egész életünket megterheli, elállja az utunkat, ráveti árnyékát minden örömünkre. Lehet az egy ember, akivel össze van kötve valaki a munkában vagy a házasságban, vagy a lakásában; akitől rengeteget kell tűrnie, akivel sehogy sem sikerül elviselhető közösségre jutnia, akárhányszor megpróbálkozott is már vele. Lehet az valamiféle gátlás, természeti adottság vagy tulajdonság, amin nem tud az ember változtatni, akárhogy küzd is ellene. Vagy valami fájdalom, mély seb, amit a lelkében hordoz és amit nem tud többé felejteni. Vagy áldatlan körülmények, megoldhatatlannak látszó problémák, amikből nincs kiút. Vagy talán éppen egy betegség, szenvedés, amiben a közeledő halál komor hírnökét ismeri föl valaki. Sok mindenféle bezárt ajtó lehet. Tele van az életünk olyan helyzetekkel, ahol a józan belátás azt diktálja: Türelem! Még közmondás is van rá: A türelem rózsát terem! - de hiába, mert nincs, vagy ha volt: elfogy és kijövünk a béketűrésből!
A legtürelmesebb ember is fölsóhajt ilyenkor és kitör belőle a panasz: hiszen nekem van türelmem, már olyan régóta várok és mégsem nyílik meg az ajtó! Mire várjak hát, úgysem lesz jobb, úgysem sikerül! Mindig újra csak azt halljam: türelem, türelem?! - Igen: ilyen a mi türelmünk, amiben éppen az árulódik el, lepleződik le, hogy ez nem türelem! Ilyenkor derül ki, hogy a mi türelmünk csak egy vékony jégréteg a türelmetlenség mély vize fölött, ami csak beborítja a lelkünk mélyén hullámzó sok nyugtalanságot, kétségeskedést. Ami azonban nem tart meg: a legkisebb terhelés alatt beszakad, és menthetetlenül merülni kezd az ember saját kétségbeesése hullámai között. Meg kell állapítanunk, hogy az igazi béketűrés nincsen meg bennünk, a valódi béketűrés ismeretlen a számunkra. Képtelenek vagyunk rá! A mi türelmünk arra van beirányozva, ahhoz van kötve, hogy egyszer majd mégis úgy fordul a sorsom kereke, ahogyan elképzeltem; egyszer majd mégis valóra válik az, amire úgy vágytam; egyszer majd mégis megnyílik az az ajtó, ami előtt már olyan régen topogok. A mi türelmünk nem egyéb, mint a saját vágyaink, reménységeink elképzelt valóra válásából kierőszakolt megnyugtatása, lecsendesítése a türelmetlenségünknek, legtöbbször hamis reménységgel való áltatása a belső nyugtalanságunknak.
Egészen más azonban az a béketűrés, amiről Jakab beszél. Ez a béketűrés nem a nehéz helyzetemnek egy elképzelt javulására van beállítva, hanem az élő Istenre! Mégpedig nem is Istennek egy olyan remélt cselekedetére, amivel végre majd megnyitja azt az ajtót, hanem magára a cselekvő Istenre, a szuverénül cselekvő, tehát akár az elképzeléseim ellenére is cselekvő Istenre! Tehát például: egy beteg számára nem az a türelem forrása, hogy majd csak eljön Isten kegyelméből a várva várt gyógyulás, hanem az, hogy a betegségében is a kegyelmesen cselekvő Isten kezében tudja magát és türelemmel várja, mi jön ki abból, hogy vele Isten most így cselekszik! Ennek a béketűrésnek a számára soha sincs végérvényes sötétség, sem végérvényes akadály, ezért nem is tud soha teljes reménytelenségbe és kilátástalanságba jutni. Ez a béketűrés azért nem fogy el, mert a legelesettebb, legnyomorultabb helyzetben is tudja, hogy van számára egy segítség, mégpedig olyan segítség, ami életének nem egy bizonyos bajbajutott részletproblémáját oldja meg talán, hanem többet jelent: az egész életét átfogó, egész lényét megragadó és megmentő segítség: a megváltás! És tudja, hogy az az ajtó mindig nyitva van a számára és azt is tudja, hogy talán éppen azért van sok más ajtó zárva, hogy kényszerüljön ezen a nyitott ajtón át belépni végre, vagy belépni újra és újra! És ez a béketűrés azt is tudja, hogy az élet minden sötétségének az értelmetlensége mögött minden értelmet fölülhaladó isteni értelem van, maga a kegyelmesen cselekvő Isten van! Tud arról, hogy van összefüggés a bűn és a bocsánat között, a halál és a feltámadás között, tehát olyan Istenről van tudomása, Akinek minden lehetséges! Ez a türelem is vár, de Istenre vár. Ez a türelem is ott áll az élet sokféle bezárt ajtaja előtt - ami nem akar megnyílni a mi kívánságunkra és feszegetésünkre -, de azt is tudja, miért nem nyílt még mindig meg az az ajtó: azért, mert Isten nem nyitotta meg! De Ő megnyithatja, ha akarja. Tehát végül is nem az ajtó megnyílására vár, hanem Istenre vár!
Azt mondottuk, hogy a hívő ember azért tud béketűrő lenni, mert a cselekvő Istenre vár. Azt pedig tudja minden hívő ember, hogy Isten alaposan hozzáfogott ebben a világban a cselekvéshez. Nézzétek Isten leghatalmasabb cselekvését: Jézus Krisztust, Aki Maga is ott állt egyszer a legreménytelenebbül bezárt kapu előtt, a halál sötét ajtaja előtt. Eltűnt annak ijesztő árnyékában, és egyszer csak kinyílt a kapu, felszakadt a halál ajtaja, és most az Ő életének a dicsősége és győzelme sugárzik át rajta felénk. Ez a Jézus nem azért ment a mennybe, hogy a megnyílt ajtó újra becsukódjék utána, hanem ugyanúgy jön vissza is, hogy a bűn, szenvedés és halál minden ajtaját végérvényesen megnyissa a világ számára! A hívőember azért lehet béketűrő minden helyzetben, mert Őreá vár, Krisztusra, Aki már eljött és Aki újra eljő, és Aki Lelke által most is jelen van velünk, minden napon a világ végezetéig. Ezért lehetünk béketűrők, ezért várhatunk türelemmel arra a bizonyos reménységre, hogy Jézus Krisztus győz! A hit legfőbb támasztéka az, hogy az Úr eljövetele közel van! Ez a hit az alapja a keresztyén türelemnek!
Példával is illusztrálja ezt Jakab: “Ímé a szántóvető várja a földnek drága gyümölcsét, béketűréssel várja, míg reggeli és estveli esőt kap.” (Jak 5,7b) Nem lehet siettetni az elvetett mag kikelését és növekedését! Itt igazán csak egyet lehet tenni, ha már megtörtént a magvetés: rábízni Arra, Aki a növekedést és a gyümölcsöt adja. A szántóvető vár, tudja, hogy várnia kell, és azt is tudja, mire vár. Csak a szürke rögök vannak előtte, amibe a magot elvetette, és a jövendő aratásnak még semmi jelét nem látja. És mégis tudja: most így kell lennie, hogy nem lát semmit. Lehet, hogy közben még a hó is betakarja a vetést és a szántóvető semmit sem tehet annak érdekében, hogy majd gyümölcs legyen. De majd a maga idejében megjön a tavaszi eső, a mag kikel és elérkezik az aratás is. És ezt tudja a szántóvető, és mivel ezt tudja, ezért tud várni. Ez az ő türelme!
És ilyen az a béketűrés is, amiről Jakab beszél. A nagy isteni magvetés megtörtént Jézus Krisztus földre jövetelével és halálával! Isten egy eljövendő új világ, egy új ég és új föld magvát vetette el ebben a mi világunkban. Az örök élet csíráját plántálta bele a földbe: feltámadásával kikelt a mennyei vetés, azóta érik az aratásra. Jézus halála és feltámadása gyümölcseinek a teljes beérése és diadalának végső kibontakozása még hátra van, és most a világban történő minden esemény - mint a reggeli és estéli eső - az aratásra érleli a világot. A béketűrés azt jelenti, hogy tudomásul vettem, hogy nagyobbról van itt szó, mint az én vágyaim és elképzeléseim apró ajtajainak a remélt megnyílása: itt az egész élet újjászületése, a megváltás gyümölcseinek az egész világ számára való beérése van küszöbön! Itt nem az én apró-cseprő ügyeimről, hanem Jézusról van szó, arról, amit Ő tett a kereszten és sírban, és amit Ő tesz, amit Ő hoz. Erre készen lenni: ez a béketűrés! Azt jelenti ez, hogy belátom: Isten engem ebben az Ő egész világ megváltására kiterjedő nagy művében nem tud úgy fölhasználni, ahogy vagyok. Ezért zár el előlem bizonyos ajtókat. Azért vesz el tőlem olyan dolgokat, amik lekötve tartanak. Ezért borul be olykor az ég fölöttünk: a reggeli és estéli eső mind csak az aratásra érleli a vetést.
Így érti Jakab, amikor ekképpen biztat: “Legyetek ti is béketűrők, és erősítsétek meg szíveteket, mert az Úrnak eljövetele közel van.” (Jak 5,8) És éppen azért, mert így áll a helyzet, hozzáteszi még: “Ne sóhajtozzatok egymás ellen, atyámfiai, hogy el ne ítéltessetek: ímé a Bíró az ajtó előtt áll.” (Jak 5,9) Akinek ilyen nagy reménysége van, hogyan tudná azt kihozni a béketűrésből az emberek komiszkodása, szurkálása, bosszantása, igazságtalansága? Ha igazán hiszek Istenben, akkor Ő az egyetlen igazán aktív tényező az életemben, nem az emberek! Minden ember is csak az Ő eszköze lehet: vagy egy kedves, meleg kéz, amely által Ő simogatja az életemet, - vagy egy súrolókefe, véső, fúró, kalapács, amivel Ő tisztogat, nyeseget, alakít, formál. Mindegy hogy mi, de mindig csak eszköz az Ő kezében. Nem tudnak elbódítani, ha dicsérnek, nem tudnak elkeseríteni, megbántani, ha támadnak. Nem sértődöm meg, nem haragszom meg a súrolókefére, hiszen nem magától súrol. Hatalmas kéz tartja és súrol vele: a mindenség Ura, egy átszögezett, véres kéz! Sok fölösleges erőnk pazarolódik el abban, hogy veszekszünk a kefével, ami véresre dörzsöl, vagy a kapával, ami az elevenembe vág. Lehet, hogy a kapa magában véve rosszindulatú, de pontosan odavág, ahová kell!
Csak akkor vagyok igazán szabad az emberektől, csak akkor nincsenek gátlásaim velük szemben, ha Krisztustól függök és őket is a Krisztustól való ilyen függésükben tudom látni. És ezért kell szabadnak lennem az emberektől, előítélet-mentesnek, sóhajtozás nélkül, hogy a számukra, feléjük szabad lehessek a szolgálatra! A javukra! A hasznukra! Mindenkinek. Válogatás nélkül! Faj, szín, felekezeti, osztálykülönbség nélkül! Minden ember mögött, akivel találkozom, ott áll Krisztus és onnét kérdezi - mint egykor Pétertől: “Szeretsz-é engem?” (Jn 21,15-17) Nincs olyan ember, aki mögül ne kérdezné ezt Krisztus tőlem. Ezért: “Ne sóhajtozzatok egymás ellen, atyámfiai, hogy el ne ítéltessetek.” (Jak 5,9a)
Ímé, az, Aki a másik ember mögül megkérdezi: “Szeretsz-é engem?”, hamarosan mint Bíró jön, már az ajtó előtt áll! Legyetek hát béketűrők atyámfiai minden helyzetben, mindenféle emberrel szemben, az Úr eljövetelére való tekintettel! Nyugtalan, békétlen, türelmetlen szívünk lecsendesedik és tud majd béketűréssel várni, ha őszinte, igaz könyörgését fejezi ki ebben az énekben:
Várlak, Uram, azért reménykedő szívvel,
Miként a vigyázó virradást vár éjjel;
Hozd fel szép napodat nékem is jó reggel,
Hogy szolgálhassalak serényebb elmével.
(226. ének 3. vers)
Ámen
Dátum: 1953. szeptember 13.