Régi vádja a világnak a hívő emberekkel szemben, hogy nem elég reális beállítottságú az életük. Fellegvárakat építenek, jövőbe néznek, belevész az érdeklődésük a bizonytalan és láthatatlan örökkévalóságba, nem állanak mindkét lábukkal a valóság talaján, nincs elég érzékük a gyakorlati élet dolgaival, problémáival szemben. Sajnos ez a vád a magukat keresztyéneknek valló emberekkel szemben jogos. A keresztyéneknek ez a helytelen magatartása nagy mértékben hozzájárult ahhoz, hogy nagy tömegek elidegenedtek tőle. Pedig csak az a keresztyén válik álmodozóvá, aki nem igazi keresztyén. Hitben járni, Istennel való közösségben élni a legreálisabb életforma a világon. Ez derül ki Jakab levelének ebből a most soron következő részéből. Éppen arról ír Jakab, hogy ki az álmodozó és ki a reális ember? Mi az álmodozás és mi a realitás? Lássuk hát!
Így kezdi: “...ti, a kik azt mondjátok: Ma vagy holnap elmegyünk ama városba, és ott töltünk egy esztendőt, és kalmárkodunk, és nyerünk;” (Jak 4,13) Itt azután éppen nem olyan emberekről van szó, akikről azt szoktál mondani, hogy álmodozók. Sőt, nagyon is a valóságos, a mindennapi élet forgatagában élő, nyilván kereskedő emberekre utal a megjegyzése. Azokra, akik hajóikkal járták a kikötőket, rengeteget dolgoztak, fáradtak egész nap, pontosan elkészítették a munkarendjüket, kiszámították a költségeket, az üzleti vállalkozásból várható nyereséget - szóval alaposan benne voltak a reális életben. Tehát járó-kelő, mozgó, ide-oda siető emberekről van szó, akik célokat tűznek ki maguk elé és azt minden erejükkel igyekeznek el is érni. Ismerjük ezt az embertípust, amelyik serényen, tevékenyen él benne a mindennapi élet küzdelmeiben. Nemcsak a kereskedők lehetnek ilyenek, hanem mindenféle más foglalkozást űzők is: gyári munkások, orvosok, tanítók, háziasszonyok, betegápolók, diákok - bárki. Tehát ilyen tevékeny, a mindennapi élet dolgaiban foglalatoskodó emberekről van itt szó. És Jakab mégis úgy szólítja meg ezeket az embereket, mintha alvajárók lennének. Így kiált feléjük: “Nosza immár ti, a kik azt mondjátok!” Ez a “nosza” az eredeti szövegben úgy hangzik, mintha valaki egy tétlen, lusta embert akarna serkenteni valamire, vagy mintha egy álmodozót akarna fölrázni, hogy ébredjen már rá a valóságra! Tehát mintha azt mondaná Jakab, hogy: emberek, szép és jó, amit csináltok, de a sok gond, feladat, probléma megoldása közben elmentek az élet legfőbb kérdése mellett! - De hát mi életünknek az a fő kérdése, amely mellett mindig újra elmegyünk, és méghozzá leginkább akkor, amikor azt hisszük, nagyon tevékenyen, hasznosan és gondoskodva állunk benne az életben? Miféle álom volna ez, hogy föl kellene belőle ébrednünk?
Így folytatja Jakab: “A kik nem tudjátok, mit hoz a holnap: mert micsoda a ti életetek. Bizony pára az, a mely rövid ideig látszik, azután pedig eltűnik.” (Jak 4,14) Szörnyen kijózanító szavak ezek! Azt jelenti, hogy úgy éljük az életünket, mintha rendelkezhetnénk vele! Úgy éljük, mintha a mi kezünkben lenne, mintha nem is lenne Urunk a mennyben, Aki rendelkezhet velünk, az Ő akarata szerint. És egyébként is: mi a mi életünk? Csak pára, tehát az a valami, ami a víz forrásakor gőzként kicsapódik a fazékból, pár pillanatig ott rezeg a levegőben, létezik, van valamilyen alakja, formája, azután egyszerre eltűnik, elpárolog, szétoszlik, mintha sohasem lett volna, nyoma sem marad, emléke is alig. Nos: ez a mi életünk - azt mondja Jakab. Ilyen bizonytalan, ilyen átlátszó, ilyen kézzel nem fogható valami, mint a fazékból kicsapódó gőz. És ezt az életet akarjuk mi a kezünkben tartani és úgy számítani rá, mint valami szilárd alapra? Hiszen azt sem tudjuk, élünk-e még holnap?
Tehát azt mondja Jakab: “... ti, a kik azt mondjátok: Ma vagy holnap elmegyünk ama városba, és ott töltünk egy esztendőt, és kalmárkodunk, és nyerünk;” (Jak 4,13) - nem vagytok elég reális emberek, mert életetek alakulásába nem kalkuláltátok be a legfőbb tényezőt: Istent! Nem vagytok elég bölcsek, számítók, realisták, mert kihagytátok a legfőbb realitást, a legfőbb valóságot: az élő Istent a számítástokból! Azt hiszitek, hogy Istennel csak akkor van dolgotok, ha a gyülekezet összejövetelén imádkoztok? De amikor kereskedtek, ide vagy oda mentek, nyerészkedtek, új iskolaévet kezdtek, tehát az élet profán területeit járjátok: ott már a magatok urai vagytok? Ez az az álmodozás, amiből föl akar serkenteni az Ige szava! Pedig Isten az, Aki minden fáradozásomhoz, munkámhoz az erőt és sikert adja vagy nem adja, és Aki egyedül marad meg a számomra majd akkor, amikor a halál minden fáradozásom eredményétől vagy eredménytelenségétől elválásra kényszerít! “Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall?” (Mk 8,36) Akkor pedig az egész világ, mint nyereség is elesik, akkor minden, ami olyan nagyon reálisnak látszott, elmúlik, mint egy álom! Kiderül, hogy homokra épített, pedig kőszikláról álmodott.
Tehát nem is az a kérdés, hogy valaki benne áll-e mindkét lábával az élet sodrában, - ez nem is kérdés, ez természetes, ez szükségszerű követelmény -, hanem az a kérdés, hogy milyen alapon állva él benne az élet sodrában? Ugye tudjátok, mi az igazán reális alapja életünknek? A megváltás! Istennek az a kegyelmes cselekedete, amellyel életünk két legnagyobb ügyét, részünkről megoldhatatlan problémáját: a bűn és halál nagy kérdőjelét föloldotta Jézus Krisztus halálában és feltámadásában. Krisztus megváltói munkája tehát az alap. Erre az alapra hit által reá helyezkedve tudom, hogy bűneim minden következményét elszenvedte helyettem szeretetből Jézus az Ő golgotai halálával. A halál mindent elnyelő sötétségén át utat nyitott számomra az örökkévalóságba Jézus az Ő feltámadásával. Tudom, hogy Isten kegyelme éltet itt a földön és az örökkévalóságban. Isten bűnbocsátó és örök életet munkáló, örök életemet munkáló szeretete vesz körül mindenféle helyzetemben. Őtőle, Őáltala, és Őreá nézve vagyok és van mindenem, amim van. A tehetségem, a családom, a munkám, az egészségem vagy a betegségem, a sikerem vagy a kudarcom, az egyházam és a népem. A megváltás alapján állva is csak pára az életem, de azt is tudom, hogy ez a tűnő pára a legfőbb Valóság kezében van, ezért egész életem minden területén, tehát testi-lelki valóságomban, Néki vagyok felelős. Egzisztenciám egész teljességével Istenhez kötött vagyok, Istentől függő vagyok!
Nem arról van szó, hogy most már lemondok minden gyakorlati életrevalóságról, kereskedelemről, ide-oda menetelről, a reális életben való serény részvételről - éppen nem! Hanem éppen arról, hogy megszabadulok attól a görcsös erőfeszítéstől, amellyel páraéletem egzisztenciáját akartam magamnak bebiztosítani - hiszen az jó kezekben van! -, és így minden erőmet, minden képességemet beleadhatom az Isten akaratának való engedelmességbe! Tehát nemcsak kegyes szólamot, hanem Istennel való személyes, reális életközösséget fejez ki ez az Ige: “Ha az Úr akarja és élünk, ím ezt, vagy amazt fogjuk cselekedni.” (Jak 4,15) Tehát amit az Úr akar és amíg Ő akarja, azon nem elmélkedni, hanem azt azután nagyon is komolyan cselekedni akarjuk! A reális életben, a hétköznapok dolgaiban Istennel számolva, Tőle útmutatást és erőt kérve, Néki magunkat felajánlva és az előtte való számot adás kötelezettségével szolgálunk ott, ahol éppen vagyunk!
Nos: így élünk-e? Hisszük-e, igényeljük-e, hogy életünk egésze, minden területe a megváltás alapján Istennel való életközösségben folyjék le? És éppen azért, mert tudjuk, hogy csak pára az életünk itt a földön, rövid, bizonytalan, hogy holnap tart-e még: sietünk-e teljesíteni azt, amit Isten ma akar tőlünk és általunk elvégezni e világban? Mert ez a páraéletünk nemcsak ajándék, hanem nagy alkalom is, mégpedig nem a nyerészkedésre, nem a magunk élete biztosítására, hanem: a jó cselekedetekre. Ezért folytatja rögtön így Jakab: “A ki azért tudna jót cselekedni, és nem cselekszik, bűne az annak.” (Jak 4,17) Itt válik azután egészen láthatóvá, reálissá egy embernek a láthatatlan világgal való lelki kapcsolata. Az Istennel való életközösség szükségszerűen válik emberek között való jószolgálattá. Isten a megváltás kegyelmében élő embernek azt mondja: add ide életed ezer mindenféle gondját és neked nem marad más, mint figyelj reám, és hogy én rajtad keresztül szétáraszthassam az emberek között mindazt a jót, amit akarok. Hol is szolgálhatnék másutt az Istennek, mint az emberek között - tehát jó cselekedetekkel! De mi a jó cselekedet? Minden olyan cselekedet - akár kicsi, akár nagy jelentőségű-, amiből valakinek haszna van, vagy amiből Isten nevére származik a dicséret. Mind a kettő fontos. Mert nem igazi jó cselekedet az, még ha haszna van is belőle másnak, ha érte engem dicsérnek, ha a magam dicsőségét növelem vele az emberek előtt. És viszont: nem igazi jó cselekedet az - akármilyen vallásos színezete is van, akármennyit emlegetem is közben Isten dicsőségét -, amiből azonban nincs a másik embernek haszna. Legutálatosabb Isten előtt az olyan áhítatoskodás, amelyik senki emberfia javát nem munkálja.
Tehát az az igazi jó cselekedet, amelyiken átsüt, átvilágít valami az Istennel való életközösségből, amelyen át megérez valaki valamit Krisztus megváltó szeretetének a közelségéből. Lehet az egy helyén mondott szó, lehet az egy biztató pillantás, lehet az az irgalmasságnak, a szeretetnek, a türelemnek valamiféle apró megnyilatkozása, bármilyen tett, amiben benne rezdül Jézus Krisztus életének a valósága. “A ki azért tudna jót cselekedni, és nem cselekszik, bűne az annak.” És a Jézus Krisztust megismert emberek közül ki ne tudna ilyen értelemben valami jót cselekedni? Akárhol vagy, akármilyen foglalkozást űzöl, ha nem tetszik is a munkaköröd, életkörülményed, ha úgy érzed is, hogy nem erre volnál hivatva, amit csinálnod kell, egyet mindig és mindenütt megtehetsz: jót, olyat, amiből valakinek haszna van és amiből Isten nevére származik a dicséret!
Minden reggel azzal a könyörgéssel kellene elindulnunk az aznapi feladataink megélésére, hogy: Engedd, Uram, hogy valakinek haszna legyen abból, hogy Te az én Uram vagy! Ez majd nem lesz álmodozás, hanem a legépítőbb realitás: úgy élni, hogy haszna legyen a családomnak, barátaimnak, munkatársaimnak, egyházamnak, hazámnak abból, hogy Jézus Krisztust mint Uramat ismerem, szeretem és szolgálom!
Most, amikor a vakáció lejárt, általában a szabadságok ideje is letelt, kezdődik egy új iskolaév, munkaév, egyházi év - a pihenés után újra indul az élet -, határozza meg a mi újraindulásunkat, a valóságos életben való járásunkat és a cél felé való haladásunkat ez az imádság: Engedd, Uram, hogy haszna legyen az embereknek abból, hogy Te az én Uram vagy!
Énekeljük együtt:
Vezess, Jézusunk,
S véled indulunk.
Küzdelemre hív az élet,
Hadd kövessünk benne téged:
Fogjad a kezünk,
Míg megérkezünk.
Kísérd lépteink
Éltünk végeig,
És, ha roskadozva járunk,
Benned támaszt hadd találunk,
Míg elfogy az út,
S mennyben nyitsz kaput.
(434. ének 1. és 4. vers)
Ámen
Dátum: 1953. augusztus 30.