Jakab korholó, bűnbánatra indító szavai egyre keményebbekké válnak a korabeli gyülekezettel szemben. Itt már olyan erős kifejezéseket használ, hogy az ember szinte hajlandó lenne azt gondolni, hogy talán nem is hívő emberekhez intézi szidalmait. Pedig a legelső, amit szeretnék hangsúlyozni, éppen az, hogy keresztyén hívő emberekhez, Krisztust valló gyülekezethez szól ez az intelem. Keresztyén hívő embereknek mond ilyeneket, hogy gyilkoltok, irigykedtek, nincs semmitek, nem imádkoztok, parázna férfiak és asszonyok, Isten ellenségei! És ez éppen a megdöbbentő ebben a szakaszban. Az utolsó versnek is az a megkülönböztetése, hogy “kevélyek” és “alázatosok”: nem az egyházon kívül lévőkre és azon belül lévőkre vonatkozik, hanem az egyházon belül vannak kevély és alázatos hívők! És Jakab éppen azért korholja olvasóinak a hitét, mert bizonyos jelekből, hírekből, értesülésekből úgy látja, hogy az egyik legnagyobb veszedelem fenyegeti a hívőket: a kevélység, a gőg, az elbizakodottság! Milyen furcsa ellentmondás ez: kevély hívő, gőgös kegyesség! De hát van ilyen? Létezik ez? - Van. Nagyon is gyakran. Ma is! Jakab három viszonylatban mutatja be az ilyen hívő állapot helytelenségét: az emberekhez, az Istenhez, és a világhoz való viszonyulásunkban. Lássuk ezeket egyenként!
1) A levélből megtudjuk, amit egyébként a kortörténeti adatok is igazolnak, hogy forrongó, háborúskodó időben élt ott, akkor az a néhány gyülekezet, amelyikhez Jakab a levelét intézi. Forrófejű patrióták egyre-másra szították a lázadásokat a megszálló római hatalom ellen. A vallásos fanatizmus, úgy látszik, a gyilkosságtól sem riadt vissza. Zavaros, áldatlan politikai helyzetben élt az ország, a véres felkelések sem segítettek a népen. Üldözött keresztyének álltak a mozgalmak élén, sőt valószínű, hogy rettegve vagy titkos reménységgel szemlélték a változó eseményeket - és mégis, Jakab egyenesen nekik szegezi a vádat: “Honnét vannak háborúk és harczok közöttetek? Nem onnan-é a ti gerjedelmeitekből, a melyek a ti tagjaitokban vitézkednek? Kívántok valamit, és nincs néktek: gyilkoltok és irígykedtek, és nem nyerhetitek meg; harcoltok és háborúskodtok; és nincsen semmitek, mert nem kéritek.” (Jak 4,1-2) Mintha ezt mondaná: Lehet, hogy ti magatok személy szerint nem vesztek részt azokban az akciókban, amelyek annyi fölfordulást okoznak közöttetek, - de azt ne gondoljátok, hogy nincs részetek benne! Igenis, felelősek vagytok mindazért az áldatlan helyzetért, amiben a népetek szenved, mert azoknak a politikai harcoknak, forrongásoknak, háborúskodásoknak a gyökere bennetek is ott van: a szívetekben! A ti gerjedelmeitekből vannak ezek, amelyek a ti tagjaitokban vitézkednek, önző kívánságaitok, irigy természetetek vágyaiból erednek a gyilkosságok!
Jó így a magunk egyéni életét ilyen összefüggésben látni egész népünk életével és sorsával! Azt jelenti ez, hogy a magunk egyéni gondolatai, érzései, vágyai, indulatai kihatással vannak az egész közösségre, amelyben élünk. A fizikusok azt mondják, hogy a világegyetemben uralkodó tömegvonzás törvénye szerint a legcsekélyebb mozdulat, például a kezem felemelése sem történhet meg az egész univerzumra gyakorolt akármilyen parányi hatás nélkül. Mennyivel inkább így lehet ez a lelki világban, ahol az indulatok, vágyak, érzések dinamikus erői feszülnek! Azt ne gondoljuk, hogy azok a kis apró civódások, amelyek bent a családban lejátszódnak, azok az apró intrikák, amelyek szomszédok, munkatársak között keletkeznek, azok a gyűlölködő, bosszút forraló gondolatok, amelyek egy-egy elkeseredett ember szíve legmélyén gyülekeznek fel, a léleknek az ilyen megmozdulásai elszigetelt jelenségek maradnak. - Nem! - mondja Jakab -, hanem ezek olyan titokzatos erők, hatások, sugárzások, amelyek valami módon tovább élnek, fertőznek, rontják a levegőt és akadályozzák az egész nép békés együttélésének, boldogulásának a lehetőségeit. A belső békétlenség kivetítődik, kiárad, és táplálja, növeli az általános emberi együttélésben lévő sok feszültséget.
Megdöbbentő, amit itt most mond: “Honnét vannak háborúk és harczok közöttetek? Nem onnan-é a ti gerjedelmeitekből, a melyek a ti tagjaitokban vitézkednek? Kívántok valamit, és nincs néktek: gyilkoltok és irígykedtek, és nem nyerhetitek meg; harczoltok és háborúskodtok; és nincsen semmitek, mert nem kéritek.” (Jak 4,1-2) És most különösen jó lenne, ha Isten Szentlelke élővé tenné számunkra ezt a figyelmeztetést és megértenénk belőle, mekkora felelősség van személy szerint mindnyájunkon éppen most, amikor Isten kegyelme az általános nemzetközi feszültség enyhítésével igazán komoly reménységet ad a békés kibontakozás felé. Kérve kér Jakab szavain át az Úr, hogy ne tűrjünk meg magunkban semmi cinizmust, semmi kárörvendő “úgy kell neki” lelkületet, semmi olyan “gerjedelmet”, amiből a háborúk és harcok táplálkoznak, tehát amelyek az óhajtott békés kibontakozást megakadályozzák. Most tanuljuk meg Urunktól, amire kért: hogy Ő szelíd és alázatos szívű! “Isten a kevélyeknek ellene áll” (Jak 4,6b) - vagyis: az eseményeket kevélyen, gőgösen, önigazultan szemlélő, elevenek és holtak fölött szuverénül ítélgető embereknek ellene áll, “az alázatosoknak pedig kegyelmet ád.” (Jak 4,6c) És nekünk erre a kegyelemre van szükségünk! Alázzuk meg hát magunkat Isten hatalmas keze alatt, most még inkább, mint valaha.
2) Azután így folytatja tovább a korholást: “...nincsen semmitek, mert nem kéritek. Kéritek, de nem kapjátok, mert nem jól kéritek, hogy gerjedelmeitekre költsétek azt.” (Jak 4,2c-3) Ebben a hívő embernek az Istennel szemben való kevélysége jut kifejezésre. Nem Istentől kéri azt, amire szüksége lenne, vagy ha kéri is, nem jól kéri, önző módon kéri. Itt Jakab a belső szobácskába vezet vissza bennünket. Az Istennel való négyszemközti közösségünkbe, az imaéletünkbe. Nézd - mondja -, itt van minden baj gyökere, az imádkozó életedben, annak a rendetlenségében, hiányosságában. Túl sokat vitatkoztok! - mondja. Töprengtek, veszekedtek, kívántok, vágyakoztok - de keveset imádkoztok! Nem veszitek komolyan ezt a nagy lehetőséget, hogy imádkozhatunk, hogy odafordulhatunk kérő szavainkkal, ahol a világ sorsát legfelső helyen intézik, a kegyelem királyi trónusa elé! Véleményt alkotunk magunknak a történelmi helyzetről, terveket szövögetünk jövőnkről, ítélkezünk, kritizálunk embereket, népeket anélkül, hogy mindezt megbeszélnénk csendes imádságban a mi Urunkkal.
A “Levelek a pokolból” című könyvben az ördögök azon örvendeznek a pokolban egymás között, hogy a hívő emberek maguk sem veszik komolyan azt, hogy mi mindent nyerhetnének imádság által Istentől! De sok örömet okozunk ilyen módon az ördögöknek! Az imádságainkkal! Nagy magánvállalkozásnak tekintjük az életünket, ahol ügyességünk, helyezkedésünk, erőszakosságunk által harcoljuk ki úgy-ahogy a magunk helyét, lehetőségeit, nem pedig Istennel való olyan életközösségben, amilyent Ő a Jézus halála által létesített velünk. Így azután persze, hogy ezek a bizonyos “gerjedelmeink” vezetnek bennünket mindenben: párválasztásban, gyermeknevelésben, munkához, világ eseményeihez való viszonyulásunkban! Ezek azok a gerjedelmek, amelyekből a harcok, háborúskodások születnek. Hiszen nem az Úrtól kérjük az eligazodást az élet mindennapi eseményeiben, hanem magunk termeljük ki magunkból!
“Nincsen semmitek, mert nem kéritek.” (Jak 4,2) - mondja Jakab feddően. Vagy kéritek? Azt mondjátok, szoktatok imádkozni? Nos, így folytatja: “Kéritek, de nem kapjátok, mert nem jól kéritek, hogy gerjedelmeitekre költsétek azt!” (Jak 4,3) Gondoljon most mindenki a maga egyéni imádságaira: mi szokott a tartalma lenni? Mit szoktál kérni? Nem vetted még észre, milyen önző, milyen én-központú még az imádságod is? Mi Jézusnak azt a mondását, hogy: “vegyétek föl magatokra az én igámat” (Mt 11,29a), meg szoktuk fordítani és így értelmezzük: vegyed föl, Uram, magadra az én igámat! Húzzad az én kocsimat! Itt vannak a terveim, a reménységeim, a vágyaim: váltsd valóra azokat, Uram! Segíts nekem, adj nekem egészséget, állást, kenyeret, jó gyermekeket, végy körül engem a te szereteteddel, kegyelmeddel! Nem így szoktunk imádkozni? Még az imádságainkban is mindig csak az én körül forog minden! Mintha azért lenne az egész mennyei apparátus, hogy az énem érdekeit kiszolgálja! Milyen kevélyen állunk meg még az imádságban is Isten előtt, még ott sem tudunk igazán megalázkodni, még ott is magunkkal vagyunk elfoglalva, még ott is azt hisszük, hogy mi vagyunk a világ közepe! Még ott sem tudjuk azt keresni, hogy mi az Isten akarata, terve velem, velünk, egyházunkkal, népünkkel, az egész emberiséggel. Nem csoda, ha kevés élményünk van az imádság hatalmáról, hiszen “Isten a kevélyeknek ellene áll”! (Jak 4,6b) Hiába kérjük, nem kapjuk meg, mert nem jól kérjük! Azért, hogy a gerjedelmeinkre költsük azt! Kegyelmet az alázatosoknak ad, azoknak, akik nem akarják érvényesíteni az ő kis énjüket Istennel szemben, hanem mernek egészen az Övéi lenni!
3) Végül Jakab a világgal szemben való helytelen magatartást ostorozza híveinél: “Parázna férfiak és asszonyok, nem tudjátok-é, hogy a világ barátsága ellenségeskedés az Istennel? A ki azért e világ barátja akar lenni, az Isten ellenségévé lesz.” (Jak 4,4) Itt a hívő ember kevélysége abban mutatkozik meg, hogy szeretné ezt az Igét félreérteni. Úgy gondolja, hogy lám, Isten Igéje is azt mondja, hogy forduljak el ettől a világtól. A világ istentelen, bűnös, sátáni, a világ barátsága Isten ellenségévé tesz. Vonuljak hát félre, ne törődjek vele, hagyjam a világot a maga útján a romlásba menni, én csak Isten dolgaival foglalkozzam, én kiválasztott vagyok, akit Isten ebből a romlásra ítélt világból kiemelt, be ne szennyezzem hát vele magam! Ez az a gőgös kegyesség, amely a maga kiválasztottságának a tudatában magasról nézi le a világot, és amely mintegy kisajátítja Isten szeretetét a maga, vagy az egyház számára és azt hiszi, hogy a világ felé egyedül Isten haragja érvényesülhet csak.
Nos, ebben az Igében, hogy: “...a világ barátsága ellenségeskedés az Istennel” - nem erről van szó! Itt nem erre a gőgös, világtól való elfordulásra biztat! Hiszen ő aztán igazán tudja - bár mi is tudnánk! -, hogy Isten szeretete nem korlátozódik néhány hívő ember élete területére, sőt még az egyházra sem csupán, mert Isten a világot szerette úgy, hogy az Ő Egyszülött Fiát adta érte! Krisztus váltsághalálának a haszna, hatása nem korlátozódik csak az egyház körére, hanem kiterjed az egész világra. Ugyanaz a Jézus Krisztus, Aki érettünk a Golgotán meghalt, Ura az egész világnak is! Ugyanaz a Jézus Krisztus, Aki számunkra a bűnbocsánatot az örök életet áldozatával megszerezte, Aki egyházát oltalmazza és megtartja: ugyanaz a Krisztus dolgozik a világ történelmében is az Ő megváltó dicsősége kiteljesítésére. Hívő ember a világban is Krisztussal találkozik, hiszen Ő munkálkodik a világban is. És a hívő embernek nem a szívén, vagy az egyházán kívül lévő világgal kell fölvenni a harcot, hanem a szívén és az egyházán belül lévő világgal! Nem annak a világnak a szeretete tesz Isten ellenségévé, amelyet Isten úgy szeretett, hogy Egyszülött Fiát adta érte, hanem a magamban lévő világ szeretete! Az a világ a veszedelmes, amelyik bennem hódít mind nagyobb tért, a gondolataimban, a magatartásomban, az Isten akaratával ellentétes lelkületemben. A rajtam kívül lévő világot szeretnem kell, azzal az áldozatos, szolgáló szeretettel, amellyel Isten engem is a Krisztus által magáévá tett.
Azt mondja továbbá (egy korábbi új fordítás szerint): “Féltékenyen kívánja Isten a lelket, amelynek bennünk adott lakozást.” (Jak 4,5) Micsoda hallatlan szeretet ez! Mint egy szerelmes vőlegény, “féltékenyen kívánja” az ember lelkét. Ezért mondja paráznának azt a hívőt, akinek a lelke nem az Ő szerelmével van tele, hanem világi gondokkal, vágyakkal, gerjedelmekkel, közben pedig megveti, lenézi, utálja, sátáninak mondja a külvilágot. Azt mondja Jakab: nézd, te is azt hordozod, azt melengeted magadban, amit másokban megvetsz! Ugyanazok a gerjedelmek dúlnak benned, amit az ún. hitetlen világban sátáninak tartasz! Nem veszed észre, hogy minden kevélység között a kevély hit, a gőgös kegyesség a legutálatosabb? A kevélyeknek az Isten ellenük áll, és csak az alázatosaknak ad kegyelmet!
Máris léptünk egyet az alázat felé, ha belátjuk, milyen szánalmas figurák vagyunk mi, gőgös keresztyének, kevély hívők, fölfuvalkodott kegyesek! Ebben az irányban tovább, még mélyebben, lefelé, az alázat lépcsőin haladva, ott van Krisztus keresztje, ott van a kegyelem, ahol újra lehet kezdeni és másként megélni hívő életünket!
Valóban úgy van, ahogyan ez az énekünk mondja:
Az Úr elé ha tárod A szív alázatát,
Őt nem hiába várod: Betér hozzád, megáld.
A testi gőg: halál! De bűnödet ha bánod,
Szent Lelke bőven árad, S a szív üdvöt talál.
(312. ének 3. vers)
Ámen
Dátum: 1953. július 12.