Jakab ebben a most felolvasott igeszakaszban a gyülekezet istentiszteletére nézve ad utasításokat. Lelki szemei előtt megjelennek a szétszórtságban élő atyjafiai, amint házanként kis közösségekben összegyülekeznek naponta vagy hetenként, előveszik az írásokat, az apostolok levelét, Jézus beszédeit, ezeket olvassák, magyarázzák, megbeszélik, szóval Igét hirdetnek és hallgatnak. Mert ebből áll a keresztyén gyülekezet istentisztelete: az Ige hirdetéséből és hallgatásából, akár házanként kicsiny körben, akár nagy templomban gyülekezeti összejövetelen történik. Minden istentiszteletünk középpontjában az Ige van, melynek tartalma, kezdeményezője és végcélja, Isten tisztelésünk alapja, lehetségesítője, erőforrása: az Ige! Erről szól a Jakab levél tanítása.
Tehát az Ige. Egyszerűbb, hétköznapibb kifejezéssel így is mondhatnám, hogy a szó, a beszéd. És ha így mondjuk, egyszerre nagyon különösen hangzik a fülünknek, hogy a szó, a beszéd lenne istentiszteletünk minden alapja és tartalma? Mi, mai emberek a szónak, a beszédnek nem tulajdonítunk ilyen nagy jelentőséget. Azt szoktuk mondani, hogy a szó az csak szó, aminél többet ér a tett. Mit ér a szó, ha nem követi a cselekedet? Szóval nem lehet segíteni a bajbajutott emberen. Nos: igazuk is van, ha a mi emberi szavunkra gondolunk. A mi szavunk valóban csak szó. Elrepül, semmivé lesz, erőtelen, hatástalan marad.
De van egy másik szó is, olyan szó, amelyik mint szó: tett is, mégpedig olyan tett, olyan mentő cselekedet, amelyet ha meghallott valaki, már meg is kapta benne a segítséget. Isten ti. az Ő egész mentő hatalmát, megváltó erejét egy szóba helyezte bele. És ha Istennek ez a szava elhangzik valahol és egy emberi életet megragad, akkor ott már nincs másra szükség, mert ott már működik a teljes isteni segítség. Ez a szó ugyanis Isten kegyelmes cselekedetéről beszél. Arról, hogy Édesatyánk van, aki Önmaga második személyét a Fiúban elküldte utánunk és hogy a Fiú mindent elvégzett, amit el kellett végeznie a mi megmentésünkre. Ebben a szóban adja tudomásunkra Isten, hogy megbocsátja bűneinket, gyermekeivé fogad, mellénk áll a küzdelmeinkben, megszenteli a szenvedésünket, sorsközösséget vállal velünk, megnyitja az utat a halálból az életbe.
Ezért van ennek a szónak olyan csodálatos hatalma, hogy képes engem újjászülni, megvigasztalni, megerősíteni, körülöttem új világot teremteni, éppen úgy mint kezdetben, amikor ugyanez az isteni szó a semmiből teremtett egy egész világot, mennyet és földet. Ezért van magyar nyelvünkben ennek az isteni szónak a kifejezésére külön fönntartott szavunk: az Ige! Isten szava, Isten Igéje, úgy ahogyan megszólalt hajdan a próféták és apostolok száján, írásán át és ahogyan testté vált, élő emberi alakot öltött a Názáreti Jézus Krisztus személyében.
És ha az Ige, az Isten szava ilyen csodálatos hatalom, akkor mindennél fontosabb, hogy ez az Ige szóljon és én hallgassam. - És az Ige szól. Szól a mindenségben, a történelemben, szól a Bibliában, az egyházban, szól mindezek felett a Jézus Krisztusban. Sűrítve szól; különlegesen hozzánk szól a gyülekezeti istentiszteleten, a prédikációban. Szól és mondja, amitől életem és halálom, örök életem és örök halálom függ. Ezért alapja, központja istentiszteletünknek az Isten szava, Igéje, megszólaló és megszólító beszéde.
Hogyan viselkedjünk hát vele szemben? - Azt mondja Jakab: “legyen minden ember gyors a hallásra, késedelmes a szólásra.” (1,19) Ez a gyorsaság nem fizikai mozgást jelent, ilyen értelemben, hogy siessünk, el ne késsünk az istentiszteletről - bár erre is jó lenne serkentgetni a gyülekezetet éppen itt Pasaréten -, hanem lelki beállítottságot. Lélegzet-visszafojtva kellene hallgatnunk, amit Isten mond, mint a rádió szavát hallgatják, amikor bemondja, mi történt azzal a hajóval, amelyen szeretteink viharba kerültek.
“Késedelmes a szólásra” - azt jelenti, hogy egészen elcsendesíteni magunkban minden más hangot, vitát, ellenérvet, magunk igazát, hogy a bennünk lévő zaj el ne nyomja az Ige szavát. “Késedelmes a szólásra” - azt jelenti, hogy elcsendesedni az Ige előtt, hogy Ő szóljon, csak Ő , ne a beszélő lelkipásztor, akárki legyen az. Ne az igehirdetőre, hanem az igehirdetésre legyen beállítva a hallásunk. A hallás útján részesedünk abban az életet támasztó hatalomban, amit Isten az Ő Igéjébe helyezett el, amit Igéje által működtet a világban. Miközben hallgatjuk Isten megmentő tettéről szóló Igéjét, azonközben mintegy részesülünk is benne. Ezért a legelső az, hogy legyünk gyorsak, készek a hallásra.
De hát nem a cselekvés a legfontosabb, hanem a hallás, kérdezhetné valaki? Nos, persze, hogy a cselekvés, de a hallás, az Ige hallása, annak meghallása, amit Isten a Jézus Krisztusban értünk tett, ez a hallás a legalapvetőbb cselekvés. Ezt kell előbb megcselekedni: meghallani, amit Isten az Ő Igéjében mond, mert az Igében adja meg a világosságot és erőt arra, amit azután majd cselekedni kell. Ezért legyen minden ember, aki Isten akarata szerint akar élni, gyors a hallásra!
Persze ez a hallás ne olyan hallgatás legyen, mint ahogyan az ember egy szép hangverseny-művet, vagy az égzengést hallgatja, - hanem így mondja Jakab: “szelídséggel fogadjátok a beoltott igét”. (21b vers) Mint a vadrózsa ahogyan tűri, hogy sebet vágnak rajta és belé oltanak egy nemes hajtást, új életcsírát. Ilyen szelídséggel fogadja a szomjas mező a májusi záport, a remegő bibe a reá hulló hímport, így fogadja a menyasszony vőlegénye csókját, s így fogadta Mária a Szent Lélek beárnyékolását. Az igazi hallásban, az Ige igazi hallásában mintegy lelki fogantatás történik, isteni életcsírával való megtermékenyülés, lelki nász: elfordulás mindenki mástól és odaadás az Egyetlenegynek, Krisztusnak! Tehát: ilyen “szelídséggel fogadjátok a beoltott igét”(21b vers) - mondja Jakab.
De ne maradjon ez a befogadás élményhalmozás, esztétikai vagy kultikus vallásosság, hanem szülessen belőle és általa új élet. Ezért fűzi rögtön hozzá: “Az igének pedig megtartói legyetek és ne csak hallgatói, megcsalván magatokat”. (22. v.) Nagy veszedelme az az igehallgatásunknak, hogy csak tanít, gyönyörködtet, szertartásra indít, de nem ejt foglyul, nem győz le, nem alakít át. Meghallgatjuk, elismerjük, hogy igazat mondott az Ige, rábólintunk, azután bent hagyjuk a templomban, a Biblia lapjai között becsukva, - és mi megyünk tovább a dolgunkra, élni az életünket Ige nélkül, Krisztus nélkül, mint ahogyan elfordul az ember a tükörtől, mert nem jó gondolni arra a fáradt, öregedő, ráncos, csalódott arcra, amit benne látott. Hiszen úgysem lehet rajta segíteni!
Dehogynem - mondja Jakab! Lehet rajta segíteni! Akármilyen csúnyának, tehetetlennek, szennyesnek, halálra váltnak láttad meg magad az Ige tükrében: lehet rajta segíteni, - mégpedig úgy, ahogyan Jakab mondja: Az Igének megtartói, - még helyesebben: cselekvői - legyetek!
Az Ige hatalmát, újjá teremtő erejét, megmentő energiáját, igazi segítségét éppen abban és azáltal élitek meg, hogy cselekszitek. Miközben az Ige cselekvőivé váltok, válik az Ige számotokra segítséggé, reális hatalommá! Miközben az Igét cselekszitek, tapasztaljátok meg szabadító erejét.
És ez valóban így van! - Stanley Jones beszéli el találkozását egy kínai mérnökkel, aki elmondta neki, hogy nem tud hinni Krisztus istenségében. - Hát mit hisz ön, meddig terjed a hite? - kérdezte Stanley Jones. - Azt, hogy Krisztus volt a legjobb ember a világon. - Nos, hát akkor induljunk ki abból, amit el tud hinni. Ha Krisztus a legjobb ember, akkor Ő lehet az ön ideálja. Kész-e Ön arra, hogy mindent ennek az ideálnak megfelelően cselekedjék és életéből mindent kiküszöböljön, amit Krisztus nem tartana helyesnek? - A kínai megdöbbent és azt mondta, hogy ez bizony nem könnyű dolog lenne. De megpróbálja. - És ha kiderülne, folytatta Stanley Jones, hogy Krisztus egy ember, vagy akár több mint egy ember, nem lenne-e ön mindenesetre erősebb és jobb, ha Ő mindig önnel és önben élne? - Persze, hogy akkor más lennék, - mondta a kínai. - Nos, nem akarná akkor befogadni Őt az életébe? - De nem tudom miként? - Mondja utánam ezt az imádságot mondatról mondatra: - Óh, én kételkedő lelkem tedd meg az első lépést. Itt és most beleegyezem, hogy mindent kiküszöbölök az életemből, amit Te nem tudsz elfogadni Úr Jézus Krisztus, Ámen! A kínai utána mondta, majd így szólt: - Ez valami más, mint amit eddig hallottam. Nekem mindig azt mondták: előbb hinnem kell. Itt legalább valami olyan van, amihez rögtön hozzákezdhetek. A következő napon ragyogó arccal tért vissza a kínai mérnök: - El sem tudtam képzelni, hogy ilyen boldog lehet az ember, mint amilyen én vagyok. Eltűnik minden kétségem és problémám a tekintetben, hogy kicsoda Krisztus. És amellett feleségemmel is beszéltem a dologról és ő is nagyon szeretné megkapni ugyanazt, amit én találtam!
Ez a kínai megtapasztalta azt, amit Jakab így fejezett ki: Aki “nem feledékeny hallgató, sőt cselekedet követője lévén, az boldog lesz az ő cselekedetében.” (25b v.) - Ezért az Igének ne csak hallgatói, hanem cselekvői legyetek!
Cselekedni az Igét azt jelenti, hogy megadom magam néki, testestül-lelkestül hatalmába kerülök, külső és belső világom egész területén az Igétől függő ihletett lélek vagyok, az Ige, a testté lett Ige szerelmese. Továbbra is az vagyok: munkás vagy tudós, hivatalnok, vagy háziasszony, diák vagy villamoskocsi-vezető, s azt teszem, amit eddig. De mindezt most már úgy élem meg, mint aki hallotta az Igét, mint akit megragadott az Ige, mint akinek érzéseit, gondolatait és cselekedeteit legyőzte és foglyul ejtette Isten teremtő Igéje. Ezt jelenti cselekedni az Igét. Igen, az Ige cselekvője ma is és mindig újra “boldog lesz az ő cselekedetében”!
És hogy mindez ne maradjon csak általánosságban hangoztatott igazság, az Ige rögtön az irányt is megjelöli, merre induljon el ez a cselekvés: “Tiszta és szeplő nélkül való istentisztelet az Isten és az Atya előtt ez: meglátogatni az árvákat és özvegyeket az ő nyomorúságukban, és szeplő nélkül megtartani magát e világtól.” (27. vers) Íme: ez a hallott Ige cselekvése. És amit az Ige cselekszik velem, azt cselekszem én is másokkal. Isten Igéje azt jelenti, hogy Isten megkönyörült rajtam elesetten, bűnösön, lehajolt hozzám, megosztotta sorsomat, fölemelt, meggyógyított, szeret, - és ez az Ige azáltal realizálódik bennem hatékony erővel, ha a meghallott Igét megcselekszem: megkönyörülök az elesetten, a nyomorulton, az elhagyatotton, mellé állok, fölemelem, megsegítem, szeretem!
Az igazi istentisztelet az, amikor Istennek az Ő Igéjében közölt irgalmassága bennem is irgalmassággá, szeretetszolgálattá válik. Ez a jele annak, hogy meghallottam az Ő Igéjét. Itt a tere annak, hogy cselekedjem az Ő Igéjét. Jakab az özvegyeket és árvákat említi, mint legjellemzőbbjeit az emberiség azon tagjainak, akik segítségre szorulnak. Elhagyottak, szomorúak, csalódottak, védtelenek, akik olyan kicsik, hogy mindenki átnéz fölöttük. Ide lehajolni a legkevésbé mutatós szolgálat, sem dicsőségben, sem anyagiakban nem jövedelmező, sőt! Olyanokon való segítés, ahol a legkevésbé várható a viszontszolgálat. A szeretetnek olyan tékozlása, amelyik soha meg nem térül - a földön! Tettekben megszülető gyümölcse annak az irgalomnak, amivel az Ige befogadása által termékenyül meg a lélek. Tehát valóban tiszta és szeplő nélkül való istentisztelet.
Így válik istentiszteletünk kultuszból élet forrásává és így válik az életünk Isten tiszteletének a kultuszává! Ezért imádkozzunk így az ének szavaival:
Szakaszd el hát most is szívünket, Minden érzésünket, A sok hiábavalóságtól, E csalárd világtól,
Hogy az Igének hallgatói, Légyünk megtartói;
Mely szívünkben gyökeret verjen, Gyümölcsöt teremjen. (377. ének 3. vers)
Ámen
Dátum: 1953. április 26.