A most felolvasott részből megint az derül ki, amit már eddig két alkalommal is megállapítottunk, hogy Jakab nagyon gyakorlati érzékű ember. Egészen benne van a mindennapi életben, és mint annak alapos ismerője, tudja, hogy a legnagyobb különbség, ami az embereket ellentétbe szokta állítani egymással: a szint-különbség. Tehát az, hogy az egyik magasabb szinten él, a másik pedig alacsonyabban. Az egyik az élet magaslatain jár és élvezi a maga életét gondtalanságban, vidámságban, biztonságban - a másik pedig az élet mélységeiben vergődik, sóhajt, szenved. És ebből a kiegyenlítetlen ellentétből támad azután a legtöbb viszály kicsiben és nagyban egyaránt. És itt most ezt a nagyon égető kérdést nem szociális szempontból ragadja meg Jakab, hanem egyelőre tisztán lelki szempontból, hitbeli magatartás szempontjából. Hívő emberekhez, a Krisztust ismerő és követő keresztyénekhez intézi a vigasztaló és figyelmeztető isteni üzenetet, amellyel közös platformra, egy szintre hozza a fent és lent valókat, mondván: “Dicsekedjék pedig az alacsony sorsú atyafi az ő nagyságával, a gazdag pedig az ő alacsonyságával... (Jak 1,9-10) Nézzük hát, mi ez a közös platform, ahol a magasan és alacsonyan állók egyformák!
Valaki egyszer azt mondta, hogy sok olyan hely van ezen a világon, ahol az embernek isteni élményben lehet része: hangversenytermek, magas hegycsúcsok, a zúgó tenger partja, egy augusztusi csendes este csillagos égboltja, egy rengeteg erdő szelíd álma - mind-mind olyan magasztos helyek és alkalmak, ahol az embernek a lelke megtelhet az isteni fenség és dicsőség áhítatos sejtésével. De az a hely, ahol az Istennel találkozni lehet, az a világ legmélyebb pontja: a kereszt! Lent a mélyben emelte föl Isten e földön azt a magaslatot, ahol az ember Vele személyesen találkozhat. A legfelségesebb magasságot - Isten személyének a teljességét, Jézus Krisztust - Isten az emberi élet legnagyobb mélységében emelte: istállóban született, nem volt fejét hová lehajtania, bitófán halt meg. És ezzel betöltötte a mélységet a maga isteni fenségének a magasságával, a mennyország fényét vitte bele az emberi élet mélységeinek a sötétjébe. Testvérévé lett mindazoknak, akik lent vannak: szegénnyé lett érettünk, hogy mi az Ő szegénysége által meggazdagodjunk. (2Kor 8,9) Ez az a "nagyság", amely mindenkit, aki az élet mélységeiben kínlódik, felmagasztal, és ez az az "alacsonyság", ahová mindenkinek az élet magaslatairól le kell szállnia, ha találkozni akar Istennel!
Ezért mondja Jakab, hogy “dicsekedjék pedig az alacsony sorsú atyafi az ő nagyságával”, tehát azzal, hogy éppen ott, a mélységben tapasztalhatja meg, mennyire igazán testvére a Krisztus, sorstársa az Isten Fia, hogy körülveszi és élteti őt a kegyelem valósága. “A gazdag pedig az ő alacsonyságával” dicsekedjék, ne a gazdagságával. Ne abban bízzon, mert nem az fogja őt megtartani a kísértések és megpróbáltatások idején, hanem őt is egyedül az a magaslat, amit Isten a golgota gyalázatának a mélységében állított fel számára. Mintha azt mondaná Jakab: tudjátok ugye, mit jelent a Krisztus keresztje a számotokra? Tudjátok ugye, hogy mindig újra csak ott kaphattok erőt a küzdelmeitekhez, ott vesz körül az Atya jelenlétének a valósága? Hogy mindig újra csak ott találkozhattok Istennel, ott újulhattok meg, ha elfáradtatok. Oda meneküljetek hát fentről és lentről mindnyájan, ott van a számotokra az egyetlen reménység, megtartatás, segítség, akár az élet magaslatait, akár az élet mélységeit járjátok! Ott, egyedül ott, a kereszt mélységében, ahol Isten az Ő földi trónját fölállította, ott tapasztaljátok meg, hogy nem vagytok magatokra hagyva, hogy veletek van az Isten, hogy szeret az Isten!
Ezért: “dicsekedjék... az alacsony sorsú... az ő nagyságával!” (Jak 1,9) Többféle értelemben lehet valaki alacsony sorsú. Lehet úgy is, hogy szegény, anyagilag van alacsonyan. Megoldhatatlan problémaként merednek eléje az étkezés, ruházkodás, fűtött szoba gondjai. Fájdalmasan tudja, mit jelent éhezni és fázni. Ebbe a tépelődésbe hangzik bele az Ige biztatása: “dicsekedjék... az alacsony sorsú atyafi az ő nagyságával!” Azzal, hogy a Krisztus által Isten gyermeke, királyi gyermek, megváltott ember, aki bízva kérheti: “A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma!” Mt 6,11) Aki anyagi gondjait is rábízhatja Arra, Aki azt mondta: Minden gondotokat énreám vessétek! (1Pt 5,7) Aki a legelemibb életszükségleteire, az állására, cipőjére, kenyerére nézve is rábízhatja magát arra az ígéretre, ami meg van írva: “Minden reggel meg-megújul; nagy a te hűséged!” (JSir 3,23) Sok alacsony sorsú hívő lélek tehetne boldog bizonyságot, hogy valóban lehet ebből az irgalomból élni! Valóban nem hagyja el az Úr az Övéit. Nincs olyan kétségbeesett helyzet, melyben már készen ne lenne a megoldás. Tehát: “Dicsekedjék... az alacsony sorsú atyafi az ő nagyságával!”
De lehet, hogy ez a szegénység, ez az alacsonyság, ami gyötör valakit, nem ilyen külső jellegű, nem anyagi természetű, hanem lelki, érzelmi. Talán megvan valakinek mindene, ami az élethez szükséges, de mégis hiányzik valami. Hiányzik neki a szeretet. Úgy érzi, semmi szeretni való nincs rajta, és ezért nem is szereti őt senki. Nem értik meg, talán ki is nevetik, bosszankodnak miatta. Nincs barátja, segítsége, lelki társa. Ilyen mélység is van! És ide is lehallatszik a biztatás: “dicsekedjék... az alacsony sorsú atyafi az ő nagyságával!” Dicsekedjék, örüljön, vigasztalódjék, bízzon, mert az ő számára van az a magasság, ahol fölülemelkedhet mindenen, ahol az Örök Szeretet megújító erejét magába lélegezve éppen ő lehet a legnagyobb hasznára azoknak, akik gyűlölik, akik nem szeretik!
Van azután még egy alacsonyság, ami titokban nagyon sok embert gyötör. Nem az, hogy más emberek megvetik, lenézik, hanem az, hogy ő maga nem tetszik önmagának. Alacsonyabban érzi magát más emberekkel szemben. Talán senki sem tud róla, de ő mégis állandóan egy ilyen mélységben él. Úgy nevezi ezt a lélektan, hogy kisebbrendűségi érzés. Ilyen gondolatok gyötrik: ha tudnák az emberek, mennyi gyarlóságom, megkötözöttségem van, milyen gátlásokkal küzdök és hogy mennyire szégyenlem magam miatta! Ha tudnák, mennyire megvetem magam, milyen senki vagyok, milyen üres vagyok belülről: vajon mit tartanának rólam? Ez az egyik legjobban megbénító mélység, ez az alacsonyabb-rendűségi érzés. Az ilyen mélységben szenvedőknek különösen szól a biztatás: “dicsekedjék... az alacsony sorsú atyafi az ő nagyságával!” Azzal a nagyságával, ami a Krisztusban és a Krisztus által neki is van, és ne azzal a nagyságával, amivel mindenáron leplezni és pótolni akarja a hiányosságait, amivel többnek akar látszani, mint ami! Nem akkor érek sokat, ha nagynak látszom, ha nagynak tudom mutatni magam, hanem ha egészen eszközül tudom adni magam, úgy ahogy vagyok, a magam kicsinységével, a Legnagyobbnak a kezébe. Az az ember küzd kisebbrendűségi érzésekkel, aki több akar lenni, mint egyszerű eszköz Isten kezében, aki a saját nagyságával szeretne dicsekedni, de kénytelen rájönni, hogy benne nincs semmi nagyság, de titkolja. Nos, az ilyen számára is van nagyság, felülemelkedés: de nem benne, hanem Krisztusban! Azt mondja Jakab: dicsekedj, ne mondj le magadról, ne vessed el magad, ne hidd, hogy semmire sem vagy jó és alkalmas. Te megkötözött, te magadat lealacsonyító ember, nagyon sokat érsz, ha úgy ahogy vagy, a Krisztusé vagy! Ez a te igazi nagyságod, amivel dicsekedhetsz!
Igen: tehát Krisztus, az Ő megváltó kegyelme az a nagyság, amivel dicsekedhet minden alacsony sorsú atyafi. De hátha éppen e tekintetben érzi magát valaki nagyon mélyen: annyira, hogy mintha éppen ebből lenne kizárva, mert hitetlen, mert nem érti a Bibliát, mert nem tud imádkozni! Ilyen szegénység, ilyen mélység is van. Így gondolja magában: elmegyek ugyan a templomba, de úgy érzem magam ott, a hívő emberek között, mint a bélpoklos az egészségesek között. Nem való vagyok én oda. Ismerjük ezt a mélységet, ezt a szegénységet a hitben, a kitaszítottságnak ezt az érzetét? Nos, hát itt érvényes igazán, hogy dicsekedjék az alacsonyan álló az ő nagyságával! Éppen ebben a mélységben emelte föl Isten az Ő Fiát, hogy menedéke, reménysége, megtartója, Megváltója, hazavezető testvére legyen annak, aki elveszett! Neked, épp neked, aki a magad méltatlanságának tudatában mélyen vagy, kicsi vagy, alacsony vagy, neked szól a kegyelem nagysága, téged tesz a mennyország gazdag örökösévé Jézus gyalázata. Dicsekedhetsz te alacsony sorsú atyafi a te nagyságoddal. Nézd, milyen nagy vagy: örököstársa Isten Egyszülött Fiának, Jézus Krisztusnak! (Róm 8,17)
“A gazdag pedig az ő alacsonyságával” dicsekedjék - mondja Jakab. Ilyen is van: gazdag! Sokkal több, mint gondoljuk! Mi magunk is azok vagyunk sokszor bizonyos értelemben. Gazdag az, aki úgy érzi, van valami földi értelemben vett biztosítéka arra, hogy annak segítségével megállja a sarat, legyőz minden akadályt. Lehet az anyagi értelemben vett gazdagság, jólét, egészség, ügyesség, szépség. Talán abban vagy gazdag, hogy sok ember vesz körül és szeret. Vagy abban, hogy bízol magadban, erősnek érzed magad mindenféle nehézségekkel szemben. Vagy gazdag vagy a belső, lelki életben, a hitben, a kegyességben. Tudsz imádkozni és nem ismered azokat a kételyeket, amelyekkel mások küzdenek. Nem azt mondja Jakab, hogy mindezt a gazdagságot vessük meg, ne fogadjuk nagy hálával, ha megvan, hanem csak azt, hogy ne bízzuk rá magunkat az ilyen gazdagságunkra! Nem ez tart meg! A gazdagnak is szüksége van még ezen kívül valami másra, hogy mindvégig állhatatos maradhasson a megpróbáltatásokban. Sőt: mindez a gazdagság még veszélyes is lehet, mert akinek sok a pénze, könnyen azt vélheti, hogy Isten segítsége nélkül is megélhet. Akinek sok a barátja, akit sokan szeretnek, könnyen elfelejtheti keresni Istennek a Krisztusban adott szeretetét. És aki azt hiszi, hogy nagy hite van, jól tud imádkozni, könnyen kerül abba a kísértésbe, hogy majd az ő kegyessége, majd az Ő imádsága fogja átsegíteni minden nehézségen - és elfelejti, hogy ő is mindig újra kegyelemre és bűnbocsánatra szorul.
Ne a hitedben és ne az imádságodban bízz, hanem a kegyelmes és bűnbocsátó Istenben! Tehát a gazdag is tulajdonképpen szegény, és akinek sok mindene van, alapjában véve az is csak egy kisember. Mert minden gazdagsága csak olyan, mint a fűnek virága, ami egyszerre megszárad és lehull, amint rátűz a forró nap az ő hévségében. (vö. Jak10-11) És akkor azután rájön a gazdag, hogy nem marad más számára, csak a kereszt, a kegyelem, Jézus Krisztus!
Tehát akik a mélységben vannak, emelkedjenek föl, akik a magasságban élnek, szálljanak alá, mert mindkettő számára csak egy lehetőség van a megmaradásra, a kísértések és megpróbáltatások között való állhatatosságra: az a magasság, amit Isten a legnagyobb mélységben állított föl, a Vele való találkozás, életközösség helye - a golgotai kereszt! Nem az boldog, akinek sikerült nagy magasságokba fölkapaszkodni, hanem: “Boldog ember az, a ki a kísértésben kitart; mert minekutána megpróbáltatott, elveszi az életnek koronáját, a mit az Úr ígért az őt szeretőknek.” (Jak 1,12)
Tegyünk bizonyságot mindnyájan együtt:
Áll a Krisztus szent keresztje
Elmúlás és rom felett,
Krisztusban beteljesedve
Látom üdvösségemet.
Bánt a sok gond, űz a bánat,
Tört remény vagy félelem:
Ő nem hágy el, biztatást ad:
Békesség van énvelem.
Boldogságnak napja süt rám;
Jóság, fény jár utamon:
A keresztfa ragyogásán
Fényesebb lesz szép napom.
(230. ének 1-3. vers)
Ámen
Dátum: 1953. március 15.