Mondtam már a múltkori alkalommal, hogy Jakab levele egészen gyakorlati jellegű és beállítottságú. Nincs benne semmi elmélkedés, hanem Krisztus tanításának a gyakorlati életbe való átvitelére és megvalósítására ad egyszerű tanácsokat. Így van ez a most felolvasott részben is. A keresztyén embernek a mindennapi életben való eligazodására nézve ad egészen gyakorlati útmutatást. Mint maga is hívő ember, nyilván a saját tapasztalatából arra biztat, hogy lehet keresztyén emberként élni ebben a világban. Bármilyen súlyos terhek nehezednek is valakire, bármekkora veszedelmek vegyék is körül, bármilyen akadályok állják is útját, bármilyen kedvezőtlenek legyenek is az életkörülményei, bármilyen tanácstalanul és tehetetlenül áll is az élet sokféle problémájával szemben: mindebben is meg lehet valósítani a Krisztusi életet, meg lehet élni a keresztyénséget, mert megvan rá a lehetőség, út, mód Istennél. Erről a lehetőségről van most szó ebben a levél részben, és annak nyomán közöttünk is.
Az ezt megelőző versekben, amelyekről ma két hete beszéltünk, az örömről, a kísértések és megpróbáltatások között is örvendező magatartásról van szó. És mivel Jakabnak minden szava a gyakorlati életre vonatkozik, tehát úgy is mondhatjuk, hogy az életörömről szól. Örülni azt jelenti, hogy olyan embernek lenni, aki minden helyzetben igent tud mondani az életre. Vállalni tudja az életet úgy, ahogy van. Örülni azt jelenti, hogy az életünket, úgy ahogy van, magasságaival és mélységeivel együtt, fényével és árnyékával, örömeivel és szomorúságaival együtt elfogadjuk, szeretjük, áldjuk! Örülni azt jelenti, hogy élni: igazán élni, belső békességgel élni, bizalommal élni, úgy élni, mint a gyermek, aki az alkonyatban ott ül a sötétedő szobában édesanyja mellett és játéka miatt észre sem veszi, hogy már sötétedik. Hiszen ott van mellette az édesanyja, mitől félne? - Tudunk mi így élni? - Igen, szeretnénk így élni, nagyon jó lenne így élni, de ... - Nos igen, kell valami hozzá: nagyon nagy életbölcsesség! Mégpedig nem akármilyen életfilozófia, nem valamilyen derűs, optimista életszemlélet, hanem kimondottan: életbölcsesség!
Éppen erről beszél Jakab, mondván: “Ha pedig valakinek közületek nincsen bölcsessége...” (Jak 1,5a) Tehát nem a könyvekből meríthető, a filozófusoktól megtanulható bölcsességről van itt szó, nem olyan bölcsességről, amilyet a jól képzett, sokat tanult, okos emberek sajátíthatnak el nagy szorgalommal, tanulással! Nem! Jakab sokkal gyakorlatiasabb ember, semhogy ilyesmiről beszélne a szétszórtságban élő atyafiaknak. Hanem arról a bölcsességről van szó, amire mindig szüksége van egy hívő embernek, hogy úgy tudjon viselkedni az élet különböző helyzeteiben, ahogyan Isten gyermekének illik. Tehát egy szakadatlan isteni tanácsadás alatt álló és az által vezetett élet. Az a képesség, hogy pillanatról pillanatra, a legnehezebb helyzetekben is, a szorongató szükségben is, a kísértésekben és megpróbáltatásokban is megtalálja az ember a helyes utat és azt cselekedje is!
Barátok és ellenségek között való forgolódásában azt tudja mondani, amit kell. Pályaválasztásnál, házastárs megválasztásánál és az élet ezer apró és nagy döntésében Isten akarata szerint tudjon határozni. Tehát olyan bölcsesség, amely mindig megtalálja a helyes kivezető utat az élet kuszaságai között, amelyik magasabb szempontból, Isten szemszögéből nézi és értékeli azokat a kátyúkat és mélységeket, amelyeken keresztül visz az útja. Tehát valóban Krisztusi életbölcsesség az, amiről itt szó van, olyan valami, ami nemcsak megvilágítja előttünk lépésről-lépésre az utat, hanem erőt is ad hozzá. Olyan életbölcsesség, amelynél fogva az ember megtalálja azt a lehetőséget, amit számára élete minden helyzetében a Krisztus halála és feltámadása által kivívott győzelem jelent.
És most Igénk így mondja: “Ha pedig valakinek közületek nincsen bölcsessége...” Jakab nagyon jól tudja azt, hogy senkinek sincs önmagától ilyen bölcsessége. Hiába tapasztalt sokat, hiába okult a maga és mások kárán, hiába látott valaki nagyon sok mindent már az életből: ilyen bölcsességet nem szerezhetett. És jó is, ha beismerjük, hogy nekünk sincs. Hiába mutatjuk, hogy van. Hiába teszünk úgy, mintha volna! Gondoljuk csak meg, hogy alapjában milyen bizonytalankodók vagyunk, hányszor melléfogunk, elhibázzuk, tanácstalanul, értetlenül szemléljük magunk és mások életének eseményeit. Hányszor mondjuk, vagy ha nem merjük is bevallani, érezzük, hogy nem így kellett volna szólni, viselkedni ilyen vagy amolyan helyzetben. Mindig újra alulmaradunk, kétségbeesünk, megszégyenülünk.
De hát nem kellene ennek így lenni! Hiszen Jézus Krisztus meghalt a keresztfán a mi megváltásunkért és harmadnapon feltámadott a mi megigazulásunkért, megújulásunk, a megváltott életben való megerősödésünk lehetőségéért! Ez pedig azt jelenti, hogy Isten bele akar nyúlni az életünkbe, át akar formálni bennünket, más emberekké akar tenni, új életet akar adni! Csak azt ne gondoljuk, hogy a bűnbocsánatnak és a Jézus kegyelmének semmi köze sincs mindahhoz, amiben élünk, ami naponként foglalkoztat bennünket a gyakorlati életben. Csak azt ne higgyük, hogy az egész megváltás arra való, hogy majd egyszer az életünk végén mindent jóvátegyen, amit egész életünkben elrontottunk, mint a mesében, amikor a végén mégis minden jóra fordul! Nem! Ez nem keresztyénség! Az nem keresztyénség, ami nem válik bennünk egy megújult élet, földi élet erejévé! Jézus nemcsak azért halt meg és támadott fel, hogy majd mi is boldogan meghalhassunk, hanem azért, hogy boldogan, azaz keresztyénül élhessünk! És majd egy ilyen boldog élet végén jön a boldog halál is! De most az életről van szó, a Krisztusi életről, a Krisztusi életbölcsességről, arról, ami megvilágítja az utat és erőt is ad hozzá! Épp arról beszél Jakab, hogy van ilyen! Persze nem nálunk, nem bennünk - hanem Istennél!
Tehát: “Ha pedig valakinek közületek nincsen bölcsessége, kérje Istentől!” Menjen oda Isten elé, mondja meg Neki: Uram, itt vagyok, belebonyolódtam az élet útvesztőibe, nem tudom, mitévő legyek, nem látom a kiutat, nem akarok a magam ostoba feje szerint dönteni, szólni, cselekedni, add nékem azt a bölcsességet, amit megígértél! Abban igazán semmi szégyellni való nincs, hogy az ember megvallja Isten előtt a saját tehetetlenségét, sötétben tapogatózását, tanácstalanságát! Bár el tudnánk jutni erre a megalázkodásra! Bár igazán be tudnánk ismerni Urunk előtt és önmagunk előtt, hogy nem tudunk segíteni magunkon, hogy nincs bölcsességünk! Bár annyira valóság lenne a saját tehetetlenségünk tudata, hogy könyörgőre tudnánk fogni a dolgot! Mert hogy mennyire nincs elegendő bölcsességünk, minden nap megmutatja! Legyünk hát bizalommal Édesatyánkhoz, Aki csak azt akarja tőlünk, hogy engedjünk segíteni magunkon! Hiszen Isten megmutatta nekünk mindabban, ami Krisztussal a földön történt, hogy Ő igazán segítségünkre akar lenni mindenben, elsősorban abban, hogy az Ő gyermekeiként éljünk. Jakab itt már nem beszél kimondottan Jézusról, az Ő érettünk megvívott harcáról és győzelméről. De föltételezi azt, és föltételezi, hogy a gyülekezet is tud már minderről! Ezért nem fejtegeti újból, mit jelent a Krisztus áldozata, hanem azt akarja, hogy most már vonjuk le életünk számára a következményét mindannak, amit Jézusról tudunk. Az Atyához vezető út nyitva van. Isten fölajánlotta az Ő segítségét, most már fogadjuk el végre! Ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadott, akkor most már csak az van hátra, hogy nyújtsuk ki a kezünket és vegyük át Tőle, amit kínál.
Tehát: “Ha pedig valakinek nincsen közületek bölcsessége, kérje Istentől, a ki mindenkinek készségesen és szemrehányás nélkül adja; és megadatik néki!” (Jak 1,5) Ebben a hallatlanul nagy biztató ígéretben három olyan szó is van, amit érdemes külön is aláhúzni. “Mindenkinek”: tehát senki ne mondja, hogy én nem tudok imádkozni, nem tartozom a kegyes emberek közé, én olyan hűtlen ember vagyok, aki mindig újra elfeledkezik Istenről, hogyan volna hát szabad most egyszerre Hozzá fordulnom? Nekem nincs jó bizonyítványom a mennyben! Nos, de hát kinek van? Ki az, aki nem fordul el mindig újra és újra Istentől? Viszont éppen azt jelenti Jézus megváltói munkája, hogy akinek rossz bizonyítványunk volt a mennyben, jót írt helyette a vérével! Így mondja ezt az Ige: “Eltörölte a parancsolatokban ellenünk szóló kézírást” (Kol 2,14), azt a följegyzést, ami a vádat tartalmazza. Megsemmisítette! Nincs hát senki többé, aki azt mondhatná, hogy neki nem szabad bölcsességért, ezért az életbölcsességért könyörögnie! Hogy ő hiába imádkozik! Isten mindenkinek megadja, aki kéri! “Készségesen"! Nem szab feltételeket, minden további nélkül adja. Nem nézi, hogy méltók vagyunk-e rá. Rengeteg oka lenne arra, hogy ne adja meg, és semmi oka nincs arra, hogy megadja. És mégis megadja, minden ok nélkül, egyszerűen csak azért, mert adni akar, mert Ő Isten, Aki adhat ingyen! Adakozó Isten, mert Ő gazdag. “Szemrehányás nélkül”. Nem leckéztet meg előbb, hogy: Na lám, amikor elindultál ezen az úton, nem kérdeztél meg engem, most, hogy eltévedtél rajta, hozzám fordulsz, ugye mégis segítségért?! Hiszen tudja Ő azt, hogy magunktól csak elrontani tudjuk a dolgainkat, inkább örül, amikor valaki maga is belátja ezt. Nem hányja szemére senkinek a bölcsesség hiányát, hiszen honnan is lenne, ha nem kérte az Úrtól?
És ha már ennyire biztat, akkor igazán indokolt, hogy ne kételkedjünk Benne! Ezért folytatja így: “De kérje hittel, semmit sem kételkedvén: mert a ki kételkedik, hasonlatos a tenger habjához, a melyet a szél hajt és ide s tova hány. Mert ne vélje az ilyen ember, hogy kaphat valamit az Úrtól; A kétszívű, a minden útjában állhatatlan ember.” (Jak 1,6-8) Minden hívő ember ismeri azt a kételkedést, ami az imádkozás közben elfogja néha. Valóban meghallgat az Isten? Van egyáltalán Isten, Akihez én most beszélek? Nem önszuggesztió az egész imádság? Nem úgy van a dolog, mint amikor sötétben szólok valakihez, akit nem látok, és az illető nincs is ott? Igen, minden imádkozó ember bizonyára ismeri ezt a kételyt. Nos: itt nincs más bizonyosság, mint magának Istennek az ígérete. Minden imádságunknak egyetlen, de rendíthetetlen biztos alapja: magának Istennek a szava. Ő mondta, hogy kérhetünk bölcsességet, mert Ő mindenkinek készségesen és szemrehányás nélkül megadja. És aki ebben való hittel kéri: megadatik néki! Írást adott róla a mi Urunk! Engedi Magát szaván fogni.
Tehát: ha valakinek nincsen bölcsessége, Krisztusi életbölcsessége, kérje Istentől és megadatik néki. Jertek, kérjük az ének szavaival:
Hinni taníts, Uram,
kérni taníts!
Lélekből, lelkesen,
kérni taníts!
Üdvözítőm te vagy,
Észt, erőt, szívet adj.
Lelkeddel el ne hagyj!
Kérni taníts!
Hinni taníts, Uram,
kérni taníts!
Gyorsan elszáll a perc:
kérni taníts!
Lásd gyengeségemet,
Erősíts engemet,
Míg diadalt nyerek:
Kérni taníts!
(479. ének 2-3. vers)
Ámen
Dátum: 1953. március 8.