Isten Igéjének az állandó, sőt alkalmi jellegű időszerűségéről is már többször volt alkalmunk meggyőződni. Emlékeztek még reá talán, hogy amikor mintegy másfél évvel ezelőtt a János evangéliumát magyaráztuk sorozatosan, minden vasárnap a következő részt, s ez adta meg mindig az alkalmi jellegű igehirdetéshez is az illető alkalomnak megfelelő üzenetet. Karácsonykor például az éppen soron következő részben találtuk meg a karácsonyi evangéliumot, újévkor, nagypénteken, húsvétkor szintén. Pünkösd napján megint. - És íme ezen a mai vasárnapon is, amikor az ország minden részéből összesereglett küldöttek a III. Magyar Békekongresszus keretében a béke megszilárdításának és megvédésének ügyéről tárgyalnak, és amikor minden református szószéken is a békesség Istenének üzenetét akarják tolmácsolni a prédikációk: íme, nem kellett külön alkalmi Igét keresnünk hozzá, mert Ábrahám-sorozatunk éppen soron következő részében benne van a mai napra szóló aktuális üzenet. Ábrahám és Abimélek találkozásáról és szövetségkötéséről szól a felolvasott rész, és ebben a hívő ember, az Isten gyermeke és a világi hatalom egymáshoz való viszonyára vonatkozóan kapunk néhány megszívlelésre méltó szempontot. tehát nem az egész tisztázását ennek a nagy kérdésnek, hanem csak néhány, de éppen ma nagyon időszerű szempontot. Próbáljuk hát sorra venni.
Abimélek így szól Ábrahámhoz: "Az Isten van te veled mindenben, a mit cselekszel." (1Móz 21,22) Mondja ezt annak az országnak a pogány fejedelme, amelyiknek a területén Ábrahám mint idegen, mint jövevény letelepedett és él. Ennél nagyobb elismerést, ennél jobb bizonyítványt aligha lehetne kiállítani egy hívő emberről. Hiszen itt arról van szó, hogy Ábrahámnak a cselekedeteiből, külső életéből meglátszott valami a világ előtt az ő Istennel való belső közösségéből. Istennel való belső lelki kapcsolata annyira átvilágított a külső magatartásán, az egész életén, hogy egy más világnézetű, más beállítottságú emberben is tiszteletet ébresztett. Ennek a filiszteus fejedelemnek, Abiméleknek alkalma volt jól megfigyelni Ábrahám életét, és Isten áldó kegyelmét meglátni mindabban, ahogyan ott élt közöttük. És ez a megfigyelés jó benyomást tett rá. Itt minden, amit látott, arról beszélt, hogy az az ember Istennel jár. Isten igaz gyermekének az életében valóban mindennek erről kell beszélnie. Nemcsak az az oltár, amit a szívében vagy a temploma falai között épít az Úrnak, hanem a belső szobácskájában elmondott imádságai; nemcsak az Istennel való közösségét ápolgató lelkigyakorlatai beszélnek arról, hogy Istennel jár, Istenben hisz, Isten gyermeke, hanem a családi élete, az erkölcsi komolysága, a sátora, a nyájai, a világban való egész forgolódása. Igen, Ábrahámnak mindebben az élet-megnyilvánulásában az érződött, hogy valami megmagyarázhatatlan szentség veszi körül, valami titokzatos erő védi, rejti, áldja. És ez természetes is - hiszen ha egy ember igazán élő kapcsolatban van az örökkévalóság Istenével, nem is tehetne semmit anélkül, hogy az örökkévalóság légköre, ereje, fénye valami módon meg ne látszódnék, meg ne érződnék a külső magatartásában, cselekedeteiben. Ezt érezte meg Abimélek és ezért nyilatkozott ilyen elismerően róla: "Az Isten van te veled mindenben, amit cselekszel!" (1Móz 21,22)
Tehát azt jelenti ez, hogy a hívő ember úgy tisztelje az ő Urát, úgy élje meg az ő Istennel való közösségét, hogy az a világ előtt, a kívülállók előtt ne gyalázatára, hanem dicsőségére szolgáljon Isten nevének. Ilyen keserű szemrehányás is van a Szentírásban: "az Istennek neve miattatok káromoltatik a pogányok között." (Róm 2,24) Sok megbánni való bűnünk van mindnyájunknak e tekintetben. Krisztus ügyének ezen a földön nem az ellenségei, hanem a barátai ártottak legtöbbet. Gyalázatot hozni erre a szent névre nem is tud más, csak aki viseli. Ismerjük rá a szomorú példákat a történelemből, meg a saját keresztyén életünk sok nyomorult kudarcából! Ezért int Pál apostol mértékletes, tiszta életre például a keresztyén családi életben ezzel a figyelmeztetéssel: "hogy az Isten beszéde ne káromoltassék!" (Tit 2,5) Ezért int Péter apostol is: "Magatokat a pogányok közt jól viselvén, hogy... a jó cselekedetekből, ha látják azokat, dicsőítsék Istent a meglátogatás napján." (1Pt 2,12) Mind ugyanazt mondják más szavakkal, amit Jézus így fejezett ki: "Úgy fényljék a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat." (Mt 5,16) Nemcsak azért jött Jézus, hogy emberi életeket vigyen a mennyországba, hanem azért is, hogy a mennyországot vigye bele emberi életekbe, s az örök élet erőit, szépségét, melegét, békéjét hasznosítsa benned - aki hiszel Benne -, a földi életed minden viszonylatában. A hívő ember olyan, mint egy megfordított fa: gyökerei fölül vannak a láthatatlan világban, az örökkévalóságban, lombozata, koronája, gyümölcsei itt vannak a földön, a földi élet szolgálatában. Felülről kapott erőkkel terem jó gyümölcsöket e világ javára. És tudunk Jézusnak olyan példázatáról, amelyben éppen arról van szó, hogy ezeket a gyümölcsöket keresi az Úr: a szeretetnek, a szolgálatnak, az önzetlen életnek, a becsületes munkának azokat a gyümölcseit, melyekben egy embernek az Istennel való belső lelki közössége külsőleg is meglátszik, a világ előtt is tiszteletreméltó, megbecsült életben realizálódik! A hívő embernek tehát a világban való magatartására vonatkozóan Ábrahám példájával arra int az Úr, hogy vigyázzunk annak a névnek a szentségére, tisztaságára, megbecsülésére, amelyet Isten adott nekünk, hogy viseljük: a Krisztus nevére!
A történet úgy folytatódik, hogy Abimélek, a filiszteusok királya szövetségkötésre hívja föl Ábrahámot. "Mostan azért esküdj meg énnékem az Istenre itt, hogy sem én ellenem, sem fiam, sem unokám ellen álnokságot nem cselekszel, hanem azzal a szeretettel, amellyel én te irántad viseltettem, viseltetel te is én irántam és az ország iránt, amelyben jövevény voltál." (1Móz 21,23) És Ábrahám nem tétovázik. Látja rögtön, hogy jó ügyről van szó, s mindkettőjüknek érdekében áll, hogy békésen munkálkodjanak együtt azon a földön, amelyen laknak. Nem tiltakozik benne a lelkiismeret az ellen, hogy hívő ember létére szövetségre lépjen egy olyan uralkodóval, aki nem az Ő Istenét imádja. Elfogadja és esküvel pecsételi meg az ajánlatot: "És monda Ábrahám: Én megesküszöm!" (1Móz 21,24) És ezt nemcsak józan megfontolás alapján tehette, hanem hitbeli látása szerint is. Hiszen Ábrahámnak nem az volt a hivatása, hogy harcban álljon a népekkel, akik között lakott, hanem hogy áldásul legyen számukra. Neki, mint Isten emberének az a küldetése, hogy áldás legyen, Isten akaratának tolmácsa legyen, szolgáljon! Tehát esküjével generációkra biztosíthatta a békés együttlétet Abimélek nemzetségével, s ez megegyezett azzal a prófétai hivatással, amelyre elküldetett.
Mi, az Újtestamentum népe, akiknek a Kijelentés még több világossága adatott, még tovább is húzhatjuk ezt a vonalat. Nemcsak azt vállaljuk, amit Abimélek kért Ábrahámtól: "...hogy ellenem ...álnokságot nem cselekszel, hanem azzal a szeretettel, amellyel én te irántad viseltettem, viseltetel. te is én irántam és az ország iránt", - hanem hit által fogadjuk el Isten szavaként, amit Péter apostol az előbb idézett verset követően így mond: "Engedelmeskedjetek azért minden emberi rendelésnek az Úrért: akár királynak, mint felebbvalónak; akár helytartóknak, mint akiket ő küld a gonosztévők megbüntetésére, a jól cselekvőknek pedig dicsérésére. Mert úgy van az Isten akaratja, hogy jót cselekedvén, elnémítsátok a balgatag emberek tudatlanságát." (1Pt 2,13-15) Tehát a hívő ember és az akár nem hit alapján álló világi felsőbbség között is nemcsak olyan kapcsolat lehetséges, amelyik biztosítja a békés egymásmellettiséget, hanem olyan is, amelyik együttműködésre hív minden olyan dologban, ami az ország legjobb érdekeit, az emberiség javát, a földi életben való boldogulását segíti és szolgálja.
És mindnyájan jól tudjuk, hogy ma a legnagyobb ilyen ügy, amiben a világ az egyházat együttműködésre hívja, a béke ügye, a nemzetek közötti rettentő feszültségnek tárgyalóasztaloknál történő rendezése, a megoldatlan világhelyzetnek újabb pusztító háború nélküli, békés úton való megoldása. Épen mi, akik Istent ismerjük - akik tudjuk, hogy "békességünknek büntetése" (Ézs 53,5) az Ő szent Fián van, akiknek örökségképpen hagyta Urunk az Ő békességét, amely minden értelmet felülhalad -, csak szívből örülhetünk annak, hogy körülöttünk a világnak a béke a jelszava és legfőbb törekvése. Olyan ügy ez, ami legégetőbb kérdése mindnyájunk sorsának, amire már csak a józan megfontolás alapján is törekednie kell minden jó szándékú embernek. Egy külföldi egyházi újság kimutatása szerint a második világháborúban 22 millió ember veszítette életét a csatatereken, 15-20 millió polgári személy lett a bombázások áldozata, 30 millió ember sebesült meg, nyomorodott el vagy vált munkaképtelenné. A légitámadások következtében 21 millió ember lakóháza semmisült meg, 1 millió gyermeknek nincsenek szülei, 1 millió szülőnek vesztek el a gyermekei. Nem érdemes-e, nem kell-e minden erőt összetenni, hogy ilyen rettentő áldozatoktól megkímélődjék ez a világ, ha van rá egyetlen mód és lehetőség?!
Reánk, hívő emberekre ezen a téren három különleges feladat vár. A legelső az, hogy hiszünk benne, hogy lehetséges a békés megoldás! Hisszük, hogy a világban kiéleződött feszültségeket nemcsak fegyverekkel és háborúkkal lehet megoldani, hanem békés úton is! Hisszük, hogy az államok vezetői összeülhetnek és a kölcsönös jóakarat békés módszerével oldhatják meg azokat a nemzetközi kérdéseket, amelyek kirobbanással fenyegetnek. Mi, akik a nyitott sír mellett, az eltemetendő holttest mellett is merünk bizonyságot tenni az életről, az örök életről: merjük hát most - amikor sokan elkerülhetetlennek tartják a háborút - hinni azt, hogy lehetséges a békés megoldás. Merjünk merészen hinni! Hiszen Istenben hiszünk, a mindenható Úrban, a kegyelmes Atyában, a békesség Istenében! Az ilyen merész hitnek ereje van, hiszen hatalmas az Isten, Akiben hiszünk!
A második különleges tennivalónk: a könyörgés! "Igen hasznos az igaznak buzgóságos könyörgése" (Jak 5,16) - mondja a Szentírás. Buzgó könyörgésünk odakerül, ahol a világ sorsát legfőbb helyen intézik: az égi trón elé. Kérjük hát sokan, kitartóan, hogy könyörüljön meg az Úr az Ő nyomorult gyermekein! Hadd mondjam meg, hogy magányos imádságaimban, családi áhítatainkon az otthonunkban, gyermekeimmel együtt minden nap könyörgünk ezért! Ígéreteink vannak az imádság meghallgatására, tartsuk hát Isten elé minél többen az imádság edényét, hogy tegye bele azt az ajándékát, amire olyan sok millió ember áhítozik: a békességet!
A harmadik pedig az, hogy Istennel megbékélt életünket hullámtörőként állítjuk oda minden békételenség, viszály, gyűlölet, szeretetlenség ellenébe, hogy rajtunk törjön meg annak ereje. Hiszen a háború mindnyájunk bűnének a kivetítődése. Nos, amilyen mértékben hatalmas és valóság bennem a békességet adó Krisztus személye, olyan mértékben növekedik körülöttem a béke lehetősége. Arról van itt szó, amit Pál apostol így fejez ki: "Ha lehetséges, amennyiben rajtatok áll, minden emberrel békességesen éljetek! Magatokért bosszút ne álljatok..." (Róm 12,17-18) Meg így: "A ti szelídlelkűségetek ismert legyen minden ember előtt. Az Úr közel!" (Fil 4,5)
Ábrahám a szövetségkötés emlékére "tamariskusfákat ültete Beérsebában, és segítségül hívá ott az örökkévaló Úr Istennek nevét." (1Móz 21,33) Most tehát megint mélyebb istenismeretre jutott. Most ismerte meg azt, hogy Isten az örökkévaló Úr Isten. Az egész világ Istene. Bár csak Ábrahám számára jelentette ki magát, mint az Ő Istene, mint aki vele kötött szövetséget, most mégis úgy adja meg neki a tiszteletet, mint aki mindeneknek Ura, örökkévaló Isten, Akinek a szolgálatában állva nem lehet kétfelé osztani az életet egy testi és lelki félre, egy vallási és politikai területre, egy külső és egy belső életre, hanem akivel kapcsolatban a nem lelki dolgok is lelki jelentőséget nyernek, a hitre vonatkozó kérdések is hitbeli döntést igényelnek, akiknek a szempontjából nézve a dolgokat egységben kell látni az életet, annak minden területét. Így válik a hívő ember számára istentiszteletté a világban az élete, forgolódása, állásfoglalása; hitbeli cselekedetté minden munkája éppen úgy, mint a templomban végzett áhítata! Igen: hitben járunk, ahogyan az Ige mondja, de e világ útjain!
Bár igazán hitben járnánk, Annak kegyelmes ereje által, Akiben hiszünk!
Ámen
Dátum: 1952. november 23.