Láttuk a múlt vasárnap, mit jelent a gyakorlatban hitben járni, hitben élni, hitből élni. Láttuk, hogyan oldja meg a hívő ember éppen hit által élete súlyos problémáit, miként harcolja meg harcait. Láttuk, mennyi szeretet és milyen bátorrá tevő erő sugárzik a hívő emberből, és mindezt látva fölmerült bennünk a kérdés: hiszünk mi egyáltalán? Nem volna jó azt, amit mi hitnek nevezünk, megvizsgálni, revideálni? Nem éppen arra lenne-e szükségünk, hogy megerősödjünk újra a hitben? Kilazult, megfakult, elszíntelenedett, elfogyott, elhalványult a hitünk: semmire nincs olyan szükségünk, mint egy jó, alapos hitbeli megújulásra. - A most felolvasott bibliai részben éppen erről van szó. Mindannak, ami itt történik, mintegy tengelye ez a kijelentés: "És hitt az Úrnak és tulajdoníttaték az őnéki igazságul." (1Móz 15,6)
De miért hangsúlyozza ezt most az Ige, hiszen Ábrahám már előbb is hitt az Úrnak?! Akkor is hitt, amikor kihívta őt Úr-Kaszdimból. Hit által hagyta ott régi hazáját, rokonságát. Hit által ment új hazát keresni magának. Hit által ajánlotta föl Lótnak a választást, hit által sietett bajbajutott atyjafiának a segítségére, hit által győzte le az ellenséges királyokat és csapataikat. Tehát régen hitben járó ember volt már, miért kell ezt most így kihangsúlyozni: "És hitt az Úrnak és tulajdoníttaték az őnéki igazságul."? (1Móz 15,6) Igen, Ábrahám eddig is hitt, de most éppen arról van szó, hogy a hitében még jobban megerősödött, annyira megszilárdult, olyan teljesen megújult, hogy egyenesen így fejezi ki a Szentírás: "E napon kötött az Úr szövetséget Ábrámmal!" (1Móz 15,18a) Tehát nem az első hitre jutásról van itt szó, hanem egy már hívő embernek a hit útján való elmélyüléséről, megerősödéséről, az Úrral való hitkapcsolat, szövetség megújításáról. Tehát éppen arról, amire nekünk olyan nagy szükségünk van. Nézzük hát végig a hitben való megerősödés néhány fontos mozzanatát a történetben!
Nem lényegtelen az, hogy mikor történik meg ez Ábrahámmal! Íme, így olvassuk: "E dolgok után lőn az Úr beszéde Ábrámhoz." Ez a kijelentés, vagy meghatározás a dolgoknak és eseményeknek nemcsak egyszerűen idői egymásutánját fejezi ki, hanem ok és okozati összefüggését, egymásba kapcsolódását. Nem esetlegesen következnek egymás után az események, hanem mintegy egymásból nőnek ki, minden esemény meghatározza az utána következőt és mindenik az előtte valónak a következménye. Tehát az a felséges és nagyszerű esemény, amelyben Ábrahám megújul az Úrral való szövetségében, benne gyökerezik az előtte lévő eseményekben, amiről ma egy hete beszéltünk, és amit így lehetne összefoglalni: Ábrahámnak a hitbeli engedelmességében. E dolgok után, tehát a Lótért vívott harc után, Sodoma királya ajándékának elutasítása után, a Melkisédekkel való találkozás után, az Úr akaratának való hívő engedelmesség után történik Ábrahám és Isten között egy új szövetségkötés. Vagyis a hitben való megerősödés a hívő léleknek fokozott Isten felé fordulása után, Isten akaratával való engedelmes foglalkozás után és annak mintegy következményeként jöhet. Olyan lélekkel, amely folyton a hétköznapi élet ezer gondjával-bajával van tele, állandóan azon töpreng, hogy mit együnk, mit igyunk és mivel ruházkodjunk, vagy tisztátalan vágyakkal, parázna gondolatokkal teli szívvel nem lehet lelki megerősödésre készülni és várni! Így mondja ezt Isten Igéje: "...amit vet az ember, azt aratándja is. Mert aki vet az ő testének, a testből arat veszedelmet; aki pedig vet a léleknek, a lélekből arat örök életet." (Gal 6,7-8)
Mit aratsz te ma? Nem elég hozzá az, hogy eljöttél istentiszteletre, hogy megterítve vár az Úr asztala, hanem igen sok függ attól, hogy hogyan készültél rá? Ennek a mai napnak az áldása, már ti. az örökkévalóság szempontjából való áldása nagy mértékben függ attól, hogy mivel töltötted el a tegnapi napot, sőt, az egész múlt hetet: Hogyan akartál elfordulni a kísértőtől, hogyan akartál Isten akarata szerint járni, hogyan kerested a Vele való együttlétet, az Ő ajándékait, áldásait? A testnek vetettél-e, vagy a léleknek? Nem lehet lelki aratás a testnek való vetés után! "E dolgok után" - olvassuk Ábrahám történetében. Te milyen dolgok után vagy most itt? Egy hete megkaptad a meghívást az Úr vendégségébe, a Vele való közösségbe, várhatod-e most a hitben való megerősödésedet, megújulásodat egy olyan hét után, mint amilyen után most itt vagy? Nem kellene-e nekünk sokkal komolyabban készülnünk a lelki életnek, az Istennel való közösségnek egy-egy olyan kiemelkedő alkalmára, mint egy gyülekezeti istentisztelet, vagy pláne úrvacsora? Egészen bizonyosan a mi lelki készületlenségünk is egyik akadálya annak, hogy Isten nem újíthat meg bennünket a hitünkben. Nem véletlenül kezdődik ez a fejezet, Ábrahámnak Istennel való új szövetségkötésének a fejezete így: "E dolgok után..." - tehát belső, szerves kapcsolatban az előbbi dolgokkal: "...lőn az Úr beszéde Ábrámhoz, látomásban." (1Móz 15,1a)
Mi az, hogy látomás? Nem álomlátás, nem a valóságtól elragadtatott, transz-szerű, eksztatikus állapot, nem valótlan képzelődés, hanem valami olyan állapota az embernek - a hívő embernek -, amikor a lelke nyílik meg közvetlenül és válik fogékonnyá egy felsőbb világból jövő közlés, kinyilatkoztatás számára. Tehát valamiféle belső látása és hallása olyan dolgoknak, amiket csak testi szemekkel és fülekkel nem lehet érzékelni. A látomás olyan rendkívüli hitélmény, amely akképpen jön létre, hogy a lélek annyira elmerül az Isten titkaira vonatkozó dolgokban, az Istennel való belső közösség megélésében, hogy a természeti környezet szinte elvész reá nézve, és Isten Lelke által egy más, emberfeletti világba kapcsolódik be. A látomás olyan valóságos, lelki találkozás az Úrral, amelyben a lélek közvetlenül hallja meg Isten szavát, ahol már nem elmélkedik az Úrról, hanem előtte áll, ahol már nem mások beszélnek neki Jézusról, hanem maga Jézus szólítja meg, ahol nem Róla hall üzenetet a lélek, hanem Tőle személyesen; amikor mindegy, hogy milyen állapotban: akármilyen összetörten, bűnbánóan, kimerülten, erőtlenül, de egészen a forrásig jut el lelkileg egy ember, amikor az élő Jézus Krisztus jelenlétének a valóságát tudatosan megéli. Ismerjük mi az ilyen látomást? Igényeljük mi ezt a látomást, ezt a lelki élményt, amikor például otthon, csendes magányunkban imádkozunk, amikor itt, a templomban összegyűlünk, amikor ide, az Úr asztalához kijövünk?
Sokszor gyötör az a gondolat, hogy istentiszteleteinken csak énekeljük azt, hogy "Itt van Isten köztünk", de nem éljük meg igazán, mert nem merjük elhinni a maga megrendítő valóságában. Intellektualizálódott az istentiszteletünk, túlnyomó részben értelmi tevékenységgé vált a hitünk, annyit beszélünk Jézusról, hogy elfelejtünk találkozni Vele. Ezért nem jelent számunkra hitben való megerősödést, lelki megújulást egy úrvacsora, ezért nem viszünk magunkkal innen semmi erőt, mert nem a forrástól jövünk, hanem csak egy szép, megható szertartásról! Nem a szertartásban van az erő, hanem a Krisztusban, nem az ilyen vagy amolyan lelki gyakorlat újít meg a hitben, sem pedig egy másik hívő ember, vagy akár a prédikáló lelkész, hanem csak maga Jézus Krisztus! Addig mindig nyomorult, bukdácsoló, támolygó lesz a hited, amíg valósággá nem lesz számodra ez a "látomás", mert megerősödni csak az Úr Jézus személyes jelenlétében lehet!
Mi történik most itt a "látomás"-ban? Így szól az Úr Ábrahámhoz: "Ne félj Ábrám, én paizsod vagyok tenéked." (1Móz 15,1b) Mintha ezt mondaná: Ne magadra nézz, hanem énrám! Te lehetsz akármilyen erőtlen, fáradt, kimerült, félénk - a hit éppen azt jelenti, hogy reám támaszkodhatsz. Nem magadban van az erőd, nem is a hitedben, hanem bennem! Nékem adatott minden hatalom mennyen és földön, nem néked! Engem használj föl, engem ölts magadra mint egy ruhát, engem tarts magad elé, mint egy pajzsot. A pajzs mintegy fedezi, betakarja a harcost, kivédi a támadásokat, elhárítja a veszedelmeket, elrejti, biztonságban tartja a mögötte meghúzódó embert. Az a Jézus Krisztus, aki a bűneink adósságát a vérével fizette meg a keresztfán; az a Jézus Krisztus, Akiről tudjuk, hogy felülemeltetett minden fejedelemségen, hatalmasságon, uraságon és néven, ami csak létezik a látható és láthatatlan világmindenségben, emberek, angyalok és démonok világában - az a Jézus mondja: én paizsod vagyok néked, fedezlek, betakarlak téged, elrejtelek téged! És ugye, akit ez a Jézus fedez, mint egy pajzs, az fedezve, védve van a szíve gyökeréig, egészen odáig, ahol a gondolatok születnek, ahol a fantázia világa él, ahol az érzelmek és indulatok kavarognak! Ez a pajzs megvéd minden belső és külső ellenség ellen! Íme, így erősít meg, hogy pajzsul ajánlja fel önmagát, még csak kérni sem kell! Nem kell unszolni, hogy Uram légy a pajzsom, hanem egyszerűen csak elfogadni, elhinni, hogy úgy van, ahogy mondja és élni vele, használni, kivinni magunkkal a mindennapi életbe.
És most egy nagyon drága mozzanata következik a hitben való megerősödésnek: Miután Isten pajzsul kínálta föl magát Ábrahámnak és tudomására adta, hogy nagy jövő vár reá, kitör Ábrahámból a régen visszafojtott keserűség: "...Uram Isten, mit adnál énnékem, holott én magzatok nélkül járok, és az, a kire az én házam száll, a Damaskusbeli Eliézer? És monda Ábrám: Ímé énnékem nem adtál magot, és ímé az én házam szolgaszülöttje lesz az én örökösöm." (1Móz 15,2-3) Ábrahám szinte panaszkodik, és milyen jó, hogy most végre ez is kijön belőle! Isten kegyelmes jelenlétére felbátorítva ez is kijön belőle. Isten kegyelmes jelenléte felbátorítja a hívő embert arra, hogy egészen kiöntse az Úr előtt a szívét, és el merje mondani nyíltan azokat is, amik eddig súlyos teherként és megoldhatatlan kérdésként nehezedtek a lelkére. Gyakran van a hívő lélekben is olyan kérdés, amivel viaskodik. Olyan miért, amire nem talál feleletet, sőt, amit nem tud összeegyeztetni az Úrtól eddig kapott világossággal. Amit ellentétben állónak lát Isten kegyelmével, szeretetével, ígéretével, és éppen ezért nem meri még Isten előtt sem nyilvánosságra hozni: ami egy kicsit elhomályosítja előtte Isten édesatyai arcát. Lám, egy ilyen látomásban, egy ilyen meghitt, Isten előtt állásban ez is kiderülhet, ezt is kiöntheti az Úr előtt a szív, elpanaszolhatja a fájdalmát, hiszen, mintha csak erre várna Isten. Arra, hogy az ember a maga teljes belső szükségének a tudatában odaálljon elébe, hogy azután válaszolhasson rá, fényt deríthessen a problémáira, megvilágosíthassa a kérdést. És mennél nyíltabban és határozottabban megnevezi az ember Isten előtt a maga szükségét, annál határozottabban és félreérthetetlenebbül válaszol rá az Úr: "Nem ez lesz a te örökösöd: hanem a ki a te ágyékodból származik, az lesz a te örökösöd." (1Móz 15,4)
Néked is válaszol, a te ügyedet is tisztázza egy ilyen bensőséges, négyszemközti találkozásban. Ez is hozzátartozik tehát a hitbeli megerősödéshez: minden kétségnek, kételynek, vitás ügynek, tehernek az Úr jelenlétében, magával az Úrral való megbeszélése és tisztázása. Higgyük el, hogy mi is élhetünk ezzel a szabadsággal!
És ekkor "...kivivé őt, és monda: Tekints fel az égre, és számláld meg a csillagokat, ha azokat megszámlálhatod; - és monda nékie: Így lészen a te magod." (5. vers) Mennyi édesatyai szeretet! Tekints az égre, és számláld meg a csillagokat! Amikor az ember csillagok miriádját látja maga előtt az égen, bizony nem sokáig számlálgat, hanem elnémul és kezdi imádni a Mindenható Istent! Nem értesz valamit? Nagyon súlyos egy feladat? Leroskaszt egy fájdalom? Nézz föl az égre és számold meg a csillagokat, s megsejtesz valamit annak az Istennek a dicsőségéből és hatalmából, Aki az eget és a földet teremtette, Aki Édesatyád a Krisztusban, Aki szeret téged, Aki neked is azt mondja: "Ne félj, ...én pajzsod vagyok tenéked! (1Móz 15,1)
Nézd, azért mondja, hogy számold meg a csillagokat, mert ki akarja emelni a hitedet a földi lehetőségek leszűkült horizontjából, ok és okozati megkötözöttségeiből, és föl akarja emelni a maga világába, ahol minden közvetlenül az Isten akarata szerint történik. Lehetetlen valami? Hát merjed hinni a lehetetlent. Csak csoda által oldható meg valami? Hát merd hinni, hogy Isten csodát tehet. Emeld föl a tekinteted, és számold meg a csillagokat! "És hitt az Úrnak és tulajdoníttaték az őnéki igazságul!" (1Móz 15,6) Itt a hangsúly nem azon van, hogy Ábrahám hitt, hanem azon, hogy az Úrnak hitt! Ez a legkevesebb és a legtöbb, amit egy ember tehet az Úrnak, hogy hisz Neki, hisz Benne. Tőled is csak ezt várja, de ezt egészen várja! Néked is lehet és szabad hinni Benne!
Jertek kérjük együtt:
Jézus, világ Megváltója, Üdvösségem megadója,
Megfeszített Isten Fia, Bűnömnek fán függő díja:
Jézus, engedd hozzád térnem, Veled halnom, veled élnem.
Ajánlom magamat néked: Sebeidben szívemet vedd;
Ó, nyíljál fel, piros forrás, Mert nagy bennem rád a vágyás!
Jézus, engedd hozzád térnem, Veled halnom, veled élnem.
(342. ének 1. és 6. vers)
Ámen
Dátum: 1952. augusztus 31.