Múlt vasárnap láttuk, hogyan vált szét Ábrahám és Lót útja egy jelentéktelen esemény következtében, ti. a pásztoroknak a legelő fölött való versengése következtében. Ez az esemény ürügy volt Lót számára arra, hogy letérve a hit útjáról visszamenjen a világba, ahonnét Ábrahámmal együtt kijött, viszont ugyanez az esemény Ábrahámot pedig továbbvitte a kegyelem megtapasztalásában, előbbre segítette a hit útján. Nagyon tanulságos lenne most továbbkísérni Lótot, megvizsgálni, mi történik azzal az emberrel, aki visszatér a világba, hogyan bonyolódik bele a világi hatalmasságok küzdelmeibe, hogyan válik szenvedő részesévé az egymás ellen feszülő világi érdekek harcának - de most inkább Ábrahámmal foglalkozzunk, a hívő emberrel, aki igazán hívő emberhez méltó módon veszi ki a részét mindenből.
A Bibliában, különösen az Újtestamentumban többször találunk olyan kijelentéseket, hogy "Az igaz ember pedig hitből él." (Róm 1,17) Vagy: "amely életet pedig most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem és önmagát adta érettem." (Gal 2,20) És amikor ezt halljuk, akkor mi rendszerint valami áhítatos, imádkozó magatartásra gondolunk, a belső szoba csendjére, egy szeparált Isten felé fordulásra, valami olyasféle magatartásra, amit a világ ügyetlennek, félszegnek, gyakorlatiatlannak tart. Nos, itt Ábrahám bemutatja nekünk, mit jelent hitből élni, hitben élni, hitben járni. Éppen azt látjuk, hogy a hitben járó ember, az Istennek oltárt emelő ember mennyire nemcsak a túlvilági dolgokban jártas, hanem éppen az e világi élet problémáira mennyire felkészült, azokat hogyan vállalja és hogyan oldja meg, éppen hit által!
Ez látszik először a Lóttal szemben tanúsított magatartásban. Tudjuk, mi történt Lóttal. Sodomában lakván, részesévé lett a sodomaiak sorsának. Elvesztették a csatát, elhurcolták őket mindenestől, fogságba kerültek. Lót is velük. Íme, ez lett a következménye Lót kapzsi döntésének. Ő maga választotta Sodomát lakóhelyül, most hát beteljesedett a sorsa. Úgy kell neki, mondaná rá akárki. Csak a hívő ember nem! Íme, ezt olvassuk: "A mint meghallá Ábrám, hogy az ő atyjafia fogságba esett, felfegyverzé házában nevekedett háromszáz tizennyolcz próbált legényét és üldözve nyomula Dánig." (1Móz 14,14) Vagyis Ábrahám nem hagyta cserben az atyjafiát annak dacára, hogy maga idézte föl magára a veszedelmet. Nem mondta, amit pedig ilyen esetben olyan könnyen gondol az ember: helyes, ami történt, miért volt olyan önző, most azután segítsen magán, ahogy tud! Isten gyermeke sohasem beszél így. Ha bármennyi oka volna is a kárörvendésre, ha bármennyire Isten igazságos ítéletét látja is beteljesedni valakinek a nyomorúságában, balszerencséjében, ő maga nem törhet pálcát fölötte, nem ülhet be a bírói székbe Isten mellé és nem ítélheti el, mert ez nem az ő dolga, hanem az Istené! Isten embere csak egyet tehet ilyen helyzetben: minden tőle telhető módon segítségére siet az atyjafiának. Isten nem hagy bennünket cserben, de a hibás döntésünk következményét hordoznunk kell. Ábrahám úgy cselekedett Lóttat, ahogyan Isten cselekedett ővele, amikor ő hibázott. Emberileg szólva minden oka meglett volna, hogy ne avatkozzék bele Lót sorsába, hiszen elváltak útjaik egymástól, és kockázatos is a beavatkozás. Ábrahámnak most mégis csak egyetlen ügye van: segíteni Lóton. "A mint meghallá Ábrám..." - olvassuk a tudósítást. Ez pedig azt jelenti, hogy nem késlekedett, nem töprengett, nem tétovázott, nem mérlegelte a dolgokat - menjen, ne menjen -, hanem azonnal indult!
Ilyen az igazi hit: azonnal indul, amint megtudja, hogy valahol segíthet. Nem indokolja meg, hogy most adott helyzetben miért nem segít, hogy mennyire neki van igaza, amikor itt vagy ott nem siet segítségére valakinek, hanem egyszerűen elindul és segít! És nem imádkozik, amikor a másik bajban van, hanem utána megy, és nem prédikál neki, amikor megtalálja, nem mondja neki: látod, ugye milyen káros következménye lett annak, hogy letértél a hit útjáról, hanem hadakozik érte, meg a családjáért, meg a jószágaiért és kimenti őket a veszélyből. Igen, így cselekszik a hívő ember. Ez az a hit, amiről Pál azt mondja a Galata levélben, hogy "szeretet által munkálkodó hit." (Gal 5,6) És csak az ilyen hit az igazi, tehát amelyik szeretet által munkálkodik! A hithez úgy hozzátartozik a segítő szeretet munkálkodása, mint a tűzhöz a fény és a meleg. Nem lehet különválasztani a tüzet és a meleget! Az a tűz, amelyik nem melegít, nem is igazi tűz, legföljebb valami lidércfény. Az a hit, amelyik nem sugározza a szeretet melegét, amelyik kifogásokat keres, amelyik megindokolja szépen, hogy itt vagy ott miért nem köteles segíteni: az ilyen hit éppen olyan kísérteties valótlanság, mint a lidércfény. És vajon nem ilyen-e a mi hitünk sokszor? Nem ezért utálta-e meg a világ a hívő embereket?
Valaki mondta éppen pár nappal ezelőtt: Azért nem szeretem az ún. hívő embereket, mert szeretetlenek! Nos, az ilyen szeretetlenek valóban csak ún. hívők, vagyis nem igazi hívők! "Mutasd meg nékem a te hitedet a te cselekedeteidből" - mondja az Úr Jakab levelében. (Jak 2,18) De a világ is ezt mondja a hívőknek! Ma már csak ezt értik az emberek a hitből: csak azt, amit megmutatnak nekik a hívők. Ábrahám itt most megmutatta a hitét abban a cselekedetben, hogy segítségére sietett a saját ostobasága miatt bajba jutott atyjafiának. De rengeteg alkalom vár bennünket ebben a világban, hogy Ábrahámhoz hasonlóan mutassuk meg neki a mi cselekedeteinkből a mi hitünket! Óh, csak fölbuzdulnánk Isten Szentlelke által, hogy ne várjon hiába!
Ábrahám hite Lóttal szemben a segítő szeretet munkájában nyilatkozott meg. Ugyanez a hit az ellenséges királlyal és csapatával szemben pedig hősies bátorságban lett nyilvánvalóvá. "És csapatokra oszolván ellenök éjszaka ő és szolgái, megveré őket, és űzé őket mind Hóbáig, a mely Damaskustól balra esik. És visszahozá mind a jószágot; Lótot is, az ő atyjafiát jószágával egybe visszahozá, meg az asszonyokat és a népet." (1Móz 14,15-16) Amit Ábrahám tesz, azt valóban csak hit által lehet megtenni, vagyis azzal a hittel, hogy Isten mellette van, segít neki. Emberi számítás szerint vakmerőség, amit csinál, hiszen mit jelent az ő 318 kipróbált legénye a győzelemittas királlyal és csapataival szemben? Nos, de hát a hitnek éppen ez a lényege, hogy olyan döntéseket hoz, olyan lépéseket tesz és olyan cselekedetekre vállalkozik, amelyekről önmagának sem igen tud számot adni és amelyek messze túlhaladják a saját ereje lehető mértékét. Hit által cselekedni, azt jelenti, hogy egy felső erő által megragadva, vitetve és kényszerítve cselekedni, mintegy annak a felső hatalomnak az ereje által cselekedni olyant, amire anélkül semmiképpen nem volna képes az ember. Olyanforma dolgot cselekedett itt Ábrahám hit által, amiről a Zsidók 11-ben, a hitről szóló fejezetben olvasunk így: "Akik hit által országokat győztek le, igazságot cselekedtek, az ígéreteket elnyerték, az oroszlánok száját betömték. Megoltották a tűznek erejét, megmenekedtek a kard élitől, felerősödtek a betegségből, erősek lettek a háborúban, megszalasztották az idegenek táborait." (Zsid 11,33-34) Tehát az igazi hit nem egyéb, mint az emberben megtestesülő isteni erő, ami által a lehetetlen lehetővé válik. A hit az emberi lehetetlenségben az isteni lehetőség megragadása és megvalósulása. Éppen ezért az igazán hívő ember sohasem lehet gyáva, a hit erőssé és bátorrá teszi az embert: "...mi nem vagyunk meghátrálás emberei, hogy elvesszünk, hanem hitéi, hogy életet nyerjünk." (Zsid 10,39)
A hit nem búvóhely, ahová a gyáva ember bemenekül az élet küzdelmei elől, ahol meghúzhatja magát észrevétlenül, csendben, míg kint a világban tombol a harc, hanem a hit - bibliai képpel élve - pajzs, amellyel ama gonosznak minden tüzes nyilát megolthatjuk. (Ef 6,16) Tehát éppen harci eszköz, olyan valami, amire éppen a küzdelmek idején, a harcban van szükség. Harc pedig van elég ebben a földi életben. Akár a belső harcokra gondolunk, a szív mélyén dúló harcokra, küzdelmekre, saját vágyainkkal, testünk indulataival, régi természetünk fel-feltörő gonoszságaival folytatott állandó harcokra, akár a külsőre, a mindennapi élet rengeteg mindenféle problémájára, megoldandó feladatára, az elénk tornyosuló akadályokra, emberekkel folytatott küzdelmekre, amikben kimerül az erőnk, felőrlődik az idegrendszerünk, belefárad az életünk. Nos, a mindennapi életnek ezt a minden nappal megújuló harcát kell és lehet a hívő embernek hitben megharcolni: tehát abban a hitben vállalni ezt a harcot, küzdeni és beleadni minden erőmet, hogy nem vagyok magamra utalva, nem vagyok egyedül, kapom hozzá az erőt. Így ment Dávid Góliát ellen, amikor ezt mondta neki: "Te karddal, dárdával és paizszsal jössz ellenem, én pedig a Seregek Urának, Izráel seregei Istenének nevében megyek ellened, a kit te gyalázattal illetél." 1Sám 17,45) Ezt élte át sokszor Pál apostol és így tett róla bizonyságot: "Mindenre van erőm a Krisztusban, a ki engem megerősít." (Fil 4,13) És így merte vállalni Ábrahám is a harcot a túlerővel szemben, ezért tudott teljes győzelmet aratni.
Vajon a te számodra azt jelenti-e hinni, hogy megerősödni, fölkészülve lenni minden nehézségre, isteni erővel vállalni és elhordozni minden terhet, megoldani minden feladatot? Azt jelenti-e a számodra is hinni, hogy Krisztussal együtt harcolni és győzni?! Nem úgy van-e, hogy talán semmi nem hiányzik jobban a hitünkből, mint ez az erő?! De hát akkor hiszünk-e mi egyáltalán? Sem szeretet nem sugárzik ki belőle, sem erőt nem kapunk általa? Tehát hit az akkor egyáltalán, amit mi annak nevezünk? Nem kellene nekünk nagyon mélyen, a legelején megvizsgálnunk a mi hitünket? Mi Abban a Jézus Krisztusban hiszünk, Aki éppen Isten szeretetét és Isten erejét hozta közénk a földre a maga személyében?
És itt most még egy mozzanatot hadd emeljek ki Ábrahám életéből e történet alapján. Amikor visszatér a győzelmesen megvívott harcból, két egészen ellentétes alak jön elébe: Sodoma királya és Melkisédek, a Magasságos Istennek papja. Mindkettő hoz valamit, fölkínál neki valamit: az egyik, Sodoma királya a hadi zsákmányt, a másik Isten áldását hozza elébe. Ábrahám elutasítja az egyiket, s elfogadja a másikat. Elutasítja mindazt a jót, gazdagságot, kincset, zsákmányt, ami nem Istentől való, elfogadja azt az áldást, amit a Magasságos Isten papja ad neki. Így olvassuk: "Melkisédek pedig, Sálem királya, kenyeret és bort hoza... és megáldá őt." (1Móz 14,18-19) Melkisédek, a Magasságos Istennek papja, enyhülést kínál a harc után kimerült Ábrahámnak, új erőt önt belé: kenyeret és bort ad neki és megáldja. Ki ne gondolna ennél a kenyérnél és bornál arra a kenyérre és borra, amit ama másik Melkisédek, a Magasságos Istennek nemcsak a papja, hanem a Fia ad és oszt nekünk is az Ő asztalánál. Nemcsak testi táplálék volt ez Ábrahámnak, hanem felülről való erősítés, megújuló kegyelem és életközlés a kenyér és bor alakjában. Nem így kapjuk-e mi is, ma is, a kenyér és bor látható alakjában a mi Urunk láthatatlan kegyelmét, fölülről való erejét, életét, Őt magát, segítségül a mi további életutunkra?!
Kimerít a harc, szükségünk van az élet forrásának állandó megújítására, erőre, örömre, és íme, éppen ezt kapjuk mi onnét felülről, a mi nagy Melkisédekünktől, amikor önmagát osztja szét közöttünk az Ő vacsoráján. Az a szeretet, aminek a Krisztusban való hitben kellene kisugározni belőlünk, az az erő, ami a Krisztusban való hitben megnyilvánul, nem önmagában való szeretet és erő, hanem mellékterméke valaminek, következménye valaminek: a Jézus Krisztussal való belső életközösségnek. Nem a szeretetre van neked szükséged, hanem Krisztusra; nem erő kell neked, hanem Jézus Krisztus, Ő maga, az Ő személye! Őreá van szüksége a mi szeretetlen és erőtelen szívünknek. Őbenne hinni annyi, mint Őt magamba fogadni.
Azt kérdeztük előbb: hiszünk mi egyáltalán Őbenne? Nos, revideálhatod az egész hitedet: meghív magához vacsorára mindnyájunkat a jövő vasárnapra. Bár szívből el tudnánk most mondani az ének szavaival:
Örül szívem, vigadj lelkem, Ékességed lett a hit;
Vacsorához, mégy Jézushoz, Hivatalos vagy te itt.
E vacsora Égi módra Engem véled összead,
Maradj bennem, Benned engem Hagyj lennem, hogy áldjalak.
(436. ének 1. és 5. vers)
Ámen
1952. augusztus 24.