Ez a rész, amit most felolvastam, újra meggyőz arról, hogy a Biblia valóban igaz könyv. Nincs benne semmi túlzás, szépítés, elkenés, hanem mindenképpen a valóságot tárja elénk. A valóságos életet, még akkor is, ha egy Ábrahámnak, a hívők atyjának az életéről van szó. Még egy ilyen szent embernek az életét sem idealizálja, hanem olyannak mutatja be, amilyen: hibáival, fogyatkozásaival, emberi gyarlóságaival és hitványságaival együtt. Kitűnik ebből, hogy az embernek a szentsége mennyire nem önmagában van, hanem az őt elhívó Szent Istenben! Nem azért szent Ábrahám, mert valami rendkívüli, kiváló egyéniség - hiszen a történet is mutatja, milyen közönséges hazugságra képes -, hanem azért szent, mert szent az Úr, Aki magának választotta, Aki őrzi, bukásán, tévelygésén, botladozásán át is vezeti, készíti, érleli, üdvtervébe beépíti és fölhasználja őt. És amikor egy szent ember botlását tárja elénk az Ige, nem azért teszi, hogy megvigasztaljon bennünket, mondván: Lám, még egy Ábrahámmal is megesik az, hogy letér a hit útjáról, mennyivel inkább akkor velem! - Tehát nem menlevél Ábrahám bukása a mi hibáink számára, hanem figyelmeztetés, intelem: Vigyázz! Nézd, milyen veszedelmek vannak a hit útján, le ne térj, mint Ábrahám! - Vegyük hát sorra, ahogyan Ábrahámnak a hit útjáról való letérése történt.
"Azonban éhség lőn az országban." (1Móz 12,10) Ez az "azonban" mintegy érzékelteti Ábrahám megdöbbenését. Hát hogyan: ő otthagyott mindent, követte Isten útmutatását, engedelmeskedett, és ezt kapja jutalmul? Erre nem volt felkészülve. Ezt nem várta volna. Fölkészült arra, hogy barátságtalanul, ellenséges érzülettel fogadják a bennszülöttek, föl volt készülve arra, hogy pogány környezetben nehéz lesz majd megállni a hithűségben, föl volt készülve sok mindenféle kísértésre, ami ebben a soha nem látott országban érheti, de arra nem, hogy éhség lesz majd, méghozzá "nagy éhség". Ez a nem várt megpróbáltatás, ez a nehézség kibillentette Ábrahámot hitbeli egyensúlyából. - Pedig jó a hívő embernek felkészülnie arra, hogy a hit útján is érhetik nem várt megpróbáltatások. Azon az úton, amelyre az Úr hív valakit, támadhat "éhség", vagy más egyéb szükség. Az, amit Isten ígért Ábrahámnak, a hívő embernek, hogy "megáldalak téged", nem függ attól, hogy milyen az időjárás: Isten egy éhínségben szenvedő környezetben is meg tudja áldani az övéit. Mint ahogyan Dániel három társának is nem a tüzes kemencétől adott szabadulást Isten, hanem a tüzes kemencében tapasztalták meg szabadító kegyelmét, megtartó erejét! Isten vezetése sohasem garantál olyan utat és jövendőt, amely próbák, áldozatok és szenvedések nélkül való lenne. De azt garantálja, hogy mindezekben a nehézségekben, szenvedésekben nem hagy magunkra, és sohasem enged ránk olyan próbát, amelynél még nagyobb ne volna az Ő kegyelme. Éppen ilyen helyzetben, mint amilyenbe most jutott Ábrahám, kellene a hitnek komolyan vennie azt, hogy: "Nem egyéb, hanem csak emberi kísértés esett rajtatok: de hű az Isten, a ki nem hágy titeket feljebb kísértetni, mint elszenvedhetitek; sőt a kísértéssel egyetemben a kimenekedést is megadja majd, hogy elszenvedhessétek." (1Kor 10,13)
"Nagy vala az éhség az országban" - olvassuk a híradást. Nos éppen ilyen helyzetben kellene elhinni azt a kiváltságos helyzetet, megkülönböztetett bánásmódot, amit Isten Igéje így ad tudtunkra: "Azoknak, a kik Istent szeretik, minden javokra van". (Róm 8,28) Tehát az éhség is! Egészen bizonyosan! Nos, Ábrahám nem állotta ki a próbát: "...aláméne Egyiptomba, hogy ott tartózkodjék." Lehet, hogy emberileg nagyon természetes és magától értetődő volt ez az elhatározás, de a hit szempontjából nem az. Egyiptom már akkor is a világ gabonaraktára volt, jól számított tehát Ábrahám, hogy magának, embereinek és állatainak ott elegendő élelmet talál majd. Tehát nagyon logikus volt az a gondolat, hogy az éhség elől Egyiptomban keres menedéket - de nem hitből való volt. A józan ész számítása szerint és nem Isten utasítása szerint cselekedett. Míg előbb hétszer is olvassuk, hogy "oltárt építe az Úrnak" és segítségül hívta az Úr nevét, most az Egyiptomba menetel előtt ezt nem tette, nem kérdezte meg az Urat, mitévő legyen. E lépésében függetlenítette magát Isten kijelentésétől.
És itt kezdődik a baj, mindenkinél, minden hívő embernél. Tehát ott, hogy Istentől függetlenül, az Ő akaratát meg nem tudakolva cselekszünk valamit. És tudjátok, hogy ez minden bűnnek a forrása. Itt kezdődik minden bűn, ez maga a bűn. Isten Igéje így mondja ezt: "Ami hitből nincs, bűn az." (Róm 14,23) Ami hitből nincs - tehát nem az Istennek való engedelmességből születik, amit nem Istennek engedelmeskedve cselekszem -, az bűn. Még ha - esetleg - akármilyen jónak látszik is, vagy ha akármilyen jól sikerül is. De hála legyen az Úrnak, hogy rendszerint nem engedi, hogy jól sikerüljön az, amit nem hitből kezdettünk, így legalább nem enged továbbmenni az elrontott úton! Nagy lehetősége, kiváltsága a hívő embernek, hogy mindent megbeszélhet az ő Urával, tanácsot kérhet. "Nem mondalak többé titeket szolgáknak; mert a szolga nem tudja, mit cselekszik az ő ura; titeket pedig barátaimnak mondottalak; mert mindazt, a mit az én Atyámtól hallottam, tudtul adtam néktek." (Jn 15,15) Mégpedig nemcsak életének nagy döntései - házasságkötés, vagy pályaválasztás - előtt kérhet tanácsot, hanem egészen hétköznapi, apró dolgokban is. Ha mégsem él ezzel a kiváltsággal, ha a saját feje után megy, ha elrontja az életét, ne csodálkozzék azon. - Nézzétek csak, amint letér valaki a hitbeli engedelmesség útjáról, egyszerre milyen kuszálttá, tétovává lesz az ember. "És lőn mikor közel vala, hogy bemenjen Egyiptomba, monda feleségének Szárainak: Ímé tudom, hogy szép ábrázatú asszony vagy. Azért mikor meglátnak téged az egyiptomiak, majd azt mondják: felesége ez; és engem megölnek, téged pedig életben tartanak. Mondd azért, kérlek, hogy húgom vagy; hogy jól legyen dolgom miattad, s életben maradjak te éretted." (1Móz 12,11-13)
Íme: elszakadt a hitbeli kapcsolat Istennel és máris a legteljesebb bizonytalanságban sodródik az ember, s teljes kiszolgáltatottságban egyszerre játék lesz a vaksors kezében, mint a labda a szeszélyes gyermek kezében. Most már ügyeskedni kell, helyezkedni kell, számítgatni kell, mérlegelni kell: mi az, ami előnyösebb; s végül belebonyolódik egy csomó hazugságba, összegubancolódik körülötte az élet úgy, hogy már nem lehet többé szépszerével menekülni belőle. Általában mindig nagyon elszámítja magát az ember, amikor Isten nélkül akar nagyon okos lenni, mindig mellé fog, amikor nem hitben dönt és jár. Rájött Ábrahám is erre, és ahelyett, hogy azt tette volna, amit hívő embernek ilyen helyzetben tennie kell: ahelyett, hogy megalázta volna magát Ura előtt, megvallotta volna előtte hitvány gyávaságát, hitetlenségét, engedetlenségét, bocsánatért könyörgött volna és visszafordult volna - ehelyett újabb hibával akarta korrigálni az első hibát, és újabb bűnnel akart fölülkerekedni a korábbi bűnéből származó nehéz helyzetén, hazugsággal akart menekülni a bajból. "Mondd azért kérlek, hogy húgom vagy!" - mondta feleségének. Nem méltó ez az Isten emberéhez. Annak, akit Isten Jézus vérén váltott meg a hazugság atyjának hatalmából, annak nem lehet eszköze a hazugság semmiképpen, sohasem! (vö. Jn 8,44) Lám, hová tud süllyedni Istennek egy gyermeke, amikor nem vezetése alatt cselekszik, nem hitben jár!
És ebben a hazugságban, amivel Ábrahám akart segíteni szorult helyzetén, még egy jellemző dolog van. Azt mondhatná valaki, hogy Ábrahám, a hívők atyja, ha már Egyiptomba került - mindegy, hogy a saját hibájából kifolyólag is -, ha már olyan helyzetbe került, hogy felesége becsülete veszedelemben forgott, miért nem tett úgy, mint ahogyan hívő embernek ilyen helyzetben tennie kell, miért nem kérte Istent, hogy védje meg feleségét minden bajtól? Hiszen Istennek lett volna hatalma rá! Nos, éppen ez a jellemző, hogy Ábrahám nem így tett. Nem mert hinni Isten megtartó kegyelmében, mert engedetlenségben volt. Mert amikor valaki Isten akarata ellenére kerül valamilyen helyzetbe, nem kérheti, hogy segítse ki a bajból az Úr. Ábrahám nem Isten útmutatása, hanem saját elgondolása szerint ment Egyiptomba, tehát mintegy saját maga vette kezébe sorsát. Az engedetlenségnek ebben az állapotában tehát, nem volt bátorsága úgy cselekedni, mint a hívő ember szokta, s ezt mondani Sárának: nézd, ilyen és ilyen nehézségek előtt állunk, térdeljünk le és kérjünk oltalmat Urunktól. Azok után, amik történtek, nincs "képe" segítséget kérni az Úrtól. Ha most imádsága lenne, az csak egy lehetne: töredelmes bűnvallás és bocsánatkérés! A tékozló fiú sem kérhette atyját, amikor a disznók vályújánál éhezett, hogy küldjön utána atyja pénzt meg ruhát, mert bajba jutott. Ahhoz, hogy kenyeret kérhessen, előbb nagy, mély, összetört bűnbánattal haza kellett mennie. Ahhoz, hogy Atyám segítségét kérhessem ügyes-bajos dolgaimban, ahhoz "otthon" kell lennem! Ábrahám nem volt "otthon", és ezért nem is mert számítani az Úr segítő kegyelmére. Vajon nem azért olyan süket az imádságod, mert nem vagy "otthon"?! Nem azt kellene nekünk is előbb: hazamenni?
Rettenetes, mire képes Isten gyermeke, ha megszakadt kapcsolata az Úrral. Így szól Ábrahám: "Mondd azért, kérlek, hogy húgom vagy; hogy jól legyen dolgom miattad, s életben maradjak te éretted." (13. vers) Milyen szörnyű árat képes fizetni azért, hogy neki jól menjen dolga! Ki hitte volna egy hívő emberről, hogy képes a feleségét áldozatul dobni, csak hogy neki magának jól legyen dolga! Hogy annak a másiknak hogy lesz a dolga, ez őt nem érdekli! Mit bánja ő, ha a másik szenved is, ha a másiknak sárba tapossák is a becsületét, csak neki jól legyen dolga! Rettenetes ezt egy Ábrahám szájából hallani: "hogy jól legyen dolgom, miattad, s életben maradjak te éretted!" (1Móz 12,13)
Emiatt a lelkület, emiatt a törekvés miatt jutott csődbe a világ, ezt a gondolkodást ítélte meg az Isten. Ez a mentalitás okozta azt a rengeteg szenvedést, fájdalmat, pusztulást, amibe már úgy belefáradt és beleundorodott az emberiség. Nincs semmi, ami nagyobb ellentétben volna Jézus Krisztus gondolatával, magatartásával, mint éppen ez a lelkiség. Jézus éppen megfordítva mondta: én szenvedek és meghalok, hogy jól legyen dolgod miattam és életben maradj érettem. És Ő valóban vállalt is minden megaláztatást, gyalázatot, kínt, halált, kárhozatot, hogy neked meg nekem jól legyen dolgunk Őmiatta, és életben maradjunk Őérette! Aki Őmiatta és Őérette maradt életben, mégpedig az örök életben, az minden erejével azon van, hogy másoknak is jól legyen dolga és mások is életben maradjanak. Az mindent elkövet a mások boldogulásáért, békés, nyugalmas életéért. Az igazán a legkevesebb, hogy szívünk mélyéből átérezzük az emberi sorsközösséget a világ minden részében lakó szenvedőkkel, nyomorultakkal. Ezért ragadhatja meg minden hívő ember jó lelkiismerettel az alkalmat testvéri segítőkészségéről való bizonyságtételre most, amikor az Országos Béketanács felhív bennünket a koreai háború szerencsétlen szenvedőinek a megsegítésére. Legyen, Testvéreim az ebben való részvételünk keresztyén áldozatkészségünk élő bizonyítéka.
Még egy szempontra hadd hívjam fel a figyelmet. A pogány Fáraó vonja felelősségre és irányítja vissza Kánaánba a hívő Ábrahámot: "Hívatá azért a Fáraó Ábrámot és monda: Miért mívelted ezt velem? Miért nem mondottad meg énnékem, hogy ez néked feleséged? Miért mondottad: Húgom ő; azért vevém magamnak feleségül. Most már ímhol a te feleséged, vedd magadhoz és menj el. És parancsola felőle a Fáraó némely embereknek, akik elbocsáták őt és az ő feleségét, és mindenét a mije vala." (1Móz 12,18-20)
Lám, Isten emberének az lett volna a hivatása, hogy a neki átadott isteni kinyilatkoztatás fényével a világ lelkiismerete legyen. Nagyon megrázó és megszégyenítő az az Isten népére, amikor a világ természetes jogérzékén keresztül kénytelen neki megmondani az Úr, amit a kijelentésből nem értett meg. Mivel Ábrahám füle nem volt elég érzékeny az isteni kijelentés beszédének a meghallására, kénytelen volt Isten fölrázni és a hit útjára visszaterelni az Ő gyermekét, a világ beszéde által. Milyen hatalmas és milyen kegyelmes az Isten: a világ szolgáit használja fel arra, hogy kivezesse általuk Egyiptomból azt az Ábrahámot, aki mint idegen, nem volt való Egyiptomba. Mindezt a fájdalmas, megalázó leckét megspórolhatta volna magának az Isten embere, ha nem veszíti el a kapcsolatot Urával, ha Reá figyel, ha engedelmeskedik, ha a hit útján marad.
Nagyon-nagyon komolyan kellene kérnie minden hívő embernek, mindig újra meg újra:
Vezess engem utadon: Magad légy az út,
Melyen lelkem a halálból életre jut.
Jézus, nyájas és szelíd, Láss meg engemet:
El ne engedd hű Megváltóm, már kezemet!
(469. ének 4-5. vers)
Ámen
Dátum: 1952. június 29.