A múlt vasárnap a gyülekezeti közösség ajándékáról és feladatáról szólott közöttük az Ige tanítása. Hallottuk akkor, hogy a Krisztus megváltó kegyelmében tudatosan részesült hívő emberek úgy tartoznak össze egymással, mint egy emberi organizmus, élő test különböző részei. Éppen a Krisztusban való hit által felvétetik az egyes ember az Isten népe közé, beletagolódik a Krisztus testébe. Krisztus követése sohasem csak egyéni vállalkozás, hanem belépés és elindulás egy olyan csapattal, amelyiknek minden tagja ugyanarra a célra tette fel az életét: arra, hogy Krisztus ügyét képviselje, Krisztus evangéliumát terjessze széjjel e világon. Mindenkinek, aki hisz a Krisztusban mint megváltó Urában: helye van ebben a közösségben, feladata van, együtt a többiekkel, szükség van reá, a személyére, a szolgálatára, a hitelére, az imádságára. Röviden: arról beszéltünk ma egy hete, hogyan épül a gyülekezeti közösség? Mi célból van szükség e földön ilyen alakulatra, a gyülekezetre? Hadd mondjam meg rögtön elöljáróban, hogy Krisztus az Ő gyülekezetét nem magáért a gyülekezetért építi, az egyház célja nem önmagában van, hanem a gyülekezet a világért van. Krisztus az Ő egyházát azért helyezte bele ebbe a világba, hogy hirdesse e világnak az Ő evangéliumát, Jézus Krisztus azért jött, hogy Isten uralma alá vezesse vissza ezt az Istentől elszakadt világot, embervilágot. Ezért élt, ezért halt meg, ezért támadott fel, ezért adta Szentlelkét, ezért gyűjtött önmagának sereget, hogy mint annak feje és vezére, folytassa tovább vele a harcot Isten országáért, uralmáért. A gyülekezet tehát lényegénél fogva missziói alakulat, az evangéliumi terjesztésére szolgáló munkaközösség.
Ezt az igazságot szemlélteti mintegy gyakorlati példán a felolvasott Ige, az első jeruzsálemi keresztyén gyülekezet történelmének ez a kis szakasza. Arról van benne szó, hogy üldözik Jeruzsálemben a keresztyén gyülekezetet, amelynek tagjai menekülnek, és az apostolokat, a vezetőket kivéve, szétszóródnak az ország különböző vidékeire, sőt még külföldre is eljutnak néhányan. És az egyszerű hívők, amerre csak járnak, mindenfelé “prédikálják a Krisztust”, “hirdetik az Igét” és az egyszerű szavak nyomán olyan ébredés támadt, annyian tértek meg az Úrhoz, hogy Jeruzsálemből jött csodát látni egy apostol, aki nem győzött örvendezni Isten kegyelmének ezen a látásán. Íme, egy gyülekezet, amelyik nagyszerű missziói lendületben tölti be a hivatását. És bizonyára nem véletlen, hogy a tudósítás külön is megemlékezik arról, hogy az apostolok nem vettek részt ebben az evangélizációs hadjáratban, hanem csak a gyülekezet ún. "közönséges" tagjai, a pásztor nélküli nyáj. Ezzel is azt akarja kifejezni az Ige, hogy a missziói felelősség tekintetében nincs különbség “egyszerű hívő” és apostol, vagy lelkipásztor között. A misszió, a Krisztus evangéliumának kiterjesztése nem a lelkipásztorok és presbiterek ügye, hanem a gyülekezetnek az ügye, vagyis mindenkinek az ügye! Nemcsak a lelkész és a presbiterek töltenek be egy gyülekezetben hivatalos tisztséget, hanem a Krisztusban való hit alapján a gyülekezet minden tagja hivatalos tisztviselő. Sőt, az Úr valóságos egyháza csupa olyan tisztviselőkből áll, akik - férfiak vagy asszonyok, fiatalok vagy öregek - megbízást kaptak az Úrtól, akik engedelmességre esküdtek fel az Úrnak.
Ne tekintsük úgy az egyházat, mint valami lelki vonatot, amely a menny felé halad és amelyen kényelmesen ülnek az utasok, az egyik szunyókál, a másik nézelődik kifelé az ablakon, a harmadik olvas egy sarokban vagy unatkozik - megtehetik, hiszen a vonat megy őnélkülük is, ott a masiniszta, neki kell vigyázni, meg a fűtőnek, esetleg még a kalauznak, de az utasok csak vitetik magukat. Nos, az egyházban nem így van. A gyülekezetben a legnagyobbtól a legkisebbig mindenkinek van valamiféle feladata, szolgálata, minden gyülekezeti tagnak felelős pozíciója van. Tisztséget viselnek, aminek a betöltéséért egyszer számot kell adniok. Senki sem mondhatja, hogy neki ehhez nincs kedve vagy nincs ideje. Nem arról van szó, hogy van-e kedvünk hozzá, hanem arról, hogy van-e bennünk elég hűség a tisztség betöltéséhez. Képzeljük el például, hogy egy presbiter, akinek a tisztsége az egyházban mégis nyilvánvalóbb, köztudomásúbb: egy presbiter ott akarna ülni a presbiterek padjában, de nem volna kedve presbiteri szolgálatot végezni: akkor ez az ember nem lehetne tovább presbiter. Ugyanúgy egy keresztyén ember, aki ugyan tagja akar lenni a gyülekezetnek, de nincsen ideje és kedve a Krisztus ügyét szolgálni, terjeszteni a világon, tehát tisztséget betölteni: az nem lehet keresztyén!
Jézus Krisztus az Ő missziói munkáját e világban a földön lévő testén, a gyülekezet révén végzi tovább. Krisztusnak e munkájában tehát a test minden tagja részt vesz, aktív. Mint ahogyan az emberi testben is úgy van, hogy a legegyszerűbb cselekményben is majdnem minden tagunk részt vesz, például most miközben én itt beszélek: a fejem gondolkodik, a lábam tart, a kezem segít a gondolatok kifejezésében, a szívem és a tüdőm gondoskodik az agysejteknek friss vérrel való ellátásáról. Minden tagnak megvan a maga feladata és így az egész test részt vesz a munkában. Ugyanígy a Krisztus teste is. A Krisztus teste nem a presbitérium, nem annak valamelyik bizottsága, hanem a gyülekezet! A Krisztus teste Ti vagytok!
Nézzétek, ez a jeruzsálemi gyülekezet olyan, mint egy megbolydult hangyaboly. Mozgásban van az egész, jönnek-mennek a hívek, beszélnek, prédikálnak, bizonyságot tesznek és közben szaporodik a gyülekezet, nagy sokaság tér meg az Úrhoz! Igaz, hogy mindez azért, mert üldözés támadt Jeruzsálemben - de Isten néha történelmi viharok által ébreszti rá az egyházat a maga igazi feladatára! Felrázza a nyugalmából, fölriasztja álmából, beleveti, szétszórja a világban, mint ahogyan a sótartóból kiragadott sót szórja valaki az ételbe. Itt van ez a mi pasaréti gyülekezetünk is! Minek látjátok ti ezt a gyülekezetet? Olyan intézménynek, ami ad nektek valamit, olyan valaminek, ami vár tőletek valamit? Sokan úgy tekintik az egyházat, mint valamiféle kórházat, ahol a beteg lélek gyógyszert és kezelést kap. A betegek kívánságai nagyon különbözők szoktak lenni. Az egyik sok napot akar, a másik árnyékot. Egyik azt kívánja, hogy a lelkész-orvos a páciensét mindig bátorítsa, a másik pedig a közelgő vég fenyegetését szeretné mindig hallani. Azután megint mások azt szeretik, ha a lelküket az utolsó részletekig is fölboncolják, viszont megint mások ettől félnek a legjobban. Ha azután abban a lelki kórházban nem elég jó a kiszolgálás, másikat keres magának a beteg, ahol gyöngédebb ápolásban részesül.
Igen, van ilyen magatartás az egyházzal szemben, amiben az a gondolat és igény a domináló, hogy mi hasznom van nekem az egyházból? Pedig fontosabb ennél az, hogy mi hasznomat látja nekem az egyház, a Krisztus gyülekezete? Jézus az Ő egyházát nem úgy helyezte bele ebbe a világba, mint egyfajta szanatóriumot, hanem úgy, mint egy hadsereget! Hadsereget, amelyiknek az a feladata, hivatása, hogy a mennyek országának ezt az elveszett provinciáját, a földi életet visszahódítsa, visszacsatolja, visszaszerezze Urának. Ebben a küzdő seregben kell minden hívőnek a maga helyét elfoglalnia és a maga szolgálatát elvégeznie.
Mi ez a szolgálat? A jeruzsálemi gyülekezetről azt olvassuk, hogy széjjel jártak prédikálván az Igét és “hirdetve az Úr Jézust!” Mégpedig nemcsak egyszerűen mintegy kuriózumot, érdekességet beszélték el az embereknek, amit Jézusról tudtak, hanem egészen határozott céllal: azért, hogy őket is megnyerjék a Krisztusnak! Azoknak a gyülekezeti tagoknak a szolgálata tehát abban állott és azóta is minden gyülekezeti tagnak a szolgálata abban áll, hogy emberi életeket hódít Isten uralma alá, az emberi lelkeket gyűjti oda a Krisztushoz. Azzal a céllal hirdeti a Jézus Krisztust, hogy mások is, sokan megtérjenek hozzá, hívővé legyenek! Mint itt a történetben! Persze az Úr Jézust többféleképpen lehet hirdetni! Ma kétségtelenül az a legkívánatosabb, hogy az élet beszédével hirdessük Őt a világnak. Ha te most például felbuzdultál és elkezdenéd Jézust szép szavakkal hirdetni a gyárban, nem sok sikered lenne. A misszió az elsősorban abban nyilatkozik meg, ahogyan él az egyház és az egyes hívő ember. Az evangélizációnak a leggyümölcsözőbb lehetősége: magának a gyülekezetnek a megléte és magának a keresztyén embernek, hívőnek az élete. Úgy, hogy a gyülekezet Isten népeként, a hívő ember Isten embereként sugározza bele a világba a hitnek az erejét, a megváltás ajándékát.
Nagyon sokan vannak, akik nem olvassák a Bibliát. Nos, az ilyen embereknek a mi életünk a Bibliája, ahonnét kiolvashatják, megtudhatják, kicsoda az Isten, mit jelent a bűnbocsánat, milyen valóságos erőforrás a kegyelem, milyen igaz, hogy mindenre van erőnk a Krisztusban! Innen tudhatjuk meg, mit akar velünk is az Isten. Gyülekezetünkben van egy kedves házaspár, házfelügyelők egy kétemeletes házban. Mind a ketten igazán hívőkké lettek, élő tagjai a Krisztus testének. Ott láttam, hogy Jézus Krisztus ennek a két embernek a szívébe beköltözött egy nagy háznak az alagsorába pár évvel ezelőtt, és ma már a második emeleten is megváltozott a lakóknak az egymáshoz való viszonya. A régi ellenségeskedés, kellemetlenkedés helyett most megértés és szeretet van az egész házban. Isten odaállítja az egyházat és az egyes hívőt bizonyságtételre, de az egész életével! Ez a mi egyházi tisztségünk: úgy élni, hogy hiteles legyen és kívánatos legyen a szóval való bizonyságtétel is. Egyháztagnak lenni nem passzió, hanem roskasztó felelősség! Jézus azt mondta Önmagáról: “Én vagyok a világ világossága.” És egy másik alkalommal szóról szóra ugyanezt mondta a tanítványairól: “Ti vagytok a világ világossága... Úgy fényljék a ti világosságtok az emberek előtt, hogy látván a ti jócselekedeteiteket dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.” (Mt 5,15-16) Nem különös ez így egymás mellett? Én vagyok, ti vagytok, a világ világossága. Azt jelenti ez, hogy minden ember transzparens, akin át az Úr világossága fénylik, sugárzik tovább a világba. És ha mi ezt a szolgálatot nem vállaljuk a világ felé, akkor egyszerűen nincs is szükség ránk.
Az, hogy az egyháznak minden tagja Krisztusról bizonyságot tevő, embereket Krisztushoz gyűjtő szolgálatot végezzen: létérdeke az egyháznak. A lenni és a nem lenni kérdést jelenti az egyháznak. Jaj nekünk, ha Krisztus evangéliumát nem visszük ki innen a templomból szóban és az életben a világba. De ez természetes is, hiszen ha az egyház - amelyik missziói egyház lényegénél fogva - nem fordul missziói felelősséggel a kívül valók felé, hogy azokat is bevonja a Krisztus által való üdvösségbe: megtagadta éppen azt, ami a lényege, elássa a saját létérdekét a világban. Ha az egyház nem akar benyomulni az evangéliummal a világba, akkor mindig az történik, hogy a világ nyomul be a maga lelkületével az egyházba és elvilágiasodik az egyház. Amíg a misszió és az evangélizáció csak egyes emberek ügye marad az egyházban, amire csak egyesek teszik rá az életüket, csak egyesek szentelik oda az életüket és nem közös, egyetemes szenvedélye az egész gyülekezetnek, addig a gyülekezet csak vegetál, de nem él igazán.
Krisztus azoknak ígérte az Ő erejét, segítő jelenlétét, azokkal van az Ő keze, akik ennek a veszedelmes világnak minden problémájához missziói lelkülettel viszonyulnak. Annyira úgy van ez, hogy ahol az egyház tagjaiból kivész a missziói lelkület és tudat: ott lassan egészen elsorvad az egyház. Világosan látszik ez az egyháztörténelemből is. Hol vannak már a kis-ázsiai egyházak: az első században virágzó gyülekezetek voltak itt. Az apostoli levelek legnagyobb része kis-ázsiai gyülekezetekhez íródott. Ma Kis-Ázsia olyan terület, ahol szinte egyáltalán nincs keresztyén gyülekezet. Vagy hol vannak az észak-afrikai gyülekezetek, Karthágó, Alexandria, ahonnan Augusztinusz is származott? Ma Észak-Afrika az eltűnt egyházak földje. Igen, ha az egyik egyház nem teljesíti a missziói parancsát, nem számíthat Krisztus ígéretére, hogy vele van a világ végezetéig. Sőt, amint az egyház megszűnik missziói egyház lenni, amint az egyház már nem látja, hogy a világért van: Krisztus kivonul belőle, nincs ott benne és vele - Krisztus nélkül pedig nincsen egyház! Viszont amikor az egyház tagjai “prédikálják az Igét, bemennek a pogányok közé, hirdetni az Úr Jézust”, akkor: “az Úrnak keze van velök és nagy sokaság tér meg az Úrhoz, hívővé lévén”.
Az bizonyos, hogy Krisztus bizonyságtevőjének lenni, nem jelent könnyű életet. Az Újtestamentumban ez a szó: bizonyságtévő, görögül mártírt, vértanút is jelent. A bizonyságtevő egyház olyan egyház, amely a mártíromság keresztjét is meg kell hogy ismerje - szenvedő egyház. A bizonyságtétel szenvedéssel jár. Nem is lehet másképpen, hiszen a kereszt bolondságát és botránkozását kell hirdetni a világban. De nemcsak szenvedést jelent a bizonyságtevő egyház, hanem az örömét, az élet teljességét, a hit realitását, az imádság átforrósodását, a gyümölcstermés ajándékát: Krisztus jelenlétének, hatalmának a valóságát! Az Ő golgotai és húsvéti győzelméből merítsünk hát erőt bizonyságtevő tisztségünk hűséges betöltéséhez!
Ámen
Dátum: 1955. október 9.