Ezt a meglehetősen nehéz bővített mondatot hadd olvassam el az új magyar fordítás szerint: “Szóljunk igazat szeretetben, és mindenestül növekedjünk abban, aki a fej: a Krisztusban, mert Ő illesztette össze és szerkeszti egybe az egész testet egymást támogató minden inával és hatalmas erővel munkálja a test növekedését minden tag közös munkájával, hogy önmagát építse szeretet által.” Röviden kifejezve: ebben a két versben benne van a gyülekezeti közösség ajándéka és feladata. Erről szeretnék most beszélni.
Pál apostol gyakran járt nagyvárosokban, tengerparti kikötőkben, ahol tanúja volt a világkereskedelem nagy forgalmának. A sok mindenféle áru között gyakran láthatott élő emberi árut is. Éppúgy adták-vették az ember is, a rabszolgát, mint a lovat vagy a vásznat. És amikor valaki nagy áron vásárolt magának rabszolgát, el is várta tőle a jó szolgálatot. Olyan munkateljesítményt várt rabszolgájától, amilyen nagy árat fizetett érte. Így tekintette Pál apostol azokat is, akik keresztyénné lettek. Azt mondja nekik: Nézzétek atyámfiai, nem a magatokéi vagytok! Nincs szabad rendelkezési jogotok a testetek és lelketek felett, hogy annak erőit Isten ellenére használjátok fel. Nem bizony! Nem vagytok többé a magatokéi, hanem Krisztus tulajdonaivá lettetek, mert drága áron vásároltattatok meg. Dicsőítsétek azért az Istent a ti testetekben és lelketekben, amelyek az Istenéi! Igen, Testvérek, így vagyunk mi mindnyájan drága áron megvásárolt tulajdonai Istennek. Krisztus szíve vére a váltságdíj, ami értünk fizettetett. Az rendelkezik velünk, Aki megfizetett értünk. Hinni a Krisztusban éppen annyi, mint tudomásul venni, beleegyezni abba, hogy testestől-lelkestől az Övé vagyok, mint a megvásárolt rabszolga az uráé.
Amikor az ember élő hitre jut, akkor mintegy felelőssége teljes tudatában aláírja azt a kötelezvényt, amit az úrvacsora alkalmával mindig megújítva így fejezünk ki: “Az Ő megváltottjaként az Ő dicsőségére élek!” Az így élő hitre jutott egyes emberek egymással összetartoznak, együtt egy élő organizmust alkotnak. Úgy tartoznak össze egymással, mint egy épülőfélben lévő alkotmány egyes részei, kövei. Együtt épülnek, együtt növekednek, egymást erősítve, támogatva, kiegészítve haladnak a Krisztus megismerésében, megélésében, szolgálatában, követésében. Krisztusnak a titokzatos munkája által úgy illeszkednek össze, szerkesztődnek egybe, mint egy élő test különböző részecskéi. Olyan az egész, mint egy grandiózus műremek, amelynek minden paránya örök terv szerint találja meg a maga helyét és senki más által nem pótolható egyéni munkakörét a közösségen belül. Így él az egész a részeiben és a részek az egészben.
A gyülekezeti közösségnek ez az ajándéka és ugyanakkor feladata nem eléggé tudatos magyar református egyházunkban. Valaki egyszer így jellemezte a helyzetet: vannak ugyan hívő egyháztagok, de nincsenek gyülekezeteink. Vagyis: akik hisznek is Jézus Krisztusban, szét vannak szóródva, különálló, egyéni hitéletet élnek. Annyira, hogy esetleg ugyanabban az utcában lakik egy másik hívő református egyháztag, amelyikben te, sőt esetleg ugyanabban a házban. Lehet, hogy ugyanúgy olvassa a Bibliáját, ugyanúgy akar növekedni Krisztusban ő is, mint te, de külön: te is külön, ő is külön, függetlenül egymástól, sőt nem törődve egymással, még csak nem is igényelve Krisztusnak azt a munkáját, amit így fejez ki az apostol: “Ő illesztette össze és szerkesztette egybe az egész testet egymást támogató közösségbe”! Ez az egybeillesztődés, gyülekezeti közösségbe való szerkesztődés még itt a templomban is hiányzik: itt is egymást nem ismerő, vagy alig ismerő egyháztagok ülnek, elszigetelten egymástól vasárnaponként az istentiszteleten, utána pedig megint csak magányos, elszigetelt keresztyénekként mennek haza. - Pedig az Ige szerint magányos keresztyén ember nincs is, csak gyülekezeti közösségben élő. A Biblia szerint az egyes keresztyén ember, aki meghallotta Isten hívását a Krisztusban és odafordult hozzá, aki odarendelte életét Krisztus uralma alá, az sohasem magányos, egyedülálló, hanem éppen a Krisztusban való hite alapján beleszületik egy új családi közösségbe, Isten családjába, a gyülekezetbe, - és a gyülekezet nélkül, a többi hívőkkel való lelki közösség nélkül olyan, mint egy csapatától elszakadt katona, akinek talán megvannak a fegyverei, de egymagában, alakulatától elszakítva nem tud harcolni. Ettől a testtől, a gyülekezettől elszakadva olyan védtelen a hívő keresztyén, mint a magányosan égő gyertya a viharban - elbukik a kísértésben. Bűnös engedetlenség az, amikor egy hívő keresztyén ember azt gondolja, hogy élhet a gyülekezettől való elszigeteltségben is. A valóság pedig az, hogy senki sem hihet és élhet hitben a Krisztus testének, a gyülekezetnek a vérkeringésén kívül, különszakadva a közösségtől, az úrvacsorától, egymás hitétől és imádságától - elszakadva az atyafiak kölcsönös érintkezésétől és erősítésétől.
Ezt kell tudatosítani, hogy te sem vagy tehát egy magányos hívő lélek, aki egyedül járod a Krisztus követésének a nehéz útját, egyedül, partizán módra harcolod meg a hitnek szép harcát, hanem beletagolódsz egy közösségbe, ahol helyed van, feladatod van, szükség van reád, szüksége van a többi testvérednek a hitedre, az imádságodra, a szeretetedre, a szolgálatodra. Tagja vagy egy olyan közösségnek, amelynek a tagjai mind egy ugyanazon célra tették föl az életüket. Arra, hogy Krisztus ügyét képviseljék, szolgálják ebben a világban. Tudjátok, mekkora erő, vigasztalás, bátorítás van ebben a gyülekezeti közösségtudatban?! Pál apostol, ha valami bajban, szenvedésben volt, mindig a Jézus Krisztus ügye szempontjából kereste és találta meg a vigasztalást. Amikor például a filippibeliek megkérdezték tőle, hogyan megy a sorsa, ő a börtönből, mosolyogva ezt válaszolta: "Az evangélium ügye jól áll! Az én dolgaim inkább előmenetelére lőnek az evangéliumnak." Ez az igazi vigasztalás, amelyik az egyes embert a maga harcaiban, kétségeiben, kísértéseiben és nyomorúságaiban azzal vigasztalja, hogy kiemeli személyes bánatának szubjektivitásából, és az evangéliumért, az összességért, Isten ügyéért való tényleges helytállásra bátorítja.
Nagyon gyakran előfordul, hogy valaki a közösség összetartozásából kiragadva magára marad, csak önmagára tekint, csak panaszkodni tud: “Én szenvedek, nekem vannak nehézségeim, az én életem értelmetlen, én nem bírom tovább, nekem vannak alacsonyabb rendű érzéseim, stb.” Az ilyen szenvedő ember minden vigasztalódási igénye arra irányul, hogy személyes bajaiban kapjon segítséget. Így az egyházi lelkigondozás abban merül ki, hogy az egyéni lelkeket babusgatva, magányos lelki harcát könnyítgetve, az egyes embert ápolgatjuk, becézgetjük, bugyoláljuk lelki pólyába, s így egy érzékeny, kényeskedő nemzedéket csak még kényesebbé teszünk. Pedig nem egyes gabonamagvakat kell elültetni a hit talajába, hanem az egyes gabonaszár is csak akkor bírja a szelet, az időjárás viszontagságait, ha együtt növekedik a többi gabonaszárral a gyülekezet nagy szántóföldjén! A magányos kalász terméketlen is marad, mivel csak az egész gabonamezőt termékenyíti meg a szél. Az egyes embert csak a gyülekezetben érinti meg a Szentlélek szele, sugallata. Gyülekezeti közösség nélkül az egyes ember a szenvedésével és bajával minden vigasztaló kísérlet mellett is magára marad. Pedig éppen ez a legnagyobb baja! - Az egyes embert csak az vigasztalhatja meg igazán, ha egy egész gyülekezeti közösség hirdeti neki: “Nézd, bajodban, bánatodban, kísértéseidben nem vagy magadra hagyatva! Benne vagy Krisztus ügyében! Isten népéhez, Krisztus testéhez tartozol, fürt vagy a szőlőtőn, juh az Isten legelőjén, épületkő Isten templomában, s ezzel beépültél oda, ahol már kivívatott a győzelem, ahol a világ szorongása már le van győzve! Bár személyes döntés által leszel Krisztus követőjévé, de a Krisztus követése, a benne való hit nemcsak szubjektív érzés, nemcsak személyes kegyesség, hanem ugyanakkor felvétel Isten népe közé. Elindulás Isten népével, betagolódás Krisztus testébe, a Bárány vérével megmosott szentek közösségébe. Krisztus követése nem más, mint az egyes embernek - neked és nekem - a Krisztus teste valamennyi tagjával közös vállalása az Isten ügyének.
Igénk szerint: “Krisztus hatalmas erővel munkálja a test növekedését minden tag közös munkájával, hogy önmagát építse szeretet által!” Tehát Krisztus munkálja a gyülekezeti közösség kialakulását minden tag közös munkájával. Azaz nem lehetsz csak szemlélője ennek a munkának, mert akkor kimaradsz belőle. Csak úgy lehetsz elfogadója a gyülekezeti közösségnek, hogy ugyanakkor munkálója is vagy annak. Aki nem hozza maga is a gyülekezetbe a maga imádságát, szeretetét, szolgálatát, szívét, az sohasem tapasztalja meg igazán a gyülekezeti közösség áldásait. Másokért munkálkodva erősödsz meg te magad is, másokat vigasztalva vidámodik meg a te szíved is igazán, másokat táplálva kapsz te is eleget, másokat Krisztushoz vezetve jutsz te magad is közelebb Hozzá, másokat tanácsolva találod meg magad számára is az eligazodást.
Hogy mi ennek a gyülekezetnek a szolgálata a világ felé, arról talán a következő alkalommal beszélünk majd, most csak ennyit: gyere a gyülekezetbe, aki hiszel Krisztusban! Gyere, segíts elfogadni a Krisztus jelenlétéből adódó gyülekezeti közösség ajándékát és betölteni a gyülekezeti közösséggé válás feladatát. “Az igazságot követvén szeretetben, mindenestől fogva nevekedjünk Abban, a ki a fej, a Krisztusban; A kiből az egész test, szép renddel egyberakatván és egybeszerkesztetvén az Ő segedelmének minden kapcsaival, minden egyes tagnak mértéke szerint való munkássággal teljesíti a testnek nevekedését a maga fölépítésére szeretetben.”
Ámen
Dátum: 1955. október 2.