Erre a részre, amit most a Bibliából felolvastam, sokan emlékeznek közülünk egészen frissen, mert bibliaolvasó vezérfonalunk szerint tegnap volt soron. Pál apostol mozgalmas, érdekes életének egy szakaszát tárja elénk. Harmadik missziói útjáról tér vissza Jeruzsálembe, ahol ellenségei már régóta fenik rá a fogukat. Fölismerik a templomban, rárohannak, majdnem meglincselik, csak a római helyőrség karhatalmi beavatkozása menti meg a biztos haláltól. Másnap a római ezredes meg akarván tudni, mivel is vádolják hát ezt a vándorprófétát, az egész főpapi tanácsot maga elé rendelte és Pált is elővezetvén, eléjük állította. Itt, az idegen hatóság hivatalos helyiségében és jelenlétében játszódik le az a történet, amit az imént hallottunk a Bibliából. Mozgalmas, szenvedélyektől túlfűtött, nem valami lélekemelő jelenet tárul elénk. Kerestem benne Istennek hozzánk szóló üzenetét, és amit így találtam, azt szeretném most elmondani. Vegyük sorjába a történet egyes eseményeit és emeljük ki annak egy-egy részletét!
Pál alig szól néhány szót, a főpap máris annyira fölháborodik, hogy parancsot ad az egyik szolgának: üssék szájon az apostolt. Annyira indokolatlan ez az indulatkitörés, hogy az apostolt is elkapja a szenvedély és olyat mond, amin megdöbben az egész hallgatóság, de még mi is, mert nem vagyunk szokva az apostol szájából ilyen szavakhoz. Így kiált föl: “Megver az Isten téged, te kimeszelt fal! És te leülsz engem a törvény szerint megítélni és törvényellenesen cselekedve parancsolod, hogy engem verjenek?” (3. vers). Emberileg szólva teljesen igaza volt az apostolnak. Abban is, hogy megveri az Isten ezt a hivatalát megcsúfoló főpapot. Nem így mondta az apostol: Verjen meg az Isten, tehát nem átkot mondott, nem káromkodott, hanem így: Megver az Isten - tehát mintegy próféciát mondott, ami be is teljesedett. E jelenet után nyolc esztendővel egy lázadás alkalmával saját honfitársai ölték meg. És abban is igaza volt az apostolnak, hogy kimeszelt falhoz hasonlította ezt a gőgös, hatalmaskodó, mindenki más által is gyűlölt római bérencet, a főpapot. Jézus is így nevezte az írástudókat: kimeszelt sírok. Tehát Pálnak tárgyilagosan véve tökéletesen igaza volt, és mégis megbánta, amit mondott. Szinte Jézus szavait idézte, de Jézus indulata nélkül. Lehet a szó jézusi, de ha az indulat nem az, akkor nem igaz a szó sem!
Amint figyelmeztetik, hogy az Isten főpapját szidalmazza, egyszerre visszakozik, egyszerre más hangon és más indulattal válaszolja: “Nem tudtam atyámfiai, hogy főpap. Mert meg van írva: A te néped fejedelmét ne átkozd!” Ímé Isten gyermekeit is elkaphatja a saját indulatuk heve, tévedhetnek, hibázhatnak, bűnt követhetnek el - de be is vallják rögtön, amint tudatossá vált előttük. Nem merevednek bele gőgös önigazultságba, nem védik makacsul magukat, mondván: De azért mégis igazam van! - hanem megvallják és elismerik nyíltan, hogy helytelen volt az indulat. Isten gyermekében is mindig újra föltámad az óember. Ez történt itt is Pál esetében. Nem tökéletes, nem kész keresztyén még Pál sem. De ha újra az óember indulatai jutnak uralomra egy Krisztust követni akaró ember gondolataiban, szavaiban: akkor elismeri rögtön, amint a Lélek megvilágítja neki.
Két nagyon komoly figyelmeztetés is van ebben. Az egyik az, hogy vizsgáljuk meg az indulatainkat. Lehet például, hogy valamilyen ítéletünk, kritikánk emberekről, eseményekről tárgyilagosan, tartalmilag igaz - és mégis hamis, mert nem krisztusi az az indulat, amivel mondjuk. Nem hiába mondják, hogy a mérges embernek soha sincs igaza, mert hamis az az indulat, ami fűti. Szülők a gyermekeik nevelése közben rendszerint itt vesztik el a csatát. Nem az a baj, hogy tartalmilag helytelenek azok a korholó szavak, amiket mondanak, hanem az, hogy indulatilag helytelenek! Szavainknak ne csak a tartalma legyen igaz, hanem az az indulat is, ami feszül bennünk. Valaki egyszer így panaszkodott egy komoly hívő embernek: Olyan rettenetes az, hogy mindig tele vagyok indulatokkal! A másik így válaszolt neki: Az nem baj, csak arra ügyelj, hogy az az indulat legyen benned, amely volt a Krisztus Jézusban! Pálban a főpappal szemben nem ez az indulat volt, de rögtön észre is vette és meg is vallotta. Mintegy bocsánatkérően mondja: nem tudtam, nem akartam! Elismerem, hogy hibáztam.
Ez a másik figyelmeztetése ennek a jelenetnek. Ha hibáztál: valld be! Érdekes, hogy a modern lélektan és Jézus ezen a ponton teljesen megegyeznek. A modern lélektan azt mondja: ha a lelkiismeret mint megfigyelő, valami hibás cselekedet miatt elítéli az ént és ebből bűnérzet támad, akkor az öntudat előtt három lehetőség nyílik. Megteheti, hogy nem törődik a dologgal és hagyja, hogy a bűnérzet úgy hasson, amint neki tetszik. Megteheti továbbá, hogy elnyomja magában ezt az érzést. Vagy pedig megteheti, hogy megszabadul ettől a nyomasztó érzéstől - bűnvallással. Világos, hogy az első két mód nem kielégítő, sőt veszedelmes. Ha az ember vétkesnek találja magát és semmit sem tesz ellene, az nem más, mint hogy az ember arra ítéli önmagát, hogy együtt éljen a maga énjével, amelyet becsülni nem tud. Ez a pokol kezdete. Az elnyomás még rosszabb. Ha a bűnérzetet a tudat alatti világba szorítjuk és rázárjuk az ajtót, még nem jelenti, hogy meg is szabadultunk tőle. Ott az csak elgennyed és gyulladást idéz elő. Az élet idegessé válik és az ember azt sem tudja, miért. Nincs más kivezető út, mint beismerni, megvallani, felhozni a bűnt a mélyből, a világosságnak kitenni és bűnvallás által feloldani. Akit megbántottunk, attól bocsánatot kell kérnünk! Még akkor is, ha nekünk van igazunk! Tudunk-e bocsánatot kérni és megbocsátani? Van-e kitől? Megtesszük-e? Ez az utolsó kérdés így is fogalmazható: Hiszünk-e Istenben, aki Jézus Krisztusban a bűnbocsánat kegyelmével akar bennünket magához fűzni?!
A történet további eseményei során bepillantást nyerünk a zsidó nagytanács belső életébe, és ott igen elszomorító dolgokat látunk. Az írástudók és farizeusok díszes testületében terméketlen teologizálás, dogmatikai szőrszálhasogatás folyik. Míg a nép élethalálharcát vívja egy áldatlan politikai légkörben, küzd, fárad, szenved, betegségekben sínylődik: addig itt tantételeken vitáznak, mert “a szadduceusok azt mondják, hogy nincs feltámadás, sem angyal, sem lélek; a farizeusok pedig mind a kettőt vallják”. Szomorú példája ez annak a kegyességnek, amelyik az élet aktuális kérdései, feladatai elől teológiai elmélkedésekbe, elvek vesszőparipáinak a futtatásába menekül. Nem azok csúfolják meg a vallást, akik tagadják annak szükségességét, hanem azok, akik elméletet csinálnak belőle, ahelyett, hogy élnék. A legcsúfosabb lejáratása minden vallásosságnak az, ha elvek, teóriák, eszmék harcába fullad bele az élet. Milyen szégyenteljes dolog az, ami itt történik: egy vallási testület életre-halálra vitázik a föltámadás lehetősége, valósága fölött akkor, amikor Valaki, méghozzá az Isten Fia, már föltámadott a halálból. Veszekednek a halál legyőzésének a hogyanján és a mikéntjén, holott Isten ezt a problémát már rég megoldotta Jézus föltámadásában. A föltámadás tényét már régen nem vitatni kellene, hanem tudomásul venni, kipróbálni és megélni. Számolni vele, mint Isten kijelentett igazságával és élni vele és belőle. Hinni nem azt jelenti, hogy egy csomó megfogalmazott tételt ésszel igenelni.
Persze fontos a hitvallás-szerű megfogalmazása azoknak az igazságoknak, amik fölöttünk vannak, de magamról tudom, hogy az eszünkkel igenelhetjük mindazt, ami a hitvallásban van és még sincs esetleg hitünk. Mert a hit nem elmélkedés, hanem cselekvés. A hit nagy vállalkozás, az egész élet törekvése valamire, az egész élet bevetése, nemcsak jóváhagyó bólintás. A hit nem vita tárgya, hanem elhatározás, döntés, nekiindulás teljes élettel. Egy dologban mindaddig nem hiszek igazán, amíg nem aszerint cselekszem. Krisztusban sem hiszek addig, amíg nem vagyok kész arra, hogy minden áron kövessem! És nemcsak akkor lehet követni Krisztust, amikor már mindent megértettem az Ő titkaiból. Az emésztésnek a bonyolult mikéntjét sem értjük és mégis eszünk. Nem várunk addig az evéssel, míg szépen kitisztáztunk minden élettani kérdést. Krisztussal kapcsolatban sem értek sok mindent, de tudom, hogy ha a lelkemet, az akaratomat bizalommal és engedelmesen átadom neki, számíthatok reá. És ez elég ahhoz, hogy elkezdjem. Egy béna embertől egyszer azt kívánta Jézus, hogy nyújtsa ki a kezét, tehát éppen azt, amire képtelen volt. Talán csodálkozva nézett Jézusra azzal a kicsi hittel, ami volt neki, el sem tudta képzelni, hogyan lehetséges az, amit kíván tőle az Úr, mégis ráállt, akaratát ráirányította a karjára és mialatt engedelmeskedett: megjött az ereje, sikerült a parancs végrehajtása, meggyógyult. Ez a hit! Nem vitázni elvek felett, hanem rászánni magam, hogy követem Jézust, és el is indulok!
És még egy szomorú jelenete van ennek a történetnek. “Támada azért nagy kiáltozás és felkelvén az írástudók a farizeusok pártjából, tusakodnak vala... Mikor pedig nagy hasonlás támadt, félvén az ezredes, hogy Pál szétszaggattatik azoktól...” (ApCsel 23,9-10) Mit gondolhatott az a pogány római magában erről a főtanácsról, a vallásukról, az Istenükről? Milyen utálattal szemlélhette ezt a veszekedést, meghasonlást! Milyen szörnyű cirkusz lehet a világ fiai számára, amikor azt látják, hogy vallásos emberek, keresztyén felekezetek, templomba járó társbérlők, keresztyén családok tagjai egymásnak mennek, egymás ellen tusakodnak! Hát még azok is meg tudnak hasonlani, hajba tudnak kapni egymással, akik a megbocsátás és szeretet krisztusi igazságát hirdetik és vallják? Gondoljunk mindazokra a csúnya, kicsinyes veszekedésekre, amikkel keserítjük egymás életét. Gondoljunk azokra az ádáz küzdelmekre, amik a történelem folyamán a különböző keresztyén felekezetek között olyan sokszor kitörtek, és próbáljuk meg mindezt annak a római ezredesnek, tehát egy kívülállónak a szemével nézni: milyen megvetésre méltónak látszhat előtte a hitnek és vallásnak az egész ügye!
És itt most annál nagyobb hálával és felelősséggel gondoljunk az Egyházak Világtanácsának most összeülő amerikai, evanstoni naggyűlésére, ahol éppen az a cél, hogy Krisztus egyházai szerte az egész föld kerekségén minden különbözőségük felett is megéljék a Krisztusban való egységüket. Az a nagy, közös reménység, hogy Krisztus visszajön és megítél bennünket, közel hozza egymáshoz az egyházakat és a keresztyéneket. Mindaddig, amíg arra tekintünk, mi történt a történelem folyamán, mi az örökségünk: roppant nehéz egymásra találnunk. De amikor visszatérő Urunk felé fordítjuk a tekintetünket és engedjük, hogy a mi Urunk mágnesként vonzzon magához, és valamennyien csak Őfelé megyünk: egymásra fogunk találni!
Ezért imádkoznak ma a világ minden egyházában és a világ minden táján, hogy a mi Urunk újra ajándékozzon meg, könyörüljön meg az Ő megkeseredett és elnyomorodott egyházán, és ajándékozzon meg bennünket a bocsánatkérés és megbocsátás lelkével. A szó- és elv-keresztyénség helyett az Ő aktív követésével és mindenféle gyermekét és egyházát egységbe fűző, boldog reménységgel. Ezért könyörögjünk most mi is:
Nevelj minket egyességre,
Mint Atyáddal egy te vagy,
Míg eggyé lesz benned végre
Minden szív az ég alatt;
Míg Szentlelked tiszta fénye
Lesz csak fényünk és napunk,
S a világ meglátja végre,
Hogy tanítványid vagyunk.
(395. ének 3. vers)
Ámen
Dátum: 1954. július 11.