Pál apostol ezt a felhívást hívő emberekhez intézte, olyanokhoz, akik már megismerték a megváltás titkát, tudomásul vették és elfogadták a bűnbocsánat kegyelmét, érintkezésbe jutottak az élő Krisztussal, hisznek Benne. Ezekre mondja az apostol, hogy “most már vonjátok is le ennek a hiteteknek a konzekvenciáit!” Vagyis: szánjátok oda magatokat az Istennek! A Krisztusban való hit nemcsak új gondolkozásmód, nemcsak új érzület, általában nemcsak a belső ember elzárt világa, hanem olyan élet, amelyben az egész ember testileg-lelkileg Isten tulajdonába adja és érzi magát, és ez az Istennek való odaszánás az egész külső életén, cselekedetein, egész egzisztenciája szellemén meglátszik. "Szánjátok oda magatokat Istennek!" Ez az Isten hozzánk szóló mai üzenetének is a summája.
Ahogyan az apostol ezt a fölhívást részletezi, abból elsősorban is kiderül néhány általános félreértés, félremagyarázás a vallással szemben; kiderül az, hogy mire nem való a vallás, az Istenben való hit! Nagyon általános ti. még hívő emberek körében is az a hamis vélemény, hogy az egész Istenben való hit arra való, hogy valamiféle belső támaszt, erősítést adjon az embernek az élet nehézségeiben. Tehetetlenek vagyunk a jóra, vagy a sorssal szemben, és ezért valamiféle mankóra van szükségünk, hogy hiányainkat kielégítsük. Ilyen mankó a vallás, ilyen mankó az Isten, ilyen menekülés az élet küzdelmei között a hit. Sok modern embernek ezért nem kell a vallás. Erőtelenséget lát benne, azt, hogy a gyengék, asszonyok és gyermekek ügye a vallás - aki maga is meg tud állni a maga lábán, annak nincs rá szüksége. Persze van ebben valami igazság is, de csak féligazság. És éppen ezért veszélyes. Tudniillik, kétségtelenül igaz az, hogy aki Istenben hisz, az kétségtelenül tapasztalni fogja, milyen nagy erő és támaszték élete nehézségei és sötétségei között a hite. De ez nem a gyökere a hitnek, hanem a gyümölcse. Ez a támasz, ami az embert mindenféle problémájában erősíti, azok közé tartozik, amelyek megadatnak ráadásképpen azoknak, akik elsősorban Isten országát keresik.
A mi keresztyén vallásunk nem azért van, hogy az embernek mindenféle szükségletét kielégítse és az életet kegyelmessé, olajozottá tegye, sőt, egyenesen kényelmetlen lehet a számunkra, akik a gyeplőt nem szívesen adjuk át a saját kezünkből valaki másnak. De hinni éppen azt jelenti, hogy az ember kiszolgáltatja önmagát Istennek, odaszánja magát testestől-lelkestől valakinek a szolgálatába. A félreértés, a visszaélés a vallással szemben abban van, hogy azért hisz valaki Istenben, hogy részesüljön az Ő gondviselő hatalma előnyeiben, mintha valaki csak azért akarna berukkolni katonának, hogy részesülhessen a kincstári ellátmányban, élelemben és ruházatban. Ez az ellátmány nem cél, hanem ráadás, természetes következménye annak, hogy fölesküdött valaki katonának. De a katonáskodás lényege nem ebben van. A mi hitünk lényege sem a mennyei kincstárból való részesedésben, ellátmányban van, hanem elsősorban abban, amire az apostol figyelmeztet: Szánjátok oda magatokat az Istennek! A hit nem is egyéb, mint egy mindig megújuló maga-odaszánása az Istennek! Érzitek: itt nem arról van szó, hogy lefoglalom magamnak Istent, hanem tudomásul veszem, hogy Isten lefoglalt a maga számára! Nem én kívánok valamit Őtőle, hanem Ő kíván valamit éntőlem! Nem nekem van valami célom Ővele, hanem Őneki van valami célja énvelem. Nem Ő áll az én rendelkezésemre, hogy segítsen itt-ott-amott, ahol éppen szükséges, hanem én állok az Ő rendelkezésére, hogy fölhasználja az életemet ott, ahol éppen Ő jónak látja! Nem úgy áll tehát a dolog, hogy a vallás a gyenge emberek támasza, az asszonyok és gyermekek ügye, az erős férfinek pedig nincs reá szüksége - mert íme, éppen nem arról van benne szó, hogy az embernek valami igénye volna az Istennel szemben, hanem arról, hogy az Istennek van igénye az emberrel szemben. Ez az igény pedig nem kevesebb, mint az, hogy: emberek, szánjátok oda magatokat az Istennek!
A vallásosságnak, a hitnek egy másik általános, szokásos félremagyarázása is lelepleződik rögtön ennek az Igének a fényében. A modern emberek közül sokan azért fordulnak el a vallástól, mert nem tartják elég gyakorlati dolognak, azt mondják, az csak a láthatatlan dolgokra vonatkozik, amiből pedig az embernek semmi haszna nincsen. A vallást olyan kábítószernek tartják csak, ami arra való, hogy az ember a jelenvaló világ nyomorúságaiból egy eljövendő világ boldogságába álmodja bele magát. Vannak emberek, akik valóban azért élnek kábítószerekkel, hogy a reménytelen valóságból egy álomvilágba meneküljenek általa, és sokan az egyik leghatalmasabb kábítószernek éppen a vallást tartják. Olyan embernek van rá szüksége, akinek már nincsen reménye a földi léttel kapcsolatban, és ezért minden reményét már a halál utáni életre irányítja. Sajnos erre a félreértésre adtunk is alkalmat a világnak. Hiszen sok olyan hívő ember van még manapság is, aki a jelenvaló élet nyomorúságaiért egy eljövendő, halál utáni élet boldogságával vigasztalja magát. Elfordul ettől az élettől és egészen az eljövendő élet reménye felé irányzódik az élete. Szerte az egész világon hatalmas tömegek éppen azért fordítottak hátat az egyháznak, mert az egyház a keserves életkörülmények között szenvedő embereket túl könnyen vigasztalta azzal a reménységgel, hogy e földi élet hamar elmúlik, és fölváltja majd a menny dicsősége. Van tehát bizonyos igazság abban a nézetben, amely szerint egy bizonyos vallásosság kábítószerként hat az emberekre és hogy az ilyen vallásosságban élő ember nem tud olyan buzgón és elszántan küzdeni már a földi életkörülmények javítása érdekében.
Nos, Pál apostolnak éppen ez a fölhívása mutatja, hogy ha előfordul is a gyakorlatban olyan vallásosság, amelyik valóban altatószerként hat az emberre, ez az igazi hitéletnek éppen a karikatúrája. Szánjátok oda magatokat az Istennek - mondja az apostol. Az előbb azt mondtuk ezzel a fölhívással kapcsolatban, hogy a Biblia szerint íme, nem az ember akar valamit az Istentől, hanem Isten akar valamit az embertől. Mégpedig Istennek az egész megváltással, a Krisztus érdeméért való bűnbocsánattal, az Ő kegyelmének a közlésével nemcsak az a célja, hogy az ember számára az üdvösség lehetőségét biztosítsa, hanem az, hogy az embert a maga isteni munkájába bevonja.
Nézzétek, ilyen egészen praktikus következménye van a mi hitünknek: “Ne uralkodjék tehát a bűn a ti halandó testetekben, hogy engedjetek néki az ő kívánságaiban: Se ne szánjátok oda a ti tagjaitokat hamisságnak fegyvereiül a bűnnek; hanem szánjátok oda magatokat az Istennek, mint a kik a halálból életre keltetek, és a ti tagjaitokat igazságnak fegyvereiül az Istennek.” (Róm 6,12-13) Itt tehát nemcsak új lelkiségről van szó, hanem egy egészen új életformáról: egy Istennek szolgáló életformáról. És ez az, amit nem is lehet másképpen, csak teljes szívvel, totálisan és radikálisan. Ha valahol, akkor itt érvényes az, hogy vagy mindent, vagy semmit. Középút nincs. Isten nem egy részét, negyedrészét vagy felét kéri az erőnknek, hanem az egészet. Nem dilettánsokat, vagy szemlélőket akar, hanem egész embereket, akik teljes életük beleadásával állnak rendelkezésére, minden életfunkciójukkal és minden területen odaadják magukat neki! Erre hív bennünket most Isten és erre hív minden nap újra, amikor odaállasz elébe, amikor imádkozol Hozzá, amikor kinyitod a Bibliádat, amikor Reá gondolsz - mindig újra ezt a mozgósító parancsot halljad meg: “Szánjátok oda magatokat az Istennek, mint a kik a halálból életre keltetek!”
Mit akar velünk Isten? A legszebb, legváltozatosabb és legkalandosabb vállalkozást: azt, hogy mindig készek legyünk az Ő szolgálatára. Munkatársaivá akar tenni bennünket a hatalmas Isten, olyan lényekké, akik épp úgy mint az angyalok, együtt munkálkodnak Vele. Istennel közösen végzik minden dolgukat, Isten munkájában társak! Részesei annak a munkának, amit Isten végez, például egy családban vagy egy gyülekezetben, vagy a nép életében. Olyan eszközök, akik által Isten dolgozik, dolgozik egy ember lelkén, vagy emberi közösségeken. Olyan emberek, akik által Isten az Ő szeretet-uralmát és megváltó hatalmát látható formában, érezhető hatással megvalósítja a világban. Az Úr szolgálata annyi, mint eszközévé válni annak, hogy beteljesüljön a könyörgés: “Jöjjön el a Te országod és legyen meg a Te akaratod!”
Azok állnak az Úr szolgálatában, akik Istennek a bűnből, a szenvedésből és halálból szabadító munkájában részt vesznek. Mégpedig részt vesznek úgy, hogy életükkel kiábrázolják és ha kell, elmondják, hogy van bocsánat, van bűnből való szabadulás, van isteni vigasztalás és mennyei erőforrás, van halálon diadalmaskodó föltámadás és örök élet. Azok állnak az Úr szolgálatában, akik nemcsak hallgatói vagy olvasói az Igének, hanem továbbadói is az örömhírnek, terjesztői annak azzal a tudattal, hogy erre hívattunk el akkor, amikor Krisztust megismertük. Mert Isten sohasem csak önmagunkra való tekintettel vált meg bennünket Krisztus vére által, hanem mindig másokra való tekintettel is! Ezért minden nap megújuló igénye Istennek velünk szemben az, amit az Ige mond: “Szánjátok oda a ti tagjaitokat igazságnak fegyvereiül az Istennek!” Emberileg szólva a mai világban gyülekezeteink élete áll vagy esik ezzel, hogy gyülekezetünk tagjai, a Krisztusban hívő emberek nemcsak szemlélődésre, hanem üdvösségre, nemcsak Isten gondviselő ellátmányában való részesedésre vannak elhívva, hanem aktív szolgálatra is. Megbízatásuk van, mint szolgálatot teljesítő katonáknak Krisztus hadseregében. Az Istennek való szolgálatra nem ügyesnek, erősnek, rátermettnek kell lenni, hanem elszántnak, késznek. Ahogyan Pál is mondja: Szánjátok oda tagjaitokat Istennek fegyverül! Ugyanaz ez, mint ami a Zsoltárok könyvében olyan gyakran előfordul: “Kész már az én szívem”. Gyakorlatilag így lehetne ezt részletezni: Uram, kész az én kezem, lábam, szám a Te szolgálatodra!
Nos, azt már bizonyára értjük, hogy az Úr szolgálatára vagyunk elhívva, de konkrétan mit tegyünk, milyen feladatot végezzünk el? Ezt nehéz lenne fölsorolni. De nem is fontos, mert ha odaadod neki a kezed, Ő majd ad néki teendőt; ha odaszánod a lábad: majd mutat utat; ha odaadod a szemed: majd meglátod a szolgálati alkalmakat; ha odaszánod neki a szád: majd Ő ad bele megfelelő szavakat! Ha komoly benned az odaszánás, sohasem kérded majd: mit tehetek, Uram, miben lehetek szolgálatodra? Mindig tudni fogod, hogy abban az adott helyzetben mi az Ő konkrét akarata hozzád!
Azok a testvéreink, akik az idejükből néhány órát arra szántak rá, hogy havonként összegyűjtsék a templomunk tatarozására megajánlott öt forintokat, tehát akik most belekóstoltak az Úr szolgálatába, bizonyságot tehetnek, hogy valóban így van: nem kell hozzá más, csak odaszánás, csak készség, és arról is bizonyságot tehetnek, hogy a rendszeres szolgálat által mennyire kiteljesedik, kiegészül, megerősödik az egész hitéletük! Most, a szolgálat révén kezdenek megismerkedni a Krisztusban való hit igazi szépségeivel, gazdagságával és örömével! Egy bizonyos: Krisztus az Ő ügyét diadalra viszi nélkülünk is, végeredményben nincs reánk szüksége olyan módon, mintha reánk lenne utalva. De nekünk jaj, ha kimaradunk az Ő győzelméből, ha a mi kezünkön sikkad el az isteni jó hír.
Óh, ti olyan áhítatosan hallgatni tudó pasaréti gyülekezet, ti, akiknek az a híretek az országban, hogy szerettek templomba járni, szeretitek az igehirdetést hallgatni: halljátok meg hát Istennek ezt a fölhívását is: “Szánjátok oda magatokat az Istennek, mint akik a halálból az életre keltetek és a ti tagjaitokat igazságnak fegyvereiül az Istennek!" Hadd váljék egyszer már boldog tapasztalatotokká, amit Jézus így mondott: ”Az én igám gyönyörűséges, az én terhem könnyű!" (Mt11,30)
Ámen
Dátum: 1955. július 10.