“A mi pedig egyébiránt a sáfárokban megkívántatik, az, hogy mindenik hívnek találtassék.” (1Kor 4,2) A Bibliának három különböző helyéről olvastam föl ehhez a mai igehirdetéshez Isten Igéjét, mintegy jeléül annak, hogy mennyire összefügg az egész Szentírás, mennyire egységes, mennyire ugyanaz a Lélek szól Jézus szavaiban, Péter apostol és Pál apostol írásán át. Egyik a másikat kiegészíti, magyarázza, ugyanazt mutatja be más oldalról. Ha ennek a három Igének az alapján akarnám megfogalmazni, micsoda a keresztyén élet, mi annak a gyakorlati lényege itt a földön, így mondhatnám: Jézus Krisztus szolgálatában állani.
Isten kegyelmének a nagyságát nemcsak abban látom, hogy Jézus váltsághalála érdeméért megbocsátja a bűneinket, hanem abban is éppen úgy, hogy bennünket, bűnös embereket bevon a maga szolgálatába. Jézus megváltó halálának az erejét nemcsak abban látom, hogy lehetségessé vált általa ingyen kegyelemből az üdvösség, hanem abban éppen úgy, hogy lehetségessé vált általa ilyen nyomorult embereknek, mint mi vagyunk, az aktív részvétel a Krisztusnak való szolgálatban. Mert azért halt meg Krisztus, hogy mind holtakon, mind élőkön uralkodjék, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy rendelkezésére bocsássuk magunkat, mint szolgák az ő Uruknak. Arról szólnak tehát ezek az Igék, hogy a keresztyén élet - a mi életünk, akik megismertük a meghalt és feltámadott Urat - a Krisztus szolgálatában eltöltött élet. De a kérdés az, hogyan teljesítjük ezt a szolgálatot: hűségesen, vagy hűtlenül?
Itt azonban előbb egy másik alapvető kérdést kell tisztáznunk: tudjuk-e valóban úgy tekinteni, szemlélni a földi életünket, mint aktív szolgálatot Jézus uralma alatt? Jézus a példázatban önmagáról beszél: az az ember, aki útra akarván kelni, "előhívatá szolgáit és amije volt átadá nékik". Távozása előtt kiadja a munkát, rábízza felelős szolgákra és visszajön számon kérni. Ez a Krisztus háztartásának a törvénye. Itt legelőször az az igazság a fontos, hogy minden az Övé. A szolgák is az Ő szolgái és a rájuk bízott talentumok is az Ő talentumai. Azok a szolgák nem igényelhetik önmaguknak sem a saját személyüket, sem semmiféle javaikat. Minden a távollévő Úr tulajdonát képezi és arra való, hogy az Ő javára gazdálkodjanak vele. Nem háziurak, hanem háziszolgák vagyunk az életünkben, akik Jézus tulajdonát képező vagyontárgyakkal, javakkal gazdálkodunk. Elénk tárja itt Jézus azt a sokszor elfelejtett igazságot, hogy minden dolog ezen a világon, minden anyagi és szellemi vagyontárgy közvetlenül és kizárólag az Ő személyes tulajdona. Övé az idő, a nemzet, a család, Övé mindaz, amire azt szoktuk mondani, hogy az enyém: tehát a pénzem, a házam, a testem, a lelkem, a szabadidőm, a testi vagy szellemi képességem, a gyermekem, az élettársam.
Olyan az életem, mint egy nagy háztartás, sok különböző szobával: egyikben egyéni életem csendes idejét töltöm, a másik szobában a családi életemet élem le, a harmadik szoba azt a munkateret jelenti, amit a világban gépek vagy íróasztalok, vagy betegágyak mellett, iskolapadokban vagy katedrán végzek. De ebben a nagy háztartásban, mely az életemet jelképezi, egyetlen bútordarab sem az enyém. Az egyes szobák, amelyeknek falai között az életem lefolyik, nem egy öröklakásnak egyes helyiségei, a háznak nem én vagyok a tulajdonosa: a háziúr Jézus Krisztus, én pedig megbízottja, gondviselője vagyok az Ő vagyonának. A kegyelem éppen az, hogy érdemtelenül is gondviselővé tett a maga javai felett. Senkinél sem tudakolja előbb, megérdemli-e ezt a bizalmi állást, mindenkinek előlegezi a bizalmat, nagy isteni háztartásába fölfogadja és engedi, hogy kezelje, gondozza azt. Mindnyájan tehát ilyen bizalmi emberei vagyunk Jézusnak. Úgy nevezi ezt a Biblia, hogy sáfárok vagyunk, a munkánkat pedig sáfárságnak vagy sáfárkodásnak mondja.
Tudatosan vagyunk-e sáfárok? Ez azt jelenti, hogy abban a bizonyos váradalomban élünk-e, sáfárkodunk-e, hogy Urunk visszajön és számadásra von mindenért? Tudjuk-e hitben vállalni a bizonyos betejesedését annak, amit Jézus így mond a példázatban: “Sok idő múlva pedig megjöve ama szolgáknak ura és számot vete velük.” (Mt 25,19) Gazdánknak abba a láthatatlan világba való elutazása nem felejteti-e el velünk, hogy ha Ő hazatér, vagy ha mi hazatérünk Őhozzá, meg kell hallanunk a szavát, amint felszólít majd: Adj számot a te sáfárságodról!
A példázatbeli szolgák nem egyenlő mértékben részesülnek uruk javaiban. Az egyik többet kap, a másik kevesebbet. De mindenik azzal a céllal kapja az egy, kettő vagy öt talentumot, hogy az a kezén megszaporodjék, növekedjék. Csodálatos az isteni háztartás: Isten azért ad valamit, hogy még többet adhasson. Istennek minden ajándéka jogcím és utalvány egy még nagyobb ajándékra, de csak akkor, ha nem tekintjük jogcímnek és utalványnak azt az ajándékot, hanem hálásan elfogadott lehetőségnek. Isten azért ad életet, hogy annak, aki azt megfelelő módon használja, adhasson hitet; azért ad hitet, hogy annak, aki él vele, adhassa Krisztust, adhassa önmagát. Adja Krisztust, hogy aki meghódol előtte, adhassa néki a szolgálat örömét; azért ad bűnbocsánatot, hogy aki igazán elfogadja, adhasson néki bűnei fölött győzelmet; azért ad Igét, hogy adhasson engedelmességet; azért ad feladatokat, hogy adhasson megoldást; azért ad szántóföldet, hogy adhasson kenyeret; azért ad munkát, hogy adhasson virágzó, boldog, bővölködő életet. De éppen ezért minden ajándéka Istennek feladat és elkötelezés. Krisztus szolgálatában élni annyi, mint az Ő ajándékainak a feladatra való elkötelezését vállalni és teljes erővel megvalósítani. Rajtam áll, hogy a kapott bűnbocsánatból legyen konkrét bűnök fölötti győzelem, a meghallott Igéből engedelmesség, a Krisztussal való közösségből szeretet, a hitemből misszió, a presbiteri vagy lelkészi megbízatásomból virágzó gyülekezeti élet, az iskolai feladatokból jó bizonyítvány, a testi vagy szellemi erőimből segítség és áldás. Tehát az egy tálentumból kettő, a kettőből négy és az ötből tíz! Éppen az a megtisztelő a Krisztusnak való szolgálatban, hogy a mi munkánkat, a mi erőnket, a mi helytállásunkat használja föl eszközül, ami révén a több áldást adja, a nékünk adott tálentum révén kerül bele a világba még több az Ő javaiból, ajándékaiból, tálentumaiból. Ezért nem lehet a tálentummal úgy bánni, mint az a szolga, aki az egyet kapta és elásta: minden talentum kötelez arra, hogy elhelyezzük a pénzváltóknál, belevigyük a világba, forgassuk, kamatoztassuk, kereskedjünk vele, hasznosítsuk a mindennapi élet realitásában.
Nekünk, templomba járó embereknek a legnagyobb ajándékunk, talentumunk az élő Isten ismerete a Jézus Krisztus által. Nos, nem azért adta ezt Isten, hogy mint egy holt tőkét őrizzük, elásva valahol a szívünk mélyén, mint egy tolvajoktól féltve őrzendő drága kincset, hanem azért, hogy befektessük: a szeretet, öröm, békesség, vigasztalás, segítés, jóakarat, bizalom aprópénzére váltsuk fel a mennyei tőkét. Amit Tőle kaptunk, merjünk vele és belőle élni kint a világ pénzváltó asztalai között. Ezért mondja az apostol, hogy "ki-ki amint kegyelmi ajándékokat kapott, úgy sáfárkodjatok azzal egymásnak". A Krisztusnak való szolgálat ismertetőjegye az, hogy abból mindig haszna van a másik embernek. - Olvastam egyszer egy buddhista szentről, aki miután teleszívta magát a különböző tudományokkal, befalaztatta magát és éveken keresztül ott élt elzárva a világtól. Azon a kis lyukon át, amelyen beadták neki az ételt, boldogan hirdette, hogy szeret minden embert, gonoszt és jót, tudóst és tudatlant. Nem ártott soha senkinek egyetlen szóval sem - de nem is tett jót soha senkivel. Ma is vannak ilyen terméketlen jó lelkek, semmi rosszat nem lehetne rájuk mondani, csak az a baj, hogy semmi jót sem. Ilyen volt az a példázatbeli egy tálentumos ember is. Egészen modern betegsége volt néki: antiszociális magatartás. Míg a másik kettő nekiesett a munkájának, belevegyült a kapott pénzzel a világ forgatagába, addig ez az egy félrehúzódott, kivonta magát és pénzét a közösség szolgálatából, mogorva, önző életet élt. Nem tudott együtt haladni, együtt örülni, együtt lelkesedni, munkálkodni a többivel, nem tudott az emberi társadalom nagy egészének alkotó tagjává válni. Egy ember akkor árt legtöbbet az embertársainak, ha nem használ nekik. Minden szolgálatom akkor lesz Krisztusnak való szolgálat, ha abból haszna van a másik embernek. Az egytalentumos embernek nem az volt a bűne, hogy lopott - nem, hiszen megőrizte, amit kapott, épségben -, hanem hogy nem hasznosította azt, amije volt. Valaki azt mondta egyszer: az az igazán hasznos élet, amelyik szépített és javított valamit a világon. Aki szebb és jobb világot hagy maga mögött, mint amilyent maga előtt talált. És erre kaptunk mindenféle tálentumot. És itt az egy tálentumos embereknek az a nagy kísértésük van, hogy ne tegyenek semmit, mert hiszen úgyis csak nagyon keveset tehetnek.
Pedig az Úr nem a tálentumot jutalmazza, hanem azt a hűséget, amivel kezelte, használta az ember. A számonkérésnél nem a tálentum számít, hanem az, hogy ki mit tett vele? Ezért mondja Pál, hogy “ami pedig egyébiránt a sáfárokban megkívántatik, az, hogy mindenben hűnek találtassanak!” Hűségről és hűtlenségről csak ott lehet beszélni, ahol személyes viszony áll fenn. Csak személyes kapcsolatban lehet hű vagy hűtlen az ember. Minél közelebb állunk egy személyhez, minél pontosabban értesülünk gondolatairól, annál könnyebb hűnek lenni hozzá. Minél távolabb kerülünk tőle, minél kevésbé tudunk valamit közvetlenül tőle, annál nagyobb a hűtlenség veszélye. Egy úrhoz hűnek lenni annyi, mint hozzá közel állni, vagy ahol ez a közelség hiányzik, azt újra meg újra keresni. Hűnek lenni annyi, mint mindent rászánni arra, hogy megtudjuk, mit akar ez az úr. A Krisztus szolgálatában való hűtlenségtől úgy őrizheti meg az ember magát, ha isteni gazdája mellett megmarad, állandóan megbízatásai után tudakozódik s ezek mellett a megbízások mellett ingadozás nélkül kitart. A hűség közvetlen kitartás az Úr és útmutatásai mellett, akit szolgálunk.
Nem tudjuk, mikor lesz itt az a pillanat, amikor “megjön a szolgáknak ura és számot vet" velünk. De ilyenkor, amikor befejeződik egy iskolaév, amikor az egyház életében is lezárul egy megtett útszakasz: jó, ha megállunk egy pillanatra és még mielőtt Ő hív, magunk megyünk el és számot adunk a sáfárságunkról. Rovancsolja meg életünk számadásait és láttassa meg velünk, milyen hűséggel szolgáltunk. Mit szólna az Úr, ha belenézne most a pénztárkönyvünkbe: mit mondanánk Néki, ha számon kérné a kimondott szavainkat, a két kezünk munkáját, a napoknak a 24 óráját? Diákok, mit szólna az Úr, ha belenézne a bizonyítványotokba? Presbiterek, lelkipásztorok, édesapák, édesanyák: milyen bizonyítványt állítana ki néktek, nékünk az Úr az elmúlt 10-12 hónapban végzett egyházi és családi szolgálatunkról? Templomba járó emberek: szépült-e valamicskét ez a földi élet körülöttünk, kint a való világban, több lett-e az öröm, a bizalom, a békesség, a jóság, a krisztusi élet azoknak a tálentumoknak a révén, amiket kaptunk?
Mi lett kezünkön Krisztus ajándékaiból? Urunknak melyik szava vonatkozik ránk: az-e, hogy “jól vagyon, jó és hű szolgám”, vagy az, hogy “gonosz és rest szolga”? Ki-ki döntse el magában a lelkiismerete szerint - és akkor talán szívből el tudjuk imádkozni a zsoltárossal:
Haragodnak nagy voltában
Megindulván,
Ne feddj meg, Uram, engem!
Búsult gerjedezésedben
Rám tekintvén,
Ne büntess meg Istenem!
(38. Zsoltár 1. vers)
Ámen
Dátum: 1954. június 27.