Amikor Jézus lába az Olajfák hegyén elhagyta a földet, ott állottak a tanítványok, nézvén Krisztusnak az örökkévalóságba beláthatatlanodó kedves alakja után, mintegy bele meresztve szemüket a láthatatlan világba, a mennybe. Mindenről megfeledkeznek maguk körül, a menny tűnő titkának a szemlélése foglalta el egész valójukat, s közben a felhő odagomolyodik közéjük és a távozó Jézus közé. Annyira tele volt a lelkük a megnyílt és bezárult menny dicsőségével és szentségével, hogy szinte semmi meglepőt sem találtak abban, hogy váratlanul két angyalszerű lény termett mellettük. Amikor az ember szíve és feje mennyei dolgokkal van tele, a hirtelen támadt mennyei jelenség szinte természetesnek tűnik fel. Jézus glorifikációjának [megdicsőülésének] ebben a felséges pillanatában a természetfeletti jelenségek szinte természetesnek tűnnek.
Az elragadtatásnak ebben az állapotában kijózanítólag hatott az angyal figyelmeztetése: “Galileabeli férfiak, mit állotok nézve a mennybe?” - Mintegy visszahívja őket ez a szózat a földre, földi feladatok teljesítésére. Mintha azt mondaná az angyal: Emberek, ne vesztegessétek hiába az időt a mennybenézéssel, van nektek más dolgotok is, tanúivá kell lennetek az Úrnak mind Jeruzsálemben, mind Judeában és Samáriában és a földnek mind végső határáig! Íme, Jézus, aki felviteték tőletek a mennybe, akképpen jő el, amint láttátok őt felvitetni a mennybe. Addig pedig sürget az idő, hiszen az Ő eljöveteléig hirdetni kell az evangéliumot minden népnek! - Ez a jelenet bennünket a földi és mennyei dolgok kellő egyensúlyban tartására figyelmeztet! Erről szeretnék most részletesebben beszélni!
1) Először is azt értsük meg, hogy a tanítványoknak nem azt veti a szemükre a mennyei szózat, hogy a mennybe néznek, a menny titkát kutatják, sőt, ez éppen annak volt a bizonysága, hogy hitben nagyon odatelepedtek Jézushoz. A figyelmeztetés csak az állandó mennybenézés ellen szól, az ellen, hogy túl soká maradnak ott állva az Olajfák hegyén, s belefeledkeznek a láthatatlanba! Maga a mennybenézés a maga idejében nagyon is jó és szükséges. Aki Istent egyszer megismerte, nem is tudna többé élni anélkül, hogy ne nézzen mindig újra fölfelé, túl a láthatókon! Hiszen odafenn van az élő Krisztus, forrása nemcsak az üdvösségnek, hanem forrása minden olyan erőnek is, amely az idelent való, földi élethivatásunk hűséges betöltéséhez és a hitben való megmaradásához szükséges. Ha nem volnának életünkben ilyen Olajfák-hegyi órák, amikor újra és újra megerősödünk a Krisztussal való közösségben, elszáradna belőlünk a lélek. Minden hívő embernek szüksége van arra, hogy rendszeresen feljárjon arra a bizonyos Olajfák hegyére, kiemelkedjék a földi élet zajából és belenézzen a mennyei világba. Mert az Úr nem egyszer s mindenkorra ad erő-tőkét, ami egy egész életre elegendő a terhek hordozására, a harcok megharcolására, a kísértések legyőzésére, hanem mindig éppen annyit ad, amennyi az adott pillanatban szükséges.
És e tekintetben nem lényeges az, hogy milyen munka elvégzésére vagyunk elhívatva ebben az életben. Nem mindenki apostol olyan tekintetben, mint az első apostolok voltak. E világon szükség van kétkezi munkásra is, meg tudósra is, meg kereskedőre, meg tanítóra, háziasszonyra és orvosra, költőre és művészre, bányászra és hivatalnokra. A feladatok különbözők, de azt az erőt, amiből mindezt Isten dicsőségére és az emberek javára végezhetjük el, felülről kapjuk hozzá, és azért nélkülözhetetlen mindannyiunk számára az, hogy nézzünk a mennybe és törődjünk az odafennvalókkal. Ez a templomi istentisztelet is, amire vasárnaponként összegyülekezünk, ahol az Ige hirdetése által a mennyei világ egy-egy darabja tárul föl előttünk: ilyen Olajfák hegyén való óra. Az a naponkénti elcsendesedés a Biblia fölött, ahol bevallod bűneidet négyszemközt az Úrnak, ahol kéred a bűnbocsánatot, ahol a szíved legbelső titkait nyitod meg Előtte: az is ilyen Olajfák-hegyi mennybenézés, erősödés. Ilyenkor válik könnyűvé a szív, tisztul meg a tekintet, csendesedik el a lelkiismeret, ilyenkor simul ki a gond-barázdálta arc, telítődik meg a lélek szeretettel, jó szándékkal, készséggel. Drága pillanatok, órák ezek, amikor lélekben ott állunk az Olajfák hegyén, nézvén a mennybe, ahol az élő Jézus van! Élni sem tudnék már enélkül az Istentől kapott lehetőség nélkül!
2) De: visszaélni is lehet ezzel az Istentől kapott lehetőséggel. Ez a visszaélés pedig abban áll, hogy az ember úgy foglalkozik az odafönn valókkal, mennyeiekkel, hogy közben egészen megfeledkezik a földi dolgokról. Nemcsak olyan ember van, akit a földi dolgok, problémák, gondok annyira lekötnek, hogy elfeledkeznek miatta a mennyeiekről, hanem megfordítva olyan is: akit a menny szépsége annyira megbűvöl, hogy megveti miatta a földieket. Olyan a számára ez a világ a maga küzdelmeivel és győzelmeivel, örömeivel és szomorúságaival, mint egy szükséges rossz. Legszívesebben itt hagyná, ha tudná. Menekül belőle munkája közé, vagy a magányba, képzeletvilágába - a vallásos ember pedig a templomba. A modern pszichológia úgy nevezi ezt a jelenséget, hogy a túlfeszített, hajszolt lélek kikapcsolódást keres magának. Ennek a kikapcsolódásnak is megvan a maga jogosultsága bizonyos körülmények között, de aki ide a templomba azért jön, hogy egy órára legalább kikapcsolódást keressen a földi élet terheiből, feladataiból, mindazon körülmények közül, amik között él, az ezt rosszul teszi! Mert itt nem azért vagyunk, hogy kikapcsolódjunk a valóságból, a világból! Az Istennel való belsőlelki kapcsolataink keresése és ápolása sohasem kikapcsolódást, hanem éppen helyes bekapcsolódást jelentsen számunkra a világ problémáiba, mindennapi életünk munkájába. Aki azért néz a mennybe, mert megveti a földet és nem tartja érdemesnek teljes szívét, kezének minden erejét beleadni abba a munkába, amit a földön végeznie kell, az hallja meg most az Igéből az angyalok kijózanító figyelmeztetését: “Mit állotok itt, nézvén a mennybe?”
Ha nem azért vagytok itt, nem azért olvassátok a Bibliát és nem azért imádkoztok, hogy fölkészüljetek a földi élet mindennapi dolgainak a becsülettel és haszonnal való elvégzésére: akkor miért vagytok itt és mit kerestek Istennél? Szellemi élvezetet? Abból egy színházban, vagy egy hangversenyen többet kaptok! A hit nem arra való, hogy unpraktikus álmodozóvá tegye az embert, hanem éppen hogy emberebb emberré váljunk általa. Isten olyan művészien alkotta meg a két kezünket, alkalmassá téve mindenféle munkára, ha megfelelő irányítás alatt végzi a munkát ez a kéz! Azzal fogjuk a tollat, vagy a kalapácsot, azt vetjük rá az eke szarvára, azzal szórjuk a magot a földbe, azzal vetjük a színeket a vászonra, az alaktalan márványtömb a kéz megmunkálása alatt elevenedik meg. Azzal törlünk le könnyeket egy szenvedő arcról, azzal simogatunk, adunk, áldunk, segítünk - vajon csak azért látott volna el a Teremtő ezzel a sokféle képességű két kézzel, hogy legyen mit összekulcsolni az imádságra? Istennek nem kellenek olyan imádkozó kezek, amelyek nem jól végzik el a mindennapi kötelességüket! Nem ér semmit az olyan imádság, amelyiknek a hatása nem terjed túl az "ámen" szó kimondásán. Nem ér semmit az olyan mennybenézés, ami nem tisztítja és élesíti a látásunkat a földi lehetőségek észrevételére és kihasználására. Nem ér semmit az olyan hit, ami nem válik mindig újra jó cselekedetté is!
Igen: a mennybenézés és a földön való helyes tájékozódás, hasznos tájékozódás ugyanúgy összetartozik egymással, mint a hit és a belőle fakadó jó cselekedetek. De ha így mondanám: hit és gyári munka, vagy hit és háztartási munka, vagy hit és jó iskolai bizonyítvány, vagy hit és utcaseprés, vagy hit és hivatali akták elintézése, vagy hit és cipőfelsőrész-készítés - így már nehezebb és szokatlanabb! Pedig így is összetartozik, sőt a gyakorlatban legtöbbször így tartozik össze a hitünk és a jó cselekedetünk. Mert mi a jó cselekedet? Nem olyan plusz, a köteles, a mindennapi munkán felül, ami glóriát von a fejem köré, hanem az, hogy amit teszek, amit éppen csinálok, azt jól csináljam. Ne utálva a munkámat kényszerűségből, mint egy szükséges rosszat, mert valamiből élni kell, hanem mint egy olyan kezem ügyébe eső lehetőséget, amivel szebbé tudom tenni a világnak azt a kicsinyke darabját, ahol élek! Nemcsak az a jó cselekedet, amit bizonyos jótékonysági célzattal teszek valakivel, amit külön meg szoktak köszönni, ami meghatja az embereket, ami valami dicsfényt villant föl az énem körül, hanem minden olyan személytelen szolgálat is, amiben áldozat van, hűség van, esetleg láthatatlan szeretet van, aminek az elvégzéséhez felülről kért és kapott erő kell, és aminek én már talán nem is látom a közvetlen gyümölcsét, amiben nincsen benne a saját dicsőségszomjamnak a kielégítése. A mindennapi feladataink elvégzéséért épp úgy felelősségre vonatunk majd egyszer, mint a lelkünk szükségeinek ápolásáért.
“...mit állotok nézve a mennybe?” Jó és szükséges nézni a mennybe. Ne mulaszd el semmiképpen. De éppen azért, hogy általa annál erőteljesebben, áldozatosabban ragadhasd meg a földi munkát. Hiszen a lelki Olajfák hegyén töltött ünnepi percek és órák áldása éppen az, hogy hűségesebb szolgája lehess a nagy Királynak, Aki visszajön az ég felhőiből, ítélni eleveneket és holtakat, számon kérni rajtad a láthatatlan és látható dolgokat.
Földi feladatainkra fölkészülő, erőt merítő szándékkal nézzünk hát most is a mennybe, és könyörögjünk együtt:
Hinni taníts Uram, kérni taníts!
Jézus, te visszajössz: kérni taníts!
Majd ha kegyelmesen Nézed az életem:
Állhassak csendesen. Hinni taníts!
(479. ének 4. vers)
Ámen
Dátum: 1955. május 22.