Belső-Budapesti Egyházmegyénk húsz gyülekezete ezen a mai napon közös megegyezéssel segítségére siet a huszonegyediknek, az angyalföldi egyházközségnek. Ott ugyanis az történt, hogy a Frangepán-utcai szép templom alatt a szokatlanul alacsony dunai vízállás miatt kiszáradt és lesüllyedt a föld, az egész épület megrepedt, sőt megbillent és a szakértők véleménye szerint használata életveszélyessé vált. Ki kellett bontani az egész hátsó falat, újra leásni az alapokat és azon újra fölépíteni a lebontott részt. A gyülekezet majdnem egész télen át hátsó fal nélküli templomban gyűlt össze Istentiszteletre. A hívek óriási áldozatot hoztak megroggyant templomuk újjáépítéséért, de a nagy költséget még így sem bírták egyedül. Ezért most a gyülekezetek nagy családja segítő szeretettel és áldozattal fordul a bajba jutott tervér felé, s minden gyülekezet a mai vasárnapi perselypénzt teljes egészében az angyalföldi templomjavítás költségeire ajánlja fel. Jó alkalom ez a számunkra is arra, hogy egyszer szembenézzünk magunk is ezzel a kérdéssel: mit jelent számunkra a templom? Ezért olvastam fel a 84. zsoltárt, ahol a szent hajlék után való vágyakozását írja le a zsoltáríró. Lássuk hát ennek az Igének a fényében, mit is jelent egy gyülekezet számára az, hogy van temploma?
Különös hely a templom. Éppen olyan épület, éppen úgy kőből, téglából, fából és vasból van, mint akármelyik másik ház. Talán egyszerűbb és dísztelenebb is, mint sok magánlakás. Néha még kisebb is annál. Pláne az a hajlék, amiről a zsoltáríró írt, csak egy egészen szerény kivitelű sátor volt, és mégis úgy magasztalja ezt a rozoga építményt, mintha a világ legdicsőségesebb palotája lenne. Ilyen elragadtatással repes a lelke, ha csak rágondol: “Mily szerelmetesek a te hajlékaid, Seregeknek Ura! Kívánkozik, sőt emésztődik lelkem az Úrnak tornácai után, szívem és testem ujjongnak az élő Isten felé.” (Zsolt 84.2-3) Igaza van, mert a templom, akármilyen szerény építmény, egészen más, mint bármi egyéb épület. A magyar ember a templom iránti tiszteletét fejezi ki, amikor ezt mondja rá: Isten háza! Lehet, hogy a király palotája szebb, a magam otthona meghittebb, az országház nagyszerűbb, de a templom más: az Isten háza! Persze nem olyan értelemben véve, mintha ott laknék az élő Isten. Tudjuk mi azt, hogy a hatalmas Isten az egész univerzumban sem fér el, hogyan lakhatnék akkor kézzel csinált templomban; sem nem olyan értelemben véve lakóhelye az Istennek, hogy csak ott lehetne vele találkozni. Nem Istennek van szüksége tehát erre a házra, hanem az embernek. Nekünk van szükségünk arra, hogy legyen egy megszentelt hely és idő, ahol és amikor elvonatkoztathatunk e világon minden egyébtől, és egyedül annak szentelhetjük minden gondolatunkat és érzésünket, hogy itt most találkozzunk az élő Istennel! Ez az épület semmi más célt nem szolgál, csak egyedül azt, hogy az ember az Istennel rendszeresen és ünnepélyesen találkozzék. Erre a találkozásra szentelt hely a templom és ezért van nagy szerepe az életünkben. Aki szeret találkozni Istennel, az rendszerint szereti a templomot is. Aki vágyik Isten közelsége után, az rendszerint vágyik a templomba is. Megint hangsúlyozom: nem mintha csak itt lehetne találkozni a mi Urunkkal! De általában, az a tapasztalat, hogy amikor valaki nem jár templomba és ezzel mentegeti magát, hogy “szoktam én otthon is imádkozni” - a beszélgetés folyamán kiderül, hogy bizony nem szokott Istennel otthon sem találkozni!
A templomban való találkozásunk Istennel azért más, mint az otthoni, vagy mint a természet szépségei között való találkozás, mert ez itt gyülekezeti találkozás. A templom nem a magános, hanem a közös találkozás háza. Magánosan másutt is találkozhatunk Vele. A magány csendje nagyon alkalmas pillanat lehet az Istennel való személyes együttlét ápolására. De a templomban nem magányosan találkozunk Vele, hanem gyülekezetben. És ez nagy különbség. A gyülekezeti találkozás ünnepélyesebb, megrázóbb, boldogabb, feledhetetlenebb. Istennek egészen különös ígéretei fűződnek hozzá. Az Ő áldásai megszaporodnak ott, ahol többen együtt igénylik és várják. És ezt a több áldást nem köti a létszámhoz, azt mondja: “Ahol ketten vagy hárman együtt vannak az én nevemben, én ott vagyok közöttük.”
A gyülekezeti találkozás már magában véve is nyílt hitvallás, együttlétünkkel mintha ezt mondanánk: "Uram, a te néped vagyunk, mint a te családod tagjai összetartozunk, íme itt vagyunk, mi vagyunk azok, akik hiszünk Benned, akik, ha akármilyen fogyatékosan is, de szeretünk téged!" Itt, a templomban válik láthatóvá valami abból a misztikumból, amit a Biblia úgy fejez ki, hogy az egyház a Krisztus teste! Itt, a templomi összegyülekezésben válik láthatóvá és hallhatóvá, kitapinthatóvá a gyülekezet szívverése. Itt dobog a gyülekezet szíve, hogy szétlökje, szétpumpálja a friss vért a test tagjaiba, a bűntörlő, megújító, megváltó isteni vér erejét az egész gyülekezet lelki érrendszerébe. Itt éljük meg a sűrített formáját annak, amire az Isten teremtett bennünket, hogy ti. közösségben legyünk Vele és egymással.
Valahogy így láthatta ezt a zsoltáríró és ezért nem költői túlzás az, amikor ilyen szavakat használ: “Mily szerelmetesek a Te hajlékaid, Seregeknek Ura! Kívánkozik, sőt emésztődik lelkem az Úrnak tornácai után, szívem és testem ujjongnak az élő Isten felé.” (2-3. vers) Vajon ismerjük-e mi ezt az emésztő vágyakozást az Úr tornácai után? A mi számunkra is ilyen szerelmetes hajlék ez? Ilyen ujjongó örömmel készülünk vasárnap reggel a találkozásra? Tudunk örülni annak, hogy újra láthatjuk egymást? Igazán ilyen jó nekünk is itt lennünk, együtt énekelnünk, együtt magasztalnunk a mi Urunkat? Az a tény, hogy egy-egy zimankósabb, sárosabb vasárnapon máris sokkal kevesebben vagyunk, vajon nem annak a jele-e, hogy a mi lelkünk nem emésztődik, nem ujjong így az Úr felé? És ha sokan vagyunk is, vajon gyülekezetként vagyunk-e együtt? Törődünk-e egymás gondjával, örömével, tudjuk-e a mellettünk ülőről, mi bántja, emészti, honnét jött és hova megy innen? Nem nagyon beteg ez a szív, amelyik itt dobog? Nem szürkült-e el számunkra a jelentősége a templomnak? Sokszor az az érzésem, hogy túl jó dolgunk van: túl természetesnek találjuk, hogy van templomunk, ahová elmehetünk, ha éppen kedvünk tartja, ha jobb dolgunk nem akad abban az időben!
Dávid, amikor ezt a zsoltárt írta, olyan helyzetben volt, hogy ha akart volna sem mehetett volna el az Isten hajlékába. Talán éppen ezért tudatosult előtte ilyen világosan a templom igazi értéke, ezért írja: “A veréb is talál házat és a fecske is fészket magának, ahová fiait helyezhesse, - a te oltáraidnál, óh Seregeknek Ura, én Királyom és én Istenem!” (4. vers) Milyen jó a verébnek, a fecskének, ott lehet a fészke, az otthona, onnét repülhet ki a nagyvilágba, ha elfáradt, oda térhet vissza megpihenni, ott költheti ki, nevelheti föl a kicsinyeit, ott taníthatja őket énekelni, repülni, ott - az Úr oltárainál. Óh, de vágyódik a lelke egy ilyen lelki fészek után! - Szinte önfeledten mondja tovább: “Boldogok, akik lakoznak a te házadban, dicsérhetnek téged szüntelen! Boldog ember az, akinek te vagy erőssége, s a te ösvényeid vannak szívében.” (5-6. vers) Most, amikor el van szakítva tőle, most látja, milyen boldogok azok, akik úgy járhatnak oda, mintha hazamennének, mint akiknek van egy lelki otthonuk, nagy családi közösségük; akiknek van hová vinni a fájdalmukat, van hová menekülni a kísértések elől, van hol megújulni, új erőt meríteni az élet további terheihez. De jó lenne - de nem lehet, bujdosnia kell, csak messziről emésztődik lelke a szerelmetes hajlék felé! Óh, csak még egyszer oda jutna, jobban megbecsülné a drága lehetőséget! Talán mi is akkor éreznénk meg valamit ebből az emésztő vágyakozásból, ha egyszer kénytelenek lennénk nélkülözni. Mindig meghat annak az idős asszonytestvérünknek a vágyakozása, aki betegsége miatt már több mint fél esztendeje nem tudott eljönni ide közénk. Ő azután igazán ismeri azt az érzést, amit Dávid így ír le: “Kívánkozik, sőt emésztődik lelkem az Úrnak tornácai után, szívem és testem ujjongnak az élő Isten felé.” (3. vers)
Vajon nem kapnánk-e mi is többet, ha kevesebb kritikával vagy kívánsággal vagy retorikai igénnyel, és több lelki vágyakozással jönnénk ide az Istennel és a testvérekkel való találkozásnak erre a szent helyére?! Mert nemcsak lelki gyönyörködésnek, lelki élvezgetésnek a helye a templom, hanem itt történnie kell valaminek. Ha itt akármilyen gyarló módon is, de találkozunk az élő Istennel, akkor ez a találkozás nem múlhat el nyomtalanul. Meg kell látszódnia rajtunk annak, hogy találkoztunk. Mégpedig abban, hogy megváltoztunk. Így mondja Dávid: erőről erőre jutunk! Több lesz bennünk az isteni elem és kevesebb az emberi. Óemberünk romlik, új emberünk épül. Láthatatlan válaszfalak omlanak le közöttünk, és láthatatlan aranyhíd épül köztünk szívtől szívig. Kemény szívek összetörnek, az összetörtek megépülnek. Hiszen az Ige szól itt hozzánk, az az Ige, Aki testté lett a Názáreti Jézusban, aki végigélte emberi életünket, elszenvedte halálunkat, megnyitotta sírunkat, aki által az Atya újjáteremti a mindenséget. Ez az Ige szól a Szentírás szavain keresztül. Isten beléhatol a szívekbe, ezért ki is jön ezekből és találkozik velünk!
Egyszer egy dúsgazdag bankár hallgatta a nagy igehirdető, Spurgeon prédikációját. Valaki másnap megkérdezte tőle, miről szólt a prédikáció. A bankár azt felelte: Azt már nem tudom, de az összes hamis bankjegyet összeszedtem és a folyóba dobtam. Ez az ember mássá lett, mert Igét hallgatott, találkozott! Így ömlik be az istentisztelet a mindennapi életbe. Mondják, hogy az Amazonas vize, ahol beleömlik a tengerbe, hét kilométerre szőkévé változtatja a tengert. Így ömlik bele életünk eseményébe, hétköznapjainkba az Istennel való találkozás hatása, így változtatja meg, színezi és szenteli meg azt. Így lesz az ima szolgálattá, az áhítat jósággá, a zsoltár tetté, a hit engedelmességgé, az istentisztelet életté.
Beleömlik-e a mi istentiszteletünk a világba, és vajon hány kilométerre színezi át életünket? Épül-e itt ebben a kőből csinált templomban Krisztus teste, a gyülekezet, a keresztyén élet? Semmit sem ér az a templom, amelyikben nem ez a lelki test épül. A templom csak olyan, mint a kagylóhéj, amely körülfogja, védi a kagyló testét. A gyülekezet láthatatlan templom, amely élő kövekből épül fel és megtermi a drágagyöngyöt: a szeretet, öröm, békesség szívesség, jóság, hűség, szelídség, és mértékletesség lelki gyümölcseit. (Gal 5,22)
Ezért van itt ez a templom is. És ezért nagy kiváltság számunkra, hogy segíthetünk újjáépíteni az angyalföldi atyánkfiai templomát is!
Énekeljünk:
Adjunk hálát mindnyájan
Az Atya Úr Istennek,
És mondjunk dicséretet
Mi teremtő Istenünknek,
Ki egybegyűjte most minket,
Hogy ünnepet szenteljünk,
És szent Igéjével éljünk.
(378. ének 1. vers)
Ámen
Dátum: 1954. március 28.