A Bibliának ebben a fejezetében, amelyből most az alapigét vettem, le van írva egy nagy csatajelenet: Az Úr tábora ütközik meg ősi ellenségével, a filiszteusokkal. Egyik nagy próbája volt ez az ótestamentum népének, amelyben megtapasztalta Isten csodával határos kegyelmét. Ennek emlékére állított fel Sámuel próféta egy nagy követ az út mentén, örök emlékezetül Isten csodálatos szabadítására és elnevezte ezt Ében-Haézernek, azaz a megsegítés kövének, mert mondá: “Mindeddig megsegített bennünket az Úr!” Akik erre járnak, hadd legyen ez emlékeztetés Isten kegyelmes segítésére és biztató bátorítás a vándorút továbbfolytatására. A mai vasárnapon az ország minden református templomában a felszabadulás tizedik évfordulójára emlékezünk az Ige fényében. Istenben való hittel tekintve vissza a nagy történelmi sorsforduló óta eltelt tíz esztendőre, mi is csak azt mondhatjuk, amit Sámuel próféta vésett rá az emlékkőre: Mindeddig megsegített minket az Úr! Legyen ez a hitvallás a mi számunkra is hálás emlékeztető Isten kegyelmére és biztató bátorítás vándorutunk reménységben való továbbfolytatására!
Megsegített bennünket az Úr - mindenekelőtt azzal, hogy megítélt bennünket! Keményen, hatalmasan, isteni módon ítélte meg bűneinket! Az Ige világosságában állva lehetetlen nem elismernünk alázatosan, hogy rászolgáltunk erre az ítéletre, arra, hogy az Úr Isten bottal verjen rá bennünket a megjobbulásra, a megtérés útjára, bűneink felismerésére és megbánására. A gyermeknevelésnél is van olyan pillanat, amikor a szép szó, a szerető simogatás vagy a szigorú, kemény hang már nem használ, csak a vessző! Emlékszem rá, hogy 24 éves koromban olyan hálával gondoltam vissza szüleim igazságos fenyítésére, messze külföldről levélben köszöntem meg Édesapámnak minden verését, amit valaha kaptam tőle, mert érett fejjel magam is beláttam, milyen szerető kéz fogta azt a vesszőt! Tudjuk-e olyan hitbeli érettséggel látni Isten ítéletét, mint az Ő kegyelmes segítségét? Annyira nagyok voltak a bűneink és mulasztásaink, hogy az Úr nem nézhette tovább: botot kellett vennie a kezébe. Hová vinné egy népet a saját hitványsága, bűneinek az elhatalmasodása, ha Isten szabadjára engedné, büntetlenül hagyná és olyankor meg nem vesszőzné alaposan?! Nos, megérezhettük, hogy Isten törődik velünk, szeret bennünket, mert ímé, megfenyített! Rettentő ítélet csataterévé vált a földünk, a lakásunk, az életünk, és mégis, visszatekintve rá egy évtizedes távlatból, ma már egyre jobban látjuk azt az irgalmas, szerető édesatyai kezet, ami a botot fogta. Hiszen ennek az ítéletnek a Vörösmarty lázálmában égő nemzethalál is lehetett volna a vége! Emlékezzünk csak, tíz évvel ezelőtt, amikor Isten haragjában megrendült a föld és meglazultak az akkori világ eresztékei és egymásra zuhantak a romok: úgy éreztük, hogy számunkra az élet befejeződött. És ímé, mégis itt vagyunk! Élünk! Isten csak a bűneinket ítélte meg, minket magunkat azonban nem vetett el! Sőt, helyet adott a számunkra egy megváltozott világban, feladatot bízott ránk az emberiség életének egy világméretű átalakulásának a nagy munkájában, megajándékozott bennünket az élet újrakezdésének a nagy kegyelmével. Csak arra gondoljunk, hogy hol voltunk tíz évvel ezelőtt és hol vagyunk ma? Akkor talán házunk romjait takarítgattuk szomorúan, vagy emberi és állati hullákat temettünk a kertben, most pedig ünneplőbe öltözve, templomban dicsérjük az Istent. Akkor talán kiverten, hontalanul bolyongtunk valahol, ma pedig otthonunk van. Akkor éheztünk és nyomorogtunk, most pedig naponként megterül az asztalunk. Akkor a nyirkos pincék szorongásai nehezedtek rá a lelkünkre, ma pedig bizakodva nézünk fel a tavaszi égre.
Valaki mesélte a múltkor, hogy egy barátjának a szép, jó ízléssel berendezett lakásában járt látogatóban és feltűnt neki az üvegszekrényben egy kopott bádogcsésze, ami semmiképpen sem illett bele a sok értékes holmi közé. Meg is kérdezte, hogyan került ez az ócskaság ide? A házigazda így szólt: “Tíz évvel ezelőtt ebbe a csészébe volt kimérve heteken keresztül a napi ívó és mosdóvíz adagom. És most, amikor úgy érzem, hogy elégedetlen vagyok valamivel, vagy amikor a lakásomat, amiben élek, vagy azokat a jó ételeket, amikkel táplálkozom, vagy akár a puszta életemet magától értetődőnek, természetesnek találom, olyankor meg szoktam tölteni ezt a csészét vízzel és lassan kiiszom. Ez azután újra visszahoz a földre a képzelet világából!”
Nekünk is jó lenne néha egy ilyen bádogcsésze, hogy el ne bizakodjunk, hogy el ne búsuljunk, hogy panasz helyett hálára nyíljék az ajkunk. Aki látta tíz évvel ezelőtt a mi fővárosunkat, az ma, ha fölszáll egy villamosra, vagy ha átmegy a Duna fölött egy hídon, ha belép egy hivatalba, vagy bezárja este a lakása ajtaját: jusson eszébe, hogy mindez nem is olyan magától értetődő, természetes, hogy mindez volt másképpen is, és lehetne másképpen is! Jusson eszébe, hogy bizony igaz az Ige: Hatalmasan megsegített minket az Úr!
És bizony megsegített bennünket az Úr úgy is mint egyházat. Egyházunkra nézve is az elmúlt tíz esztendő a megítéltetés és megkegyelmezés ideje volt. Más szóval úgy is mondhatnám, hogy a megszegényedés és meggazdagodás ideje. És itt nagyon fontos a számunkra az, hogy melyiket látjuk a dominálónak, hogy annyira siránkozunk-e a megszegényedés fölött, hogy nem tudunk hálásak lenni a meggazdagodás miatt. Megszegényedett az egyház elsősorban tekintélyben: le kellett szállnia a közjogi méltóságnak arról a polcáról, amely - valljuk meg őszintén - nem is volt neki való. Egyházunknak meg kellett tanulnia azt a fájdalmas leckét, hogy aki nagy akar lenni, legyen az utolsó és aki első akar lenni, mindenkinek a szolgájává váljék. Ezt a leckét mindenki nehezen és sóhajtva tanulhatja meg, de ez a lecke még soha senkinek nem ártott, csak használt, hiszen Krisztusi feladat! Megszegényedett az egyház anyagi javakban, anyagi bevételeinket nem garantálja többé törvényes paragrafus és állami végrehajtás. Nem vagyunk többé iskolafenntartó egyház. Sok megszokott módszerünk, egyházi életünk sok régi formája hullott ki a kezünkből. Megítéltettünk mint egyház - és ebben az ítéletben az a fájdalmas, hogy nem mi magunk ítéltük meg magunkban azt, ami rossz, ami igeszerűtlen volt, hanem a történelem kényszerű erejével ítélt bennünket az Isten!
És most, e 10 esztendős múltra visszatekintve egyre jobban látjuk, hogy ez a megszegényedés is csak azért volt, hogy annál jobban meggazdagodjunk. Ne siránkozzunk tehát a megszokott dolgok elhullása felett, hanem fogadjuk el hálával azt a meggazdagodást, hogy 10 év óta tanítja az Isten a legnagyobbat: a hitben való járást! Ez volt egyházunknak az elmúlt tíz esztendő folyamán a legjelentősebb és legáldottabb meggazdagodása. Az, hogy Isten kiléptette az egyházat a földi biztosíték hajójából - mint Pétert annak idején -, és járat a vizeken. - Nem vagyunk biztosítva semmiféle földi biztosítóval, hanem valóban a hit bizonytalannak látszó tényezőjére kell alapoznunk. Kivette Isten a támasztékokat alólunk, és ráhelyezett a hit talajára. Van valami különös szépség ebben a hívő ember számára: az, hogy kiléptünk az emberi biztosítékokból, vagy legalább azokból, amelyekről azt hittük, hogy ezek biztosak. Kiléptünk abból a görcsös erőlködésből, amellyel mi magunk akartuk megalapozni a jövendőnket, és most szabad megtapasztalnunk azt, hogy hatalmas és kegyelmes Istenünk van, akinek az erejével lehet a vizeken is járni. Hívő ember nem siratja a régit és nem remeg az új miatt, hanem Jézus hívására kiszáll a hajóból, elindul és boldog tapasztalatokat szerez arról, hogy lehet járni a vizeken. A víz nemcsak Jézus lába alatt, hanem a Jézusra hittel feltekintő egyház lába alatt is járható talaj.
Ezzel együtt persze mindnyájunknak a felelőssége is hallatlanul megnövekedett. Nagy felelősség hárul ránk, egyháztagokra, az Ige hirdetésére és hallgatására, az imádságra, a példaadásra. Mert amíg kívülről való támasztékok vannak - anyagi javak, állami biztosítékok -, addig át lehet hárítani az egyház életéért való felelősséget másra, törvényekre, külső körülményekre, de ha csak egy alap van, a Jézus Krisztusban mint Megváltónkban való hit, akkor a felelősség rajtunk van. - És itt megint nagy hálával állapíthatjuk meg, hogy ez a felelősség ébredezik bennünk. Ma konkrétabb, életközelibb igehirdetést igényelünk, mint pár évtizeddel ezelőtt. Ma jobban tudjuk már, hogy az egyháznak egyetlen igazi veszedelme és ellensége van: a saját tagjainak a közönye és hitetlensége. Ma jobban szeretjük a templomunkat, éhesebben keressük Bibliánkban és kérjük Istentől az élet kenyerét, mint régen! Ma jobban testvérünknek érezzük a másik felekezethez tartozó, másik világrészen élő Krisztus-követő embert, mint régen!
Keményen, élesen hasít bele Isten ítéletének az ekéje az egyház életének a talajába - de hiszen a földet is felszántják az új magvetés előtt, s íme a kikelő mag első zsengéi jelentkeznek! Óh, igen: lehetetlen nagy hálával nem gondolnia arra, hogy mindez ideig megsegített minket az Úr! Jobban, mint megérdemeltük!
Isten kegyelmes segítségének a látása hadd biztasson bennünket a reményteljes továbbhaladásra! A kegyelem mindig le is kötelez! Kötelez arra, hogy az az életlehetőség, ami adatott a számunkra, minden tőlünk telhető módon keresztény tartalommal telítődjék meg. Kötelez arra, hogy Urunkra nézzünk és az Ő Igéjére figyeljünk. Arra, hogy alázatban járjunk és engedelmesen szolgáljunk. Kötelez arra, hogy kitáruló szívvel forduljunk minden ember felé és kiáradó szeretetünknek ne állhassa útját sem szín, sem faj, sem nyelv, sem világnézet! Kötelez arra, hogy hitünkkel és imádságunkkal eszközévé váljunk Istennek az egész emberiség megmaradásáért, szebb és boldogabb jövendőjéért való megváltó terve megvalósításában!
Mindeddig megsegített minket az Úr, mert kegyelmes volt hozzánk a Jézus Krisztus érdeméért, ezért hisszük, hogy ezután is megsegít bennünket az Úr!
Ámen
Dátum: 1955. március 27.