Egy család életében vannak olyan kimagasló események, alkalmak, amik ha közvetlenül a család egy bizonyos tagját érintik is, mégis az egész család ügyét jelentik. Például amikor a fiú érettségizik vagy vizsgázik, amikor a leány férjhez megy: a család többi tagját is annak az egynek a szorongása vagy öröme foglalkoztatja. A mi nagy családunkban, gyülekezetünkben is most ilyen kiemelkedő esemény van, presbiteri csendesnap, ami bár közvetlenül a gyülekezet 35 tagját érinti, de nem közömbös a többire sem, szükséges, hogy foglalkoztassa az egész családot, az egész gyülekezetet. Ezért hadd szóljon most az Ige kiváltképpen a presbiterekhez, akik most egy egész napos elcsendesedésben szeretnének fölkészülni az Úr szolgálatára, és éppen azért hadd szóljon hozzánk az Úr az egész gyülekezet jelenlétében, hogy a gyülekezet is hadd lássa, mit jelent presbiternek lenni! Mekkora felelősség van azokon, akiket erre a tisztségre megválasztott, és ezt látva konkrétabban tudjon imádkozni az egész család a presbiterséggel megbízott testvéreiért!
Magamat is presbiternek számítom, mert az Ige szerint az vagyok: tanító presbiter a kormányzó presbiterek között. Presbiteri feladatunkat rövidebben, tömörebben alig lehetne összefoglalni, mint ahogyan Pál apostol mondja búcsúzóul az efézusi véneknek: “Viseljetek gondot azért magatokra és az egész nyájra, melyben a Szentlélek titeket vigyázókká tett, az Isten anyaszentegyházának legeltetésére, melyet tulajdon vérével szerzett.”
1.) Isten Igéje “vigyázónak” nevezi a presbitert, olyan valakinek, aki őrt áll, mint a jeruzsálemi magas várfalakon éjjel-nappal kiállított katona, tehát aki kimagasló helyen áll, hogy áttekinthesse az egész helyzetet, aki szemmel tartja a többieket, aki többedmagával védi, legelteti, pásztorolja az egész nyájat. Aki másokra vigyáz, annak elsősorban önmagára kell vigyáznia! Jól tudja ezt Pál a maga gyakorlatából, azért írja a korinthusiaknak: “Megsanyargatom testemet és szolgává teszem, hogy míg másoknak prédikálok, magam valami módon méltatlanná ne legyek.” És ezért figyelmezteti szerelmetes fiát, Timóteust is: “Senki a te ifjúságodat meg ne vesse, hanem légy példa a hívőknek!” És ugyanez a tartalma itt az alapigénkben mondott figyelmeztetésnek is: “Viseljetek gondot magatokra!” Aki azt mondja, hogy kitűnő köhögés elleni szert talált fel, azt árulgatja a piacon, s közben alig tudja elmondani a mondókáját a fuldokló köhögés miatt, annak nem sok sikere lesz a portékája eladásában. Aki a saját maga hitéletével nem sokat törődik, mivel ő maga is része a gyülekezetnek, a gyülekezet hitéletére sem fog semmi buzgóságot és fáradságot fordítani. Hogyan gondoskodhatna buzgón a mások üdvösségéről az, aki a magáét elhanyagolja? Rettenetes dolog meg nem tért szívvel az Urat szolgálni. Olyan kényszerű nyűg ez, mint egy boldogtalan házasságban egy egész életen át a szerelmet hazudni. Szörnyen tragikomikus lehet az, amikor valaki az Élet Kenyerével a kezében éhen hal, mialatt másokat kínál vele. Nem lehet olyan Krisztust igazán szolgálni, akit nem hordozok a szívemben. Ha bennem belülről nincs rend, nincs élő közösség Krisztussal, kifelé a szolgálatom is zűrzavaros és tétova. Hideg szívvel nem lehet másokat fölmelegíteni, Krisztusért nem égő szívvel nem lehet tüzet gyújtani.
Hiába minden buzgólkodás, ha amit egy óra alatt vasárnap a szánkkal építettünk, utána egy egész héten át a kezünkkel leromboljuk! Hiába vigyázunk arra, hogy szolgálatunk végzése közben egyetlen helytelen szót se mondjunk, ha viszont a helytelen vágyakat, érzéseket, gondolatokat megtűrjük magunkban! Hiába vagyunk akármilyen kifogástalanok a “szolgálatban”, ha mások vagyunk a “szolgálaton kívül”!
Valaki egyszer még fiatal lelkész korában azt mondta: “Ha szórakozol, vagy ha egyedül vagy is egy szobában, akkor is úgy viseld magad, mintha rajtad lenne a palást!” A presbiterek is ilyen palástos emberek: láthatatlan palástot hordoznak otthon is, az utcán is, a hétköznapi életükben is! És az a láthatatlan palást szentebb, mint ez, és nem is ilyen fekete, hanem fehér - az a bizonyos fehér ruha, amibe Krisztus öltözteti az Övéit. Hamarább meglátszik rajta minden folt, mint ezen! “Viseljetek azért gondot magatokra!” - int bennünket az Ige.
Pál a saját tapasztalatából tudja, mennyi személyes kísértésnek, a Sátán milyen agyafúrt támadásainak van kitéve az őrálló, hiszen annak a Krisztusnak a szolgálatában áll, aki azért jött, hogy “az ördög munkáit lerontsa”. Az ördögnek nagyobb érdeke ilyen embert elbuktatni, mint mást. Jobban nekiveselkedik-keseredik azzal szemben, aki ártalmára dolgozik. Nagy diadala a Sátánnak, ha megverheti a pásztort, hogy szétszóródjanak a juhok. Micsoda győzelme az, ha az Úrnak egy ilyen elhívott szolgáját teheti gőgössé, önzővé, paráznává, kételkedővé, akkor azután gúnyolódhat kedvére: nézzétek az egyházat, ilyenek az elöljárói! Igen, az elöljárókra sok szem tapad, sokan észreveszik láthatatlan palástjukon a foltokat. Mások talán észrevétlenül bűnözhetnek, az egyházi tisztséget viselők nem! A mi bűnünk még csúnyább, mint másoké. Egy bűn, ami kisebbnek látszanék, ha másvalaki követné el, a mi életünkben kiált! A mi bűnünk nagyobb hűtlenség, mint a másoké, mert nagyobb kötelezettséget vettünk magunkra! Mennél közelebb áll valaki Jézus Krisztushoz és az Ő ügyéhez, annál több, annál súlyosabb gyalázatot tud hozni az Ő nevére. Ezért mondja Pál: “Viseljetek gondot azért magatokra!”
Kétfelé sántikálni nem lehet, megosztott szívvel szolgálni az Urat nem lehet, aki a Sátánt is szolgálja, nem harcolhat ellene! Lehet-e igazán hű Krisztushoz az, aki érzületében még mindig titkos szövetségese Krisztus ellenségének?! Márpedig ez az eset mindenkinél, aki még nem adta magát mindenestül Jézus Krisztusnak! Ha a 12 között, akiket Jézus választott ki az apostoli tisztségre, mégis volt egy áruló is, jó, ha megkérdjük mindnyájan magunktól: Nem én vagyok az mostan, Uram? Hiszen öntudatlanul is árulója Krisztusnak, aki a szívét nem szolgáltatta ki Neki, aki az uralmat a saját élete fölött nem adta át Neki! Aki magamagát föl nem adta!
A koppenhágai székesegyházban van Thorwaldsen csodálatos Krisztus szobra. Lenyűgöző látvány az egész székesegyházon uralkodó, lágy fénytől övezett alak. De az arcát nem lehet látni másként, csak úgy, hogy az ember oda térdel a lábaihoz. Kitárt karokkal áll ott és azokra tekint alá, akik lábainál térdelnek. Jézust mindig csak így lehet látni: térdet hajtva előtte. Aki csak távolról nézi Őt, arcát sohasem láthatja. “Viseljetek gondot magatokra” azt jelenti: térdre a Krisztus előtt, engedd, hogy legyőzzön, - engedd, hogy arca a te arcodba nézzen, tekintete átjárjon és átformáljon, élete éltessen - mindig újra - egyre jobban!
2.) Azért viseljetek gondot így magatokra, hogy gondot viselhessetek az egész nyájra, melyben a Szentlélek vigyázókká tett! Hogy ez az egész nyájra való gondviselés mit jelent a részletekben, azt egy prédikáció keretében nehéz lenne konkretizálni. Csendesnapunk folyamán úgyis beszélgetünk még majd erről. Itt csak általánosságban szólhatunk róla.
Különösen nagy súlya van itt ennek a szónak: az egész nyájra. Ahhoz, hogy az egész nyájra valamelyest is gondot viselhessünk, legelső követelmény az, hogy ismerjük, kik tartoznak a nyájhoz. Itt a legnagyobb baj az, hogy a nyáj legtöbb tagjának nemhogy a helyzetét, életkörülményeit nem ismerjük, de még a személyét sem. Leülünk a villamoson egymás mellé anélkül, hogy tudnánk a másikról, hogy ez is ugyanabba a nyájba tartozik. És ha idetartozik is valaki, azt már nem tudjuk róla, hogy hogyan tartozik ide, névleg, megszokásból, hagyományszerűen, vagy az élő Jézus Krisztusban való hit alapján?! Miként viselhetnénk így gondot az egész nyájról? Íme, itt van rögtön egy probléma, amit - legalábbis ebben a gyülekezetben - még sohasem sikerült megoldani. Pedig ha Isten Igéjét komolyan vesszük, nem törődhetünk bele abba, hogy ez megoldhatatlan probléma. Ha egyszer komolyan tudnánk venni azt, hogy a pasaréti gyülekezetnek nem egy lelkipásztora van, hanem 36, akkor máris egészen más akusztikája lenne az Ige parancsának, hogy “viseljetek gondot az egész nyájra”. Még ha szám szerint nagy is egy nyáj, pedig félő, hogy nem is olyan nagy, mint amilyennek gondoljuk, 35 pásztor - ha igazán pásztor, ha igazán a Jó Pásztor megbízottja - mégiscsak elterelgeti valahogyan. Igen: ha igazán a Jó Pásztor megbízottja! Az egyik presbiter testvérünk, amikor most megválasztottuk erre a szolgálatra, így szólt hozzám a minap: “Tudod, komoly kérdést jelent a számomra, hogy te jelöltél-e engem presbiternek, vagy a Szentlélek?" Nos, igaza van ennek az atyánkfiának: ezt a kérdést mindenkinek el kell döntenie magában.
Pál maga állított a gyülekezetek élére presbitereket és mégis így mondja az efézusi véneknek:" Viseljetek gondot a nyájra, melyben a Szentlélek titeket vigyázókká tett!" Hitben lehet vállalni, hogy a gyülekezet külső elhívásában a Szentlélek belső elhívása válik hallhatóvá, és ha a Szentlélek hív valakit szolgálatra, akkor csak egyet lehet mondani, azt, amit Ézsaiás is mondott a belső látásra: “Ímhol vagyok én, küldj el engem Uram!”. Isten az Ő egyházát ma nagyon szoros gyeplőre fogta. Nem lehet úgy hozzátartozni, mint valamikor régen, csak úgy éppen-csak-hogy, kedélyesen, szórakozásképpen, mert lemarad és lerázódik róla, aki halálosan komolyan és teljes igyekezettel helyt nem áll a maga helyén, aki nem tudja vállalni hitben, hogy a Szentlélek tette oda, ahol van, akár presbiter, akár egyháztag az illető. Tehát így viseljünk gondot az egész nyájra!
Tudom, hogy roskasztó felelősséget rak ezzel Isten Igéje reánk, de az a nyáj is, amiben a Szentlélek vigyázókká tett bennünket, nagyon drága érték. Így mondja az apostol: Isten azt “tulajdon vérével szerezte”. Sokszor hallom én Jézus szavát: “Én meghaltam értük, te vigyázni sem akarsz rájuk? Én a véremet sem kíméltem, te a fáradságodat és kényelmedet is sajnálod? Én a mennyből jöttem utánuk a földre, hogy megkeressem és megtartsam őket, te a szomszéd utcába sem akarsz utánuk menni? Én olyan rengeteget szenvedtem, hogy megmentsem őket, és ha a munkatársammá teszlek, azt a keveset is sokallod, amit rád bíztam?
Igen, úgy nézzünk mindig a gyülekezetre, mint amit Isten a tulajdon vérén szerzett! Lehet-e nem szeretni akkor annak a nyájnak minden tagját? Micsoda szörnyű bűn lenne, ha a mi tétlenségünk alatt értéktelenné lenne számunkra a Krisztus hajléka? Látjátok, mekkora felelősség van rajtunk? Ezekről a dolgokról akarunk ma tovább beszélgetni a csendesnapon. Könyörögjetek értünk, hogy méltókká tétessünk ekkora feladatra!
Ámen
Dátum: 1954. február 14. presbiteri csendesnap.