Megint egy esztendőnek az utolsó napján gyülekeztünk itt össze. Bár egyik nap éppen olyan, mint a másik, s látszólag ez a mai sem különbözik a tegnapitól, mégis van benne valami halálosan komoly figyelmeztetés. Olyan figyelmeztetés, ami az embert önkénytelenül is bizonyos mérleg készítésére ösztönzi. Persze nem pénzügyi mérlegre gondolok most, hanem valami egészen másfélére, olyanra, mintha az az angyal, aki egyszer Hágárnak megjelent a pusztában, itt állna a hátunk mögött és mindig újra csak ezt kérdezné: “Honnan jössz és hová mégy?" Igen, így az év utolsó napján nagyon jól érezzük, hogy nemcsak felsőbbrendű állat vagyunk mi emberek, hanem olyan lények, akik kapcsolatban vagyunk egy olyan világgal, amelyiket nem lehet az öt érzékszervünkkel tudomásul venni.
Bizony, sokszor a legkomolyabb férfinak is beledobban a szíve, amikor szilveszter éjszakáján hallja, hogy az óra üti a tizenkettőt. És sokan vannak, akik bár már régen nem törődnek a vallás dolgaival, de ebben az órában mégis a szívükből valami imádságféle sóhajtás röppen fel Isten felé! Talán azt érzi ilyenkor az ember, hogy így száll el majd egyszer maga az élet is, mint ez az elmúló esztendő! Igen: az borzongatja át ilyenkor a szívünket, hogy egyszer egészen bizonyosan aktuálissá válik számunkra az üzenet: “Még az éjjel elkérik a te lelkedet!” Nincs semmi a világon, amit olyan bizonyosan tudhatnánk, mint ezt!
A nyáron, amikor a világ feszülten várta a genfi értekezlet eredményét, kaptam a hírt egy kollegám, kedves jó barátom hirtelen elhunytáról. Nem is tudtam, hogy beteg, s most íme ott fekszik kiterítve abban a templomban, ahol olyan sokszor hirdette az Igét! Elgondoltam magamban, hogy lám, őt már nem érdekli a genfi értekezlet, sem a hús ára, sem az, hogy mit pletykálnak róla a faluban, semmi, amiből mi olyan nagy ügyet szoktunk csinálni, ami a számunkra olyan sok izgalmat jelent. Az egész látható világ az ő számára kialudt, mint egy kiégett villanykörte. Akkor vált számomra újra olyan megdöbbentő valósággá, hogy igazában csak egyetlen egzisztenciális kérdés van, az, hogy ha van örök élet, számíthatok-e reá? Próbáljunk hát most szembenézni ezzel a kérdéssel, hogy ha ma éjjel elkérnék a te lelkedet, mi lenne veled? Más szóval: kész vagy-e, ha Isten hív, menni és az Ő ítélőszéke előtt megjelenni? Lehet, hogy azt mondja most erre valaki, micsoda szentimentális kérdés ez! Micsoda avatag pietista szólamok ezek újra?! - Nos, akárminek minősítjük is, Isten Igéje mégis felteszi a kérdést: tudod-e, hogy mi lesz veled, ha innét távozol? Ha itt kell hagynod mindent, amiért éltél? Ha elkérik a te lelkedet? Akármilyen szentimentálisan vagy pietistán hangzik is, igaz, hogy útban vagyunk az örökkévalóság felé. Isten Igéje így mondja ezt egy helyen: “Elvégezett dolog, hogy az emberek egyszer meghaljanak és azután az ítélet.” (Zsid 9,27)
Tehát a halál az életünk végén nem befejezés, nem olyan, mint a mondat végén a pont, ami lezárja a sort, hanem olyan, mint a mondat végén a kettőspont: ami azt jelenti, hogy folytatódik életünk mondata, és a folytatását éppen az határozza meg, ami a kettőspont előtt elhangzott. Isten Igéje a leghatározottabban beszél arról, hogy a kettőspont után két irányban folytatódik tovább az élet: fölfelé vagy lefelé, világosságban vagy sötétségben, Isten dicsőségébe befogadva, vagy onnan kirekesztve, üdvösségben vagy kárhozatban! És hogy az én számomra melyik irányban fog majd folytatódni, az a Jézus Krisztushoz való mostani hitbeli viszonyulásomtól függ. Ímé, ennyire határozott kijelentések vannak erre vonatkozólag a Szentírásban: “Aki hiszen őbenne (a Krisztusban), el nem kárhozik, aki pedig nem hisz, immár elkárhozott, mivelhogy nem hitt az Isten egyszülött Fiának nevében.” (Jn 3,18) És: “Aki hisz a Fiúban, örök élete van, aki pedig nem enged a Fiúnak, nem lát életet, hanem az Isten haragja marad rajta”. (Jn 3,36) Ennyire szorosan, ennyire komolyan veszi ezt az evangélium. - Nos: ha elkérnék a lelketeket az éjjel, merre folytatódnék tovább a kettőspont után életetek mondata? Fölfelé vagy lefelé?
Jól tudom, hogy az utóbbi években erről a kérdésről így nem beszéltünk! Isten Igéjének a hirdetése hitünknek nem a túlvilági, hanem az evilági vonatkozásait világosította meg előttünk, a hívő embernek ebben a földi életben való helytállására buzdított. Ezért talán idegen is a fülünknek a túlvilági üdvösségünknek ez a kihangsúlyozása. Lehet, hogy így van, de én most mégis szeretném ezt a kérdést ennek az esztendőnek az utolsó estéjén nagyon kihangsúlyozni: gondoltál-e az üdvösségedre, készültél-e rá? Nem is olyan elvont kérdés ám ez, mint amilyennek látszik, hanem nagyon is gyakorlati, nagyon is e világi, hétköznapi: ti. lemérheted azon, hogy hogyan éltél? Igen: a mi üdvösségünk attól függ, egyedül attól, hogy milyen viszonyban vagyunk Jézus Krisztussal. Szeretjük-e Őt igazán, mint a mi megváltó Urunkat, aki értünk áldozta magát engesztelő áldozatul a Golgotán? Ő mondta egyszer: “Aki ismeri az én parancsolataimat és megtartja azokat, az szeret engem!” (Jn 14,21) Még azt is mondotta: “Nem minden, aki ezt mondja nékem, Uram, Uram, megyen be a mennyek országába, hanem aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát.” (Mt 7,21) Tehát amikor azt kérdi Isten Igéje, hogy fontos volt-e számodra az elmúlt esztendőben az üdvösséged, akkor ez ugyanaz, mintha azt kérdezné, hogy mennyiben mutatta meg a hétköznapi életed a megváltás valóságát, mennyiben bizonyult igaznak a Krisztusban való hited a cselekedeteidből? Úgy éltél-e, mint aki tudatosan halad az örökkévalóság felé, mint aki gondol az üdvösségre, számít reá, készül arra?!
Jézus a példázatban egy olyan emberről beszél, aki nem úgy élt! Tulajdonképpen nem lehetne rá semmi rosszat mondani, nem volt ő gonosz ember, sőt a világ előtt úgy áll, mint bölcs, gondos, előrelátó, számító, gazdagsága miatt bizonyos köztiszteletben álló valaki, aki szorgalmas és ügyes is a maga szakmájában, szerencséje is van, amihez hozzányúl sikerül neki, - és mégis: Isten előtt bolond és elveszett élet. Olyan megdöbbentő ez a szó az Igében: bolond! Szó szerinti fordításban talán így lehetne mondani, meggondolatlan! Látszólag, a világi, emberi mértékkel mérve nagyon is meggondolt, gondos gazda, aki egy rekord termés után takarékoskodva, beosztva hosszú évekre biztosítja magának a nyugodt megélhetést. Mintának lehetne odaállítani a világ elé sok mindenféle szempontból - és Isten Igéje mégis azt mondja rá: meggondolatlan, balga ember, bolond! Hát nem meggondolatlan az, akinek mindenre kiterjed a figyelme, aki mindennel számol, csak az élet legfőbb realitásával nem: azzal, hogy bármely pillanatban elkérhetik a lelkét?! Azzal, hogy van örök élet, van üdvösség és van kárhozat! Mindenre felkészült, csak a halálra és az üdvösségre nem! Milyen súlyosan mondja Isten Igéje az ilyen életre: bolond!
Ugye valóban bolond az olyan ember, aki Debrecenbe akar utazni és egy Szombathely felé induló vonatra száll föl? Vagy aki nem óhajt börtönbe kerülni, de fölgyújtja a szomszédja házát, vagy aki 100 km-es gyorsasággal vezet forgalmas utcán egy autót és mindkét szemét lehunyja - ugye az ilyen ember valóban bolond?! Balga, meggondolatlan! De még ennél is sokkal bolondabb, meggondolatlanabb az az ember, aki a mennybe akar majd jutni, és éppen az ellenkező irányba halad: aki nem tér meg, nem éli meg azt, amit Isten mond neki, aki “nem enged a Fiúnak”! Bántó, sértő, ha az emberek azt mondják valakire, hogy bolond, de jaj annak, akinek Isten mondja, hogy bolond! Ez azt jelenti, hogy az ilyen életnek az egész iránya elhibázott, nem az örök élet felé haladó. Minden élet, vagy minden életszakasz, amin nem látszik meg az, hogy készül az örökkévalóságra, elhibázott, bolondul eltöltött, eltékozolt élet!
Meglátszik ez már a részletekben is. Vegyük csak sorra, amit Jézus a példázatbeli gazdagról mond: “Mit cselekedjem? mert nincs hová takarnom az én termésemet. És monda: Ezt cselekszem: Az én csűreimet lerontom, és nagyobbakat építek; és azokba takarom minden gabonámat és az én javaimat.” (Lk 12,17-18) Isten szemében nincs nagyobb bolondság, mint amikor valaki ennyire csak önmagának él, a javaiból, a néki adott áldásokból csak néki magának van haszna, csak önmagára gondol. Erre is áll az, hogy aki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt! A legnagyobb tékozlás: úgy takarékoskodni a javaimmal, hogy másoknak ne jusson belőle: mert ez magának az életnek az eltékozlása! Vigyázzatok: rossz az iránya az olyan életnek, amelyik elzárkózik mások elől, aki munkája gyümölcsében, Istentől kapott javaiban nem részesít másokat! Íme, egy eltékozolt túlvilági üdvösségnek az e világi vetülete! Nincs-e igaza Istennek amikor azt mondja rá, hogy bolond!?
Így folytatja Jézus a gazdag emberről szóló példázatot: “Ezt mondom az én lelkemnek...” (Lk 12,19a) Isten szemszögéből ez is bolondság: úgy viselkedni, mintha enyém lenne a lelkem, az életem, mintha szabadon rendelkezhetném fölötte, mintha azt tehetnék vele, amit akarok. Úgy élni, mintha nem Istené lennék, mintha sohasem kellene számot adnom előtte önmagamról, mintha sohasem kérné el Isten a lelkemet! “És ezt mondom az én lelkemnek: Én lelkem, sok javaid vannak sok esztendőre eltéve; tedd magadat kényelembe, egyél, igyál, gyönyörködjél! ” (Lk 12,19) Mekkora bolondság azt hinni, hogy ha megvan a kenyerünk, ha biztosítottuk a jólétet magunknak, akkor a lelkünk is boldog! Mintha a lelket is jól lehetne lakatni, ki lehetne elégíteni evéssel, ivással, pénzzel, teli magtárakkal, gyönyörökkel! Mintha annak a léleknek másra nem is lenne szüksége!
Mekkora bolondság sok évről álmodozni, amikor Isten azt mondja. Ma éjjel! - Sok javakról beszélni, amikor Isten ezt kérdi: kiéi lesznek, amiket szereztél? Más szóval: mi marad utánad, mit hagysz örökségül magad után?! Néhány olyan apróságot, amit, mielőtt a rozsda és a moly megemészt, összevesznek rajta az örökösök, vagy olyasvalamit, mint azaz ember, akinek hozzátartozói a nagykőrösi temetőben lévő síremlékére ezt írták föl: “Nagyon tudott szeretni, és ezt örökül hagyta övéire!” Amiket gyűjtöttél, kiéi lesznek? Mintha azt mondaná Jézus: Nézd, a pénzed, amiért olyan sokat fáradtál, vesződtél, idegeneké lesz; a tested, amire úgy vigyáztál, a temetőé lesz; a lelked pedig, amiről megfeledkeztél, tehát te magad, az életed: az ördögé! Hát érdemes volt? Hát nem bolondság-e, nem a legnagyobb balgaság-e megnyerni az egész világot, lélekben pedig kárt vallani? Micsoda váltságot adhat az ember a maga lelkéért, eltékozolt életéért?!
Minden veszteség között legnagyobb az, ha valaki a lelkét veszti el! Elveszítheted az egészségedet, a pénzedet, a barátaidat, a jó hírnevedet - mindez semmi ahhoz képest, amit a lelked elvesztése jelent! Belegondoltál-e már igazán, mit jelent meghalni anélkül, hogy a lelked közösségben, megbékült, kiengesztelődött, megváltott közösségben lenne Istennel? Nézzétek: ezért küldte Isten az Ő egyszülött Fiát, hogy ha valaki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen! Gondoljatok csak arra, mi történt a Gecsemáné kertjében! Térden állva könyörgött az Úr Jézus: Atyám, ha Joó Sándornak, vagy bármelyik másik embernek a lelke más módon is megmenthető, akkor múljék el tőlem ez a keserű pohár, akkor ne kelljen nekem holnap reggel a keresztfára szegezve meghalnom! - De nem volt más mód! Semmi más mód nincs rá! Ezért hagyta Jézus másnap a keresztfára szegeztetni magát, azért adta magát oda a halál hatalma alá!
Mit adhat az ember váltságul a maga lelkéért? Semmit! De nem is szükséges, hogy adjon bármit is, mert Isten már odaadta egyszülött Fiát, hogy aki hisz Őbenne - de úgy, hogy meg is látszik rajta -, az számíthat rá, hogy ha majd elkérik a lelkét, nyugodtan jelenhet meg Isten előtt! Aki igazán hisz Őbenne: megbocsáttattak a bűnei, kiengeszteltettek a vétkei, övé az örök élet! - Igyekezz bizonyosságra jutni arra nézve, hogy igen, meg vagy váltva Krisztus által az örök életre! Igyekezz megbizonyosodni arról még ma, még most, mielőtt igazán elkérik a te lelkedet!
Könyörögjünk együtt:
Krisztus, ki vagy nap és világ,
Minket sötétségben ne hagyj!
Igaz világosság te vagy,
Kárhozatra mennünk ne hagyj!
Téged kérünk, szent Úr Isten:
Oltalmazz minket ez éjen;
Nyugodalmunk benned légyen,
A mi lelkünk el ne vesszen!
(500. ének 1-2. vers)
Ámen
Dátum: 1955. dec. 31. Szilveszter.