Ebből az Igéből máris kiderül, hogy miért nem jött Jézus? Nem azért jött, amiért mi általában szeretjük ünnepelni az Ő születése napját. Nem azért jött, hogy legyen olyan nap évente, amikor kedves, meghitt családi körben beleringathatjuk fáradt lelkünket a karácsony romantikájába, - nem azért jött, hogy legyen csillogó karácsonyfánk, pár órás meghatódott hangulatunk, - még csak nem is azért, hogy itt a templomban ünnepi istentiszteletre gyűljünk össze egy karácsonyi prédikáció meghallgatására, szép régi karácsonyi dicséretek éneklésére, - tehát nem azért, hogy valami különös szelíd fény sugározza be ezt a december-végi pár napot. Minderről szó sincs az Igében. Miért jött hát? Mit akar hát? Ebben az elmechanizált világban, ebben a lüktető, lázas tempójú életben, a gépeknek és műszereknek ezen a mai fejlettségi fokán, a nagyvárosi életnek ezer változásában adhat még valamit néhány órai romantikus hangulaton kívül is? Van még reá szükség egyáltalán a modern életben, vagy már kiment a divatból és csak gyengéd kegyeletből tűri meg az emberiség, mint az elmúlt gyermekkor egyik szép játékszerét? Mit akar hát? Miért jött Jézus? A felolvasott Igében éppen erre a kérdésre válaszol Ő maga: “Én azért jöttem, hogy (az embereknek) életük legyen és bővölködjenek!”
Első pillanatra kicsit filozofikusan, elvontan, vagy paposan hangzik ez a megállapítás: Jézus azért jött, hogy nekünk életünk legyen? Pedig nagyon gyakorlati dologról van szó. Élni ti. többféleképpen lehet. Hogyan? Elméleti magyarázgatás helyett hadd mutassam be két olyan levélből vett részleten, amit mindkettőt az elmúlt napokban kaptam két meglehetősen egyforma korú és sorsú fiataltól: az egyik többek között ezt írja: “Sok keresgélés után bele kellett törődnöm, hogy az életnek számomra nincs értelme, egyelőre még célja sem. Most ott tartok, hogy élek, mert megszülettem, de mindegy, hogy mi lesz velem. Nem várok az élettől semmit, az emberektől is semmit. Amit lehet, megszerzek magamnak. Ez persze a legnagyobb önzés. Végtelenül önző vagyok, szeretet sincs bennem, még a családom tagjaival szemben sem. Leszámoltam azzal a vággyal, hogy szeressenek, viszont én sem szeretek senkit, csak akit akarok. Nem hiszek semmiben. Szeretnék boldog lenni, de ebben sem tudok hinni.” Így is lehet élni, ez is egy emberi élet, sőt nem is egy, hanem nagyon sok embernek az élete: fiatalon is fáradt, kiábrándult, végtelenül szomorú élet.
Ismerjük ugye mindnyájan azt az ókori mondát arról az emberről, akinek az alvilágban az volt a büntetése, hogy egy nagyon nehéz követ kellett felhengergetnie a hegyre, és amikor már majdnem fölért, a kő megint legurult, és a szerencsétlen kezdhette elölről az egészet. Sisyphus volt a neve ennek a nyomorultnak. Nincs fárasztóbb és keservesebb, mint ilyen munkát végezni. És sok ember él úgy, mintha erre lenne kárhoztatva. Élnek anélkül, hogy valami értelmét látnák az életüknek. Dolgoznak, hogy egyenek, és esznek, hogy dolgozhassanak tovább. De, hogy mindez mire jó, miért vannak a világon, milyen feladatuk van benne, nem tudják. Végül ez az értelmetlen élet nehézzé válik számukra, fárasztó teherré, összetörnek alatta. Nem ilyen sisyphusi hiábavalóságnak látjuk-e mi is sokszor a magunk életét? Tudunk-e igazán élni? Tudunk-e mit kezdeni az életünkkel, az élet lehetőségeivel, akadályaival, terheivel, örömeivel?
Valaki egyszer azt kérdezte tőlem: “Különbözik-e a bennünk lobogó életláng valamit a kályhában égő fahasáb lángjától, amelyik arra van ítélve, hogy hosszabb vagy rövidebb ideig tartó lángolás után végül is utolsót lobbanjon és hamuvá roskadjon? Különbözik-e valamit az életünk a fölfújt szappanbuboréktól, amelyiknek a felszínén igézetes színek úszkálnak, de belül nincs semmi és ha elpukkad, csak egy földre hulló vízcsepp marad utána?” Nos, igen: szeretnénk, ha különbözne. Nem tudunk belenyugodni, hogy csak ennyi legyen az élet, amennyinek látszik. Többre vágyunk. Olthatatlan vágyakozással sóvárgunk egy magasabb rendű, az igazi élet után. Tudjátok, miért vagyunk itt ma sokkal többen a templomban, mint rendes vasárnapokon, miért jöttek ide olyanok is, akik egyébként nem szokták ezt tenni? Mert a tudatunk alatt talán szomjúhozik a lelkünk valami többre, mint ami tőlünk telik, valami tartalomra, ami ezt a fájó ürességet itt bennünk kitöltheti.
Nos, ha igazán ezért jöttünk ma ide a templomba, akkor nem lehet most örvendetesebb hír a számunkra, mint amit Jézus mond: “Én azért jöttem, hogy életük legyen és bővölködjenek!” Jól értsük meg: Jézus nem egy új vallásos rítust, ceremóniát alakított ki, nem egy új egyházpolitikát kezdett el, nem új ideológiát hirdetett, nem egy csomó vallásos szabályt, törvényt akar ránk kényszeríteni, nem azért jött, hogy valami új életszabályt adjon, hanem magát az életet akarja adni. Ti. Jézus éppen az a titokzatos Valaki, akiben a távoli Isten, a meghatározhatatlan, valószínűtlen Isten-fogalom megszemélyesül, elénk áll és az emberi lét keretei közé belehatol. Jézus a láthatatlan Isten látható belépése a tér és idő feletti világból a földi térbe és időbe. Jézus tehát maga Isten, Isten személyesen, úgy, ahogyan az Isten az ember számára egyáltalán megközelíthető és ahogyan Isten az embert megközelítette. Jézus a számunkra azt jelenti, hogy Isten nem olyan távoli magasságban trónoló ismeretlen valaki, akinek sokszor gondoljuk, hanem élő személy, cselekvő, itt és most jelenlévő hatalom. Jézus személye a számunkra annyi, mint Isten belenyúlása a világba, Istennek itt a földön működő mentő cselekedete, a mennyei Istennek a földön szétáradó szeretete és kegyelme, a mennyei Atyának a földre alányúló segítő keze, amivel megragad, amit megragadhatunk; az egész mennyország földi képviselete, az isteni életerőnek a földön fölfakasztott forrása. Azzal, hogy ez a Jézus végigélt közöttünk egy egész emberi életet, osztozott velünk földi sorsunk minden formájában a születéstől a szenvedésen át a halálig: éppen azzal megtöltötte az emberi sorsnak minden elképzelhető fordulatát, szakaszát, állapotát, születésünktől a halálunkig az Isten jelenlétével, az emberi életnél magasabb rendű életnek az erejével.
Jézus az összekötő kapocs a mi halandó emberi életünk és az Isten halhatatlan élete között. Nemcsak azért jött, hogy emberi lelkeket vigyen be a mennybe, hanem azért, hogy előbb a mennyországot vigye be a földön küzdő emberek lelkébe. A Jézussal való hitbeli kapcsolat révén egy magasabb rendű élet oltódik be az alacsonyabb rendű élet törzsébe. A törzs marad, gyökereivel mélyen belebocsátkozva a természeti élet talajába, de új lehetőségekkel fog rügyezni, virágozni és gyümölcsöt teremni. Jézus Krisztus olyan élet-többletet jelent, ami által minden adott helyzetben megtaláljuk azt a speciális feladatot, hivatást, ami értelmet és célt ad az életünknek. Általa felemelkedhetünk az átlagos emberi szint fölé jóságban, teljesítményekben, szeretetben, örömben, sugárzó életben. Az a bővölködés, amiről Jézus beszél, azt a nagyobb erő mennyiséget jelenti, ami megóvja törékeny életünket az összetörettetéstől, amikor körülötte minden darabokra hull - ez tart reménykedőnek a reménytelenség között, kiegyensúlyozottnak a megrendülésben, erkölcsileg épnek az erkölcstelen környezetben.
A Krisztusban talált erőforrásból merítve lehet úgy élni, hogy az ember mások kedvét, örömét, hitét, bizalmát, tehát a legjobbat: a napját nem elveszi, hanem növeli; viselkedésével a fáradt, csalódott emberek számát nem szaporítja, hanem embertársa és népe erejét fokozza! A mi nyomorult, koldus életünkből, amikor mindig csak kapni akarunk, olyan királyi élet is válhat, amelyiknek mindig és mindenütt van adnivalója is! Felmérhetetlen fejlődési lehetőségek kerülnek bele az életünkbe, ha érintkezésben vagyunk a felmérhetetlen erőforrással, Jézussal, aki azért jött, hogy életünk legyen és bővölködjünk! És eddig minden ember, aki valóságos kapcsolatba került Krisztussal, arról tett bizonyságot, hogy most kezd igazán élni, most kezdődik számára az élet - mégpedig az igazi élet, amelyik még a halálon át is élet marad! Tehát maga az örök élet! Hogyne telne tehát abból a halálnál is erősebb életből már itt a földön bűnök fölött győzelemre, mások vigasztalására, áldást hozó szolgálatra, a szeretet pazarlására?!
Hadd olvassak föl egy másik levélrészletet is, amit az előbbivel egy időben kaptam, amelynek írója egészen hasonló életkörülmények között él az előbbivel. Így szól: “Nem tudok hallgatni a boldogságtól, hogy miért vagyok boldog: Boldoggá tett az, hogy Krisztus milyen hatalmas és kegyelmes. Minden ezen a világon az Isten nagyságáról, kegyelméről és szeretetéről beszél. Olyan jó, hogy Krisztus nem hagy elveszni, hanem azt akarja, hogy éljek. Most már rendbe jött minden, nincsen bennem az az érzés, hogy nem érdekel semmi. Most már nincs bennem olyan nagy fásultság. Visszatért belém az öröm és boldogság. Élni jó! De csak Krisztussal együtt, az Ő erejével és az Ő győzelmével. Mert mindenben Ő ad erőt, és Ő ad győzelmet. Ezért a kegyelemért csak térden állva lehet hálát adni. Most már tudom, hogy igazán lelki karácsonyom lesz! Teljes szívvel és lélekkel tudom énekelni, hogy ’’bár szegény a szállás, de mindörökre hálás, úgy áldja Krisztusát’’. De boldog is vagyok!" - Így is lehet élni. Ez is egy emberi élet, szegényen is gazdag, nagy terhek alatt is felfrissülő, fájdalmas lemondásban is örvendező, boldog élet. Ez is éppen úgy emberi élet, mint az előbbi, hasonló sorsú és korú, éppen úgy húsból és vérből való ember élete - csak van neki valami titka, valami minőségi többlete az előbbivel szemben, amit nem úgy alakított ki magában, hanem amit kapott ajándékba. Ezt a minőségi többletet, ezt az ajándékot hozta Jézus a mi emberi életünkbe. Ez az Isten örök nagy karácsonyi ajándéka az emberiségnek: élet a Jézus Krisztus által!
Azt mondtam az előbb, hogy tudat alatt is vágyakozik a lelkünk erre az életre. Ez így is van. De igazában mégis csak akkor akarunk utána kapni, amikor a magunkból való élet lángja már kialvóban van. Nos, ezen a mai karácsonyi ünnepen éppen azért szól Isten az életről, hogy ne várj odáig, amíg valami betegség és a haldoklás megkönnyíti, orvosságok elhomályosítják az értelmedet, elkábítanak - most fogadd el azt az életet a Krisztusban, amíg a tested ép és a szellemed tiszta, világos, ne pedig félhalott állapotban. Isten nemcsak a lelkedet, hanem az életedet akarja megváltani. Nem azért jött Jézus, hogy életünket céltalanul, értelmetlenül elégessük mindenféle hiábavalóságok szolgálatában, és majd a halálos ágyunkon a kilobbanó láng utolsó füstjét Néki felajánljuk, kérve, hogy vigye magával ezt a szomorú maradékot a mennybe. Pedig sokan teszik ezt a halálos ágyukon! Nem kételkedem ugyan abban, hogy a halál előtti utolsó pillanatokban is meg lehet térni, de mégis az emberek 99%-a úgy hal meg, ahogyan élt. Ha ma nem a Krisztusban élsz, 99% valószínűsége van annak, hogy meghalni sem benne fogsz. Ha ma nem hallod meg, hogy Jézus azért jött, hogy életed legyen, félő, hogy a halálnak rád háruló sötétségében sem fogod megtalálni az örök életet. Ha ma úgy érzed, hogy elrontottad az életedet, kezdd el újra, de most igazán Krisztussal, Krisztusban! Lehet! Szabad! Ha az Istennek életre hívó szavát hallod, ne nyomd el, ne állítsd le, mint az ébresztőóra csengőjét! Jézus ma jött azért, hogy életed legyen és bővölködjél.
Őt nem lehet elküldeni azzal, hogy jöjjön máskor, most nem alkalmas. A mennyországnak előbb benned kell lennie, mielőtt te a mennyországban lennél. Az az élet, az a bővölködő élet olyan valami, amit Isten itt és most állít eléd! Isten bűnbocsátó kegyelme mindenki számára hozzáférhetővé tette az Ő gazdag, boldog, tiszta, szent, a Krisztus által szent életét! Igazán ezért jöttünk-e most ide?
Jézus ti. igazán ezért jött, azért, hogy nekünk, neked, meg nekem életünk legyen és bővölködjünk! Nyissunk hát előtte ajtót, hívjuk beljebb, s kérjük:
Óh én szerelmes Jézusom, Édes megváltó Krisztusom!
Jövel, csinálj csendes ágyat, Szívemben magadnak házat!
Ó kedves vendég, nálam szállj, Bűnömtől ne iszonyodjál,
Jöjj be hozzám, te szolgádhoz, Szegény megtérő juhodhoz!
316. ének 12-13. versszak
Ámen
Dátum: 1954. december 25. Karácsony.