Az ádventi idő közepén vagyunk. Ádvent az az idő, amikor Jézus eljöveteléről, az Úr érkezéséről beszélünk. Az ádvent szó maga is ezt jelenti és ilyenkor a gyülekezet készülődik az Úr fogadására. De az Úrnak ez az eljövetele nem olyan, mint ahogyan például télen beszélünk a tavasz eljöveteléről: várjuk ugyan, hogy majd ki fog tavaszodni, de most éppen még nincs itt a tavasz, most még tél van. Krisztus eljövetelét is sokszor így képzeljük, helytelenül! Tehát úgy, hogy majd egyszer eljön, de most nincs itt. Nos, éppen arról szeretnék most beszélni, hogy akinek az eljövetelét várta a világ, már régen megérkezett, a Megváltó Krisztus már régen itt van - az ádvent tehát fölkészülés arra, hogy mindaz, amiért az Ő hozzánk való eljövetele történt, meg is valósuljon bennünk és közöttünk. Nagy baj lenne, ha ezt a hírt: Krisztus eljön, úgy hallanánk, hogy ugyanakkor elfeledkeznénk arról, hogy Ő már itt is van! És ha éveken, évtizedeken át mindig újra csak beszélünk, hogy Ő eljön, úgy hozzászokunk, mint az a példázatbeli szolga, aki abban a tudatban, hogy “Halogatja még az én Uram a hazajövetelét” már önmagát képzelte a ház urának, rosszul bánt a személyzettel, evett, ivott, mulatott.
Nos, tehát Jézus Krisztus eljövetele azt is jelenti, hogy Jézus Krisztus itt van! Már régen elkezdődött az az idő, amire ez az ígéret vonatkozik: “Íme, én tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig”. És most éppen az a lényeg, hogy ne úgy lássuk Jézus Krisztust, mint aki útban van valahol, messze, és mint akit az ember éppen ezért csak mint egy kis pontot a látóhatár szélén vél fölismerni, hanem számoljunk az Ő teljes valóságával és jelenlétével. Itt van Isten köztünk. Itt van Jézus Krisztus közöttünk! Éppen olyan valóságosan és személyesen, mint te vagy én! Igénk is erről tesz bizonyságot: Az övéi közé jöve. Tehát eljött, eljött az övéi közé.
Álljunk meg egy pillanatra annál a kérdésnél, hogy ki az, aki eljött? Pár verssel lentebb ezt olvassuk: az Ige testté lett. Tehát Jézus Krisztus az élő Istennek az emberi testbe öltözött Igéje, szava. Ezt a különös kifejezést hadd próbáljam egy hasonlattal megvilágítani. Egyszer elgondoltam magamban, hogy a földön mászkáló hangyák vajon milyen fogalmat, elképzelést tudnának alkotni rólam, az emberről, aki ott járok közöttük? Esetleg észreveszik a lábam nyomát, ha ugyan eszmélnek egyáltalán, hallanak valami dörgésszerű hangot, ha beszélek, de fogalmuk sincs róla, ki vagyok hát lényegében véve, mi a szándékom velük - legföljebb bizonyos jelekből következtetni tudhatnak arra, hogy valami magasabbrendű lény él fölöttük.
Nos, tegyük föl, hogy én annyira szeretem őket, hogy ezt mindenképpen tudomásukra akarom hozni. Tegyük föl, hogy képes vagyok a következő tervemnek a megvalósítására: szívemnek, lelkemnek, érzékeimnek, akaratomnak egy darabját beleöltöztetném egy valóságos földön mászkáló hangya testébe.
Belesűrűsödve egy hangya személyébe, megszületnék mint hangya a hangyák között, végigélnék közöttük egy hangyaéletet és közben elmondanám, hogy ki az az ember, aki fölöttük jár, hogy ne féljenek tőle a hangyák, az a hatalmas ember nem akarja őket eltaposni, sőt szereti őket, szövetséges társul szegődik hozzájuk, vigyáz rájuk - mindent elmondanék, amit hangyanyelven és hangya-fogalmak között egy emberről el lehet mondani. Persze ez a hasonlat meg sem közelíti azt a csodát, amit Isten tett Jézus Krisztus személyében, amit ez jelent, hogy az Ige testté lett, Isten szava emberi testté lett és lakozott közöttünk! Isten az Ő szentségét, tisztaságát, szeretetét beleöntötte, belesűrítette egy közönséges emberi porhüvelybe, hogy látva ezt a húsból és vérből való emberré lett Istent, valami fogalmunk legyen arról, hogy kicsoda az Isten és mit akar velünk az Isten!
Nos, hát ez a Valaki, Istennek ez az Egyszülött Fia, ez a testté vált Isteni szó, Ige, szeretet, szentség: Jézus Krisztus: Ő áll ma szemtől-szembe veled és velem, Ő az, aki eljött ide közénk! Ő az, akivel ma dolgunk van és akinek ma dolga van velünk!
És a mennyei híradásban arról van szó, hogy ez a Jézus “az övéi közé jöve”! Ez nemcsak akkorra érvényes, 2000 évvel ezelőttre, hanem mostanra is. Ez más szóval azt jelenti, hogy a jelenlévő Krisztus rögtön ki is jelenti, hogy mi úgy, ahogy vagyunk: az Övéi vagyunk. Tehát te, meg te, meg én: az Ő tulajdonai vagyunk! Ez a legfőbb és tulajdonképpen egyetlen igénye Jézusnak az emberrel szemben, mert az embernek is ez a legnagyobb igénye önmagával szemben: az, hogy maga ura akar lenni! Az ősbűn is ez: kiszakadás az Isten uralma alól, Istentől való függetlenítése az embernek. Azóta ezek a legjellegzetesebb jelszavai az embernek: “A magam ura vagyok. Azt teszek magammal, amit akarok. Nem hagyok magamnak parancsolni!” Szinte azt lehetne mondani, hogy az egész emberi életünknek a fordulópontja ez a konfliktus: ki az úr fölöttem, ki parancsol, kinek engedelmeskedem? És ezt a kérdést nemcsak egyszer kell egy életben eldönteni, hanem mindig, újra. A keresztény életgyakorlat mindig, újra ott kezdődik, hogy elismerem és megvalósítom Jézus igényét, tehát azt, hogy az övé vagyok!
Ez a híradás pedig éppen arról szól, hogy az övéi közé jött, azok közé, akik isteni jog szerint az övéi lennének, de azoknak nem kellett, nem fogadták be. Éppen azok, akiknek nagy örömujjongással kellett volna eléje menniök, nem ismerték el! Nagy, örömteli, ünneplő fogadtatásban kellett volna részesíteni és ehelyett rideg, durva elutasításban részesült. Mindenki, aki nem úgy fogadta Jézust mint urát, lényegében véve elutasította és elvetette Őt! Képzeljük csak el, micsoda tragikus dolog az, amikor valaki a legjobb szándékkal jön, segíteni akar és félreismerik. Amikor valaki hazajön, a sajátjába, és zárva találja az ajtót, tudomására adják neki, hogy itt pedig nincs mit keresnie! És micsoda tragédia ez, amikor ugyanez azzal a valakivel történik meg, Aki jött az Úr Isten nevében! A Biblia egyik legszomorúbb kijelentése ez az Ige: “Az övéi közé jöve és az övéi nem fogadták be Őt!”
Azt ne gondoljuk, hogy az Igének ez a panasza arra a rideg fogadtatásra vonatkozik, amiben Jézust 2000 évvel ezelőtt részesítették Júdeában a zsidók! Arra is! De ezen túlmenően általában az övéiről van szó. Hadd mondjak el egy példát arra, hogy gyakorlatilag hogy néz ki az, hogy az övéi nem fogadták be Őt! Az egyik bibliaórán beszéltem már róla, hogy az Egyházak Világtanácsának a tavalyi evanstoni nagygyűlésén Niles ceyloni lelkész, az Egyházak Világtanácsa missziós és evangélizációs titkára mondott egy szomorú, sajnos jellegzetes példát: nemrégen egy nagy csoport ázsiai diákkal volt találkozása a sidney-i egyetemen. Ugyanakkor egy éppen olyan nagy csoport ausztráliai diák is jelen volt. A beszélgetés folyamán Niles megkérdezte az ausztráliaiakat: “Beszélt-e nektek valamelyik ázsiai diák a saját vallásáról, a hinduizmusról, a buddhizmusról, az iszlámról vagy valami egyébről?” A válasz ez volt. “Óh, igen, mindenik!” - Majd pedig az ázsiaiakhoz fordulva kérdezte Niles: “Beszélt-e nektek valamelyik ausztráliai diák a keresztyénségről?” A válasz így hangzott: “Nem, egyik sem!” Nos, látjátok: mennyire így van ma is, hogy az övéi nem fogadták be Őt? A buddhisták jobban befogadták Buddhát, az iszlám hívei jobban a szívükbe zárták Mohamedet, és folytathatnám tovább a legmodernebb eszmeáramlatokig, mint a keresztyének Jézust, mint az övéi Őt!
Az evangéliumi tudósítás tud olyanokról is, akik, ha kevesen vannak is, de befogadták Őt! És ezzel világosan tudtul adja, hogy mit vár tőlünk Jézus: azt, hogy befogadjuk! De befogadni valakit nagyon különböző módokon lehet. Bebocsáthatok valakit a lakásomba és fogadhatom őt mint kedves vendéget, udvariasan, figyelmesen és mégis kimérten, reserváltan (=fenntartással). Vagy befogadhatok valakit egy-két éjszakára mint szállóvendéget, átutazó barátot. Vagy még tovább menve mint albérlőt, aki elfoglal a lakásomból egy szobát. Nos: mindezek a lehetőségek szóba sem jöhetnek Jézussal kapcsolatban. Jézust nem lehet egy vendégszobával vagy albérleti lakással kielégíteni! Ő a sajátjába jött. Ő az egész lakás kiszolgáltatását kívánja. Azt, hogy adj át neki minden kulcsot! Azt, hogy ne legyen többé semmi olyasmi, ami ne az Ő rendelkezésére állna. Befogadni Őt annyi, mint úrrá tenni Őt magam felett. Kik azok, akik “befogadták Őt”? Azok, akik vállalják, hogy Ő, Jézus Krisztus az ura az idejüknek, a családjuknak, a pénzüknek, a nyelvüknek, a testi erejüknek, a foglalkozásuknak, a munkájuknak és szabadidejüknek, az örömeiknek és gondjaiknak. Akik kiszolgáltatják neki a kételyeiket, a hitetlenségüket, sőt még a bűneiket is!
Igénk azt mondja tovább, hogy akik Jézust így befogadják, azoknak hatalmad ad, hogy Isten fiaivá legyenek! Látjátok, mi függ attól, hogy befogadja-e valaki Jézust vagy nem: a gyermeki viszonyulásunk Istenhez. Isten gyermekének lenni jó dolog, a legjobb dolog a világon. A hatalmas Istent Édesatyának szólítani, hozzá úgy viszonyulni, mint édes gyermeke: ez a legnagyobb dolog a világon. De ehhez fölhatalmazás kell, jogosultság kell. Nem lehetek csak úgy minden további nélkül a gyermekévé valakinek. Egyedül Jézusnak van felhatalmazása arra, hogy bevezessen valakit az Isten családjába. Akit a Fiú kézen fogva vezet, akiért a Fiú jótáll, azt ismeri el az Atya, azt adoptálja az Isten! De a Fiú csak azt tudja az Atyához vezetni, aki hagyja magát, aki egészen rábízza magát. A Fiú csak azért állhat jót, aki egészen kiszolgáltatta magát Neki! Igénk szerint: “Valakik pedig befogadák őt, hatalmat ada azoknak, hogy Isten fiaivá legyenek, azoknak, a kik az ő nevében hisznek”. (Jn 1,11-12)
Ezen a mai harmadik vasárnapon erről van szó, tehát arról, hogy akarjuk-e igazán befogadni Jézust, befogadni nemcsak mint utast, átmenő vendéget, hanem mint életünk Urát, a mindennapunk Urát, akarunk-e igazán Isten gyermekeivé lenni?! Készek vagyunk-e az Istenhez való gyermeki viszonyulás következményeit azonnal és teljesen le is vonni? Vagyis egyfelől gondtalanul, bizakodva, vidáman, életet igenlően mennyei Atyánk szeme előtt élni, abban a boldog tudatban, hogy Atyánk gazdag, mindenható és megbocsátó Isten; - másfelől pedig teljes engedelmességben, alázatban élni, Isten irányítása és vezetése alatt élni!? Tehát nem kevesebbről van szó, mint egy egészen új életminőségről. Arról, amiről a múlt vasárnap is szó volt: arról, hogy akarunk-e igazán keresztyénül élni, keresztyénül, azaz krisztusian? Akarjuk-e ezt igazán? Vajon Isten Igéje, aki a Jézus Krisztusban testté lett, a mi számunkra csak nyomtatott papír maradjon, két fedőlap közé beszorítva, olyan valami, amit esetleg hetenként vagy naponként egyszer előveszünk és olvasunk, s utána megint visszahajtunk a fedőlapok közé, vagy pedig akarjuk-e igazán, hogy ez az Ige közöttünk is megelevenedjék, bennünk is testté és vérré váljék, bennünk is megtestesüljön, általunk is kiábrázolt és megélt valósággá legyen? Vagy másképpen kifejezve: bent maradjon-e Krisztus a templomainkban, hogy ott vasárnaponként látogatást tegyünk Nála, vagy kijöjjön velünk és bennünk a gyakorlati életbe, a családunk körébe, a hétköznapjainkba, a gépek és az íróasztalok mellé, az utcára és az üzletekbe - mindenüvé?! Igen: ez a kérdés!
A múltkor beszéltünk arról egy kisebb társaságban, hogy az őskeresztyénségnek egy olyan világgal szemben kellett megmutatni Jézus Krisztus megtartó erejét, amelyik azelőtt nem látott semmilyen keresztyénséget, s amikor látott, csak jót látott. Most pedig nekünk egy olyan világban kell kimondanunk és megélnünk Jézus nevét, amelyik szinte már csak elrontott keresztyénséget látott és ma is sokszor csak olyant lát. Ne csodáljuk, ha a ma emberének a szemében nagy mértékben hitelét vesztett lett az evangélium! És csak azt hiszi el a hitünkből, amit lát is belőle.
Nos, itt éppen erről van szó: Jézus ma is kész arra, hogy láttassa magát, az Ige kész ma is testet ölteni bennünk és általunk, csak mi legyünk készek és engedelmesek arra, hogy az Igét befogadjuk és megláttassuk! Mi vagyunk azok, akikre az Ige azt mondja: az övéi közé! Érezzétek át ennek a szónak a rettentő felelősségét! Az övéi közé jött! De mit csinálnak Vele az övéi? Befogadják? Igazán befogadják? Bár valóságos, igaz könyörgés lenne ajkunkon ez az ének:
Megváltóm, egy kérésemet nem vetheted meg nékem:
Hogy szívem mélyén tégedet hordozhatlak, remélem,
És bölcsőd, szállásod leszek;
Jövel hát, tölts el engemet
Magaddal: nagy örömmel!
(329. ének 5. vers)
Ámen.
Dátum: 1955. december 11.