Hatalmas szálfa dőlt ki a nagy magyar emberrengetegben. Zuhanásától megremegett az erdő. Szabó Lőrincet minden magyar szív megrendülve gyászolja. Valóban, Arany János óta a legnagyobb magyar költőt temetjük most. Ó, de sok szépet és mégis jót, nagyot és mégis igazat lehetne elmondani e szomorú ravatal mellett, hogy ki volt ő, milyen szellemóriás, milyen igaz magyar lélek, mit jelentett költészete, milyen büszke volt rá mindenki, aki egy kicsit magáénak vallhatta... de ki tudná ma még felmérni igazi nagyságát, ki tudná ma még igazán méltatni irodalmi értékét, ez úgyis eljövendő évtizedek munkája lesz majd... de nem is ez az én feladatom! Az én feladatom más: az evangélium hirdetése. Evangélium pedig magyarul annyi, mint örömüzenet, Istentől jövő jó hír. És lehetne-e sürgetőbb alkalom egy igazán vigasztaló jó hír hallására, mint éppen most, ebben a nagy gyászban?!
Milyen vigasztalásunk lehet hát a halál e szomorú tényével szemben? Az, hogy Szabó Lőrinc örök értékű műveivel bevonult az emberi halhatatlanságba? Az, hogy itt marad utána egy olyan szellemi örökség, ami gazdagabbá teszi az életünket? Az, hogy drága emléke, ragyogó szelleme, művészi alkotása tovább él egy hálás utókor emlékezetében? Ez mind igaz, de vigasztalásnak kevés, különösen azok számára, akiknek közöttünk most legnagyobb a veszteségük és fájdalmuk. Sokkal nagyobb vigasztalása van ennél a hitnek: az a merész bizonyosság, hogy Szabó Lőrincnek nemcsak az emléke él tovább, nemcsak költészete, nemcsak azért él, mert még nagyon sokáig beszélnek róla: hanem ő maga él, drága személye, szeretett lénye! Tudom, hogy merész ez a kijelentés, de van alapja: Isten szava, Igéje, ígérete! Éppen erről szól a felolvasott Ige: “Tudom, hogy az én Megváltóm él és utoljára az én porom felett megáll...” Egy sokat szenvedett ember, a bibliai öreg Jób mondta ezt, amikor már minden emberi vigasztalás, erő és hatalom csődöt mondott.
Én tudom, hogy az én Megváltóm él! Az egész Bibliának legboldogabb és legbizonyosabb híre az, hogy Jézus él! Az a Jézus, aki miattunk, helyettünk és érettünk halt megváltó halált a kereszten: ÉL! Nem úgy él, ahogyan nagy emberekről szokták mondani, hogy haláluk után is élnek. Jézusnak nem a szelleme, nem az emléke él, nem a tanításai élnek, nem azért él, mert beszélnek róla: hanem úgy él és azért él, mert feltámadott! Legyőzte a halált. És a feltámadás által a múlt Krisztusa az örök jelennek ma is élő valóságává lett, a Názáreti Jézus történeti valóságából a hit Krisztusának a történelem fölötti valósága lett! És én feltétlenül hiszem, hogy most és itt is ugyanúgy igaz, ahogy valamikor régen az öreg Jób mondta: “Tudom, hogy az én Megváltóm él!” Vagyis: itt most rajtunk kívül még Valaki más is megáll ennél a ravatalnál: az Élet Fejedelme! Az Ő szent személye itt, a halálnak és gyásznak e szomorú helyén: az örök életnek és örök boldogságnak a hírnöke! Az a Jézus, az a Megváltó van itt, Aki után olyan vágyakozóan nyújtotta ki kezét a lelki magányból, hitetlenségből, szenvedésből, Akit olyan rimánkodva kért: “Maradj velem, mert beesteledett." Az a Jézus áll itt, e porok fölött, Akit egész életén át keresett és Akit - szentül hiszem - meg is talált, Akiről tudja már, hogy nem suhanó “Árny”: élő Valóság, az egyetlen bizonyos Valóság, Aki most igazán úgy néz rá, “mint testvérére, mint gyermekére”, - és kezét nyújtja annak, akinek, ó, annyira “kellett a hit, a közösség, a szeretet!” Ez a Jézus Krisztus az egyetlen biztos alapja minden reménységünknek a halállal szemben. Hiszünk Benne, úgy-e, és azért hisszük azt is, hogy Szabó Lőrinc ha meghalt is, él, nemcsak az emléke él, nemcsak a sok szép verse: ő és személyesen, maga, valóságosan boldogan és dicsőségben: ÉL!
A gramofonlemeznek nem az anyaga a fontos, hanem a dal, ami bele van vésve. Ha megöregszik a lemez, recsegővé válik a hangja, talán össze is törik: nem baj, mert a dalt még idejében átvette és továbbzengi egy szív, és annyira szereti, hogy újraönti a lemezt, és újra belevési a drága dallamot. Testünk a lemez, lelkünk a dallam. Most, hogy összetört a lemez, fájdalmas, de nem tragikus. Hiszen ezt a dalt, amit Szabó Lőrinc énekelt, továbbzengi egy hálás ország - és azt a dalt, ami Szabó Lőrinc volt, tovább zengi a Megváltó Krisztus az örökkévalóságban, míg majd egyszer, a feltámadáskor, újra belevési az újraöntött lemezbe, a megváltott, feltámadott testbe! Igen: ez ami vigasztalásunk, a hit vigasztalása.
“Tudom, hogy az én Megváltóm él...” Ő látja, hogy mekkora az űr, milyen nagy a fájdalmatok, mit jelent őt utolsó útján kísérni... Gyászoló szerettei, mondjátok el ti: “Tudom, hogy az én Megváltóm él...” Ő vezet oda benneteket, ahol az élet.
Ámen
Dátum: 1957. október 8. Budapest-Kerepesi út.