Valakitől egyszer nagyon régen azt a tanácsot kaptam, hogy ha a Bibliában valamelyik jelenetet, történetet elolvasom, próbáljam úgy magam elé képzelni azt, mintha szemtanúja lennék, és ha történetesen riportot kellene írnom róla valamelyik napilapba, gondoljam el, milyen címet adnék a róla való beszámolónak? Nos, ilyen módon ennek a jelenetnek, amit most Pál apostol élete végéről fölolvastam, talán ezt a címet adnám: Így él egy Krisztusban hívő ember! Sőt, magunk elé egyenesen így tarthatnánk tükörül ezt a két kis verset a Bibliából. Tehát nemcsak Pál apostol, hanem minden időben, minden Krisztusban hívő ember így él! Lássuk meg hát közelebbről, hogyan él?!
Pál apostol földi élete utolsó szakaszát írja itt le hűséges útitársa: Lukács evangélista. Ez az utolsó hiteles adat, amit a nagy apostol életéről tudunk. Hosszú, kalandos, hányt-vetett élet, sok utazás után megérkezett Rómába, fogolyként él itten, házi őrizetben. Ügyének tárgyalása még előtte van, de már előreveti árnyékát a valószínű halálos ítélet. Eléggé kilátástalan élet - és mindez miért? Helyesebben: Kiért? Ki miatt? Jézus Krisztusért, Jézus Krisztus miatt! És mégsem látszik semmi letörtség, borongó hangulat az apostolon, mintha megbánta volna, hogy Krisztus szolgálatába adta magát, mintha sajnálná magát, karrierjét - Nem! -, sőt, mintha minden dolga a legjobb rendjén menne, fogadja a hozzámenőket, prédikálja az Isten országát, tanítja a Krisztus felől való dolgokat teljes bátorsággal. Talán így tudnám jellemezni ezt a csodálatos életet: az utolsó leheletig a Krisztus rendelkezésére álló élet. Még a halálát is Krisztus rendelkezésére bocsátotta.
Első tehát, amit arra a kérdésre válaszolhatnánk, hogyan él a Krisztusban hívő ember, az, hogy minden körülmények között, mindenféle helyzetben Jézus Krisztus rendelkezésére bocsátva magát. Hadd részletezzem ezt egy kicsit, mert nem olyan magától értetődő, mint amilyennek látszik. Egy ember életében a legnagyobb jelentőségű esemény az, amikor igazán hittel fordul Jézus Krisztus felé. Kapni akar Jézustól valamit, és el is fogadja, amit Ő adhat. Csak Ő adhatja a bűnei bocsánatát, a megújult életet, az örök élet bizonyosságát. A legnagyobb dolog, amikor egy ember tudja, hogy múltját elfedezte, betakarta Krisztus megváltó vére, jelenét betölti Krisztus jelenléte, jövőjét isteni ígéret biztosítja. Óh, micsoda boldogság hitben élni, békességben Istennel, életközösségben Krisztussal! Eljutottál-e már valaha idáig, hiszel-é a Megváltóban és megváltásban, elfogadod-e Jézust? Ha igen, akkor részed van a legnagyobb ajándékban, abban, hogy a Krisztus vére által megszabadultál a bűn és a halál hatalmától, és most Isten gyermeke vagy. De ezzel még nincs vége a Krisztusban kapott élettörténetnek. Most jön csak az igazi nagy kérdés: mit gondolsz, miért, mi végre váltott meg Isten a Krisztus által? Bizonyára nem azért bocsátotta meg a bűneidet Jézus halála érdeméért, hogy tovább a magad akarata szerint, a magad erejéből, személyes életcéljaidat tartva szem előtt folytasd az életedet?! Azért szeretném ezt nagyon hangsúlyozni, mert itt szokott megrekedni egy ember hitben való élete. Itt szokott kisiklani a hitünk. Tudniillik, azzal a döntő szándékkal fogadjuk el Krisztust és mindazt, amit Ő adhat, hogy most aztán olyan valakivel szövetkeztünk össze, aki segít majd, hogy lehetőleg minél könnyebben és boldogabban menjünk végig a földi élet útjain, és minél több sikerrel járhassunk a magunk dolgaiban. Sokszor szinte öntudatlanul is ilyen lelkület húzódik meg a hitünk mögött: hiszek Jézusban, tehát jogom van boldog házassághoz, jól sikerült gyermekekhez, nagyobb megrázkódtatásoktól való mentességhez, aránylag kényelmes, zökkenő nélküli élethez. Épp a minap panaszolta egy idős férfi, akinek a szintén idős felesége az utóbbi hetekben rengeteg sok testi szenvedésen ment át, s még most is életveszélyben van, hogy hogyan lehetséges ez, pedig egész életében úgy bízott Istenben! Sok hívő ember van abban a hiszemben, hogy Jézus valóban csak azért jött erre a világra, hogy a benne hívő embereknek jól menjen a soruk. Ki akarják használni Krisztust a maguk érdekében, mint ahogy a pogányok használják a fétisüket, elhárító eszközül betegség ellen, anyagi károk ellen, mintegy áldást hozó eszközt. Sok ember hitének ez az alapja: megszabadulva az élet nehézségeitől Jézus segítségével, végre élvezni valamit nyugodtan az életből!
Olvassuk egy helyen az Újtestamentumban, hogy “nagy sokaság megy vala Jézussal.” Nyilván ez a sokaság is ilyenfélét várt tőle: gyógyítást, kenyeret, gazdagságot, könnyű életet. De Jézus kénytelen volt kiábrándítani őket. Megmondta nekik, hogy Ő nem ezért jött. Ő valami egészen mást akar. Ő olyan emberekké akar tenni, akik Őt Uruknak ismerik el, akik Őt követik, akik Őt szolgálják, akik teljes életüket és halálukat rendelkezésére bocsátják Őneki! Pál apostolt soha nem izgatták az életkörülményei. Akár fogságban volt, akár szabadon, akár királyok előtt, akár rabszolgák között - élete alapmagatartása mindig ugyanaz volt: Krisztus rendelkezésére bocsátva magát. Sose sopánkodott, hanem minden helyzetet kihasznált, mindenféle helyzetben megtalálta az alkalmat, a külön abban a helyzetben adódó alkalmat arra, hogy elvégezhesse Krisztus általa azt, amit éppen ott és akkor el akart végezni! Hogyan él a hívő ember? Ennél a kérdésnél tehát nem az a döntő, hogy mi történik vele és körülötte, emelkedik-e, vagy süllyed az életszínvonala, betege-e, vagy egészséges, van-e pénze, vagy nincsen - hanem az, hogy ott, ahol éppen van, és úgy, ahogy éppen van: rendelkezésére áll az Ő Urának!
És akkor az ilyen ember élete mindig gyümölcstermő élet lesz! Mint Pálé is az volt állandóan. A börtönben is! Hallottátok az előbb Jézus példázatát a szőlőtőkéről és szőlővesszőről. Isten a világ elvadult kertjébe, mindenféle burjánzó gizgaz közé elplántálta az Ő szőlőskertjét. Gyökereit jó mélyen beásta a földbe, olyan mélyen, mint amilyen mélyre a keresztfa gerendája hatol le. Vajon megfogamzott-e ez a mennyei tőke ebben a földi talajban? Egy ideig bizony úgy látszott, hogy elnyomja a többi gaz. De jó minőségű tőke volt, mégis győzött, és most él és éltető erejével, nedvével táplálja a vesszőket. Pál is ilyen vessző volt a tőkén! A gazda pedig azóta is minden nap keresi rajta a gyümölcsöket. Mennél több a gyümölcs, annál nagyobb a gazda öröme. Mert azokért a gyümölcsökért történt minden, annak a mennyei tőkének a földön való egész elültetése! Igen: Istennek Jézus szenvedésével és feltámadásával az volt a célja, hogy te gyümölcsöket teremj! Ezért adta a világba bele Jézus Krisztust! Hiszel-e Krisztusban? Hol maradnak akkor életed gyümölcsei? Mert lehetetlen dolog az, hogy ha valaki igaz hit által a Krisztusba beoltatott: ne teremje a háládatosság gyümölcseit! Hogyan él a hívő ember? Úgy, hogy sok gyümölcsöt terem, mégpedig jó gyümölcsöket terem az élete!
Mik hát ezek a gyümölcsök? A gyümölcs, a fának vagy növénynek a gyümölcse az a valami, amiben annak a növénynek az élete tovább folytatódik, megsokszorozódik. A mi hitünknek is ez a gyümölcse, tehát az, hogy továbbterjed másokra, és megsokszorozódik az emberek szívében. Ilyen gyümölcstermő élet volt Pálé is! Terjesztette maga körül Isten országát, Isten királyi uralmát, tanítván a Jézus Krisztus felől való dolgokat. Mert nem elég az, hogy mi magunk hitben élünk: másokat is hozzá kell segítenünk! Semmi sem igazán a mienk addig, amíg át nem tudjuk adni másoknak is. Valaki egyszer úgy határozta meg a hívő embert, hogy az olyan valaki, aki megkönnyíti másoknak, hogy higgyenek Istenben! Jézus is ezt tette: nem bizonygatta Istent, hanem elhozta, bemutatta! Tudjátok-e azt, hogy Koreában nem keresztelik meg addig az új megtérőt, amíg más valakit el nem hoz Krisztushoz?! Akkor tudják meg róla, hogy keresztyén, ha keresztyénné tesz másokat is! Igen: így él egy hívő ember: evangélizálva, misszionálva a környezetét mindenkor és mindenütt.
Általában a hívő emberek úgy szokták gondolni, hogy erre nincs meg a módjuk, nem adódik reá alkalom és lehetőség a számukra. Nos, nézzétek csak, alkalmatlanabb helyzetbe aligha kerülhetünk, mint Pál apostol. Tulajdon bérelt szállásán élt ugyan, de állandóan összeláncolva az őrével. Roppant kényelmetlen helyzet lehetett ez! Soha egy pillanatra sem maradhatott egyedül, akár aludt, akár evett, akár ha imádkozott: a szó szoros értelmében véve össze volt kötve egy másik emberrel, egy idegennel. És ebben a helyzetben így ír például a Filippibeliekhez: “Tudtotokra akarom pedig adni, atyámfiai, hogy az én dolgaim inkább előmenetelére lőnek az evangyéliomnak; Annyira, hogy a Krisztusban híressé lett az én fogságom a testőrség egész házában és minden mások előtt;” (Fil 1,12-13) Igazán írhatta volna azt, hogy sajnos nem vagyok abban a helyzetben, hogy szolgáljak úgy mint régen, hogy írjak, hogy terjesszem a Krisztus evangéliumát. Panaszkodhatott volna, hogy itt aztán semmit nem tehetek a Krisztusért! De nem panaszkodott, sőt ahelyett, hogy akadályoztatta volna magát a hozzáláncolt katonától, így gondolkodott: Íme, itt van mellettem egy halhatatlan lélek, milyen jó alkalom arra, hogy beszéljek neki a Megváltóról! Vele kezdte el azt, amit így ír le Lukács: “Prédikálván az Istennek országát és tanítván az Úr Jézus Krisztus felől való dolgokat teljes bátorsággal, minden tiltás nélkül.” (Lk 8,1) És így az egymást váltó őrök révén eljutott Krisztus evangéliuma egészen a császári udvarig.
Minden ember életében vannak ilyen kényszerhelyzetek, elkerülhetetlen dolgok, kényszerű együttlét emberekkel, akikkel összeköt, összeláncol a mindennapi munka, vagy a lakás-szükség, vagy a családi összetartozás: nos, ez is alkalom arra, hogy Isten üzenetét az élet mindennapi szükségszerűségeiben átadjad. Töltsük meg Krisztus jelenlétével ezeket az elkerülhetetlen dolgokat és helyzeteket. Akkor az a nap nem lesz közönséges, mert az emberekkel való érintkezésünk, együttlétünk az üdvösséget fogja szolgálni. Az élet kicsiny, szürke dolgai megnőnek, sorsdöntőkké válnak. Életünk emberi kapcsolatai életeket fognak átalakítani. Semmi sincs ennél nagyobb dolog az ég alatt! Testvéreim, az embereknek szükségük van Krisztusra, nagyobb szükségük van, mint bármi másra a világon! Sohasem arra törekedjünk, hogy egy vallási vagy világnézeti vitát megnyerjünk, hanem arra, hogy embereket nyerjünk meg Krisztusnak! Egy vita megnyeréséhez csak okosnak kell lenni, vagy ügyes debatternek, de ahhoz, hogy egy embert nyerjünk meg: ehhez keresztyénnek kell lennünk! Az emberekkel való mindenféle érintkezésünknek csak egyetlen egy a célja: megláttatni az emberekkel Jézus Krisztust! Akkor vagyunk keresztyének, ha Krisztust mutatjuk meg az embereknek, Krisztust, mint az emberi élet egyetlen megoldását, mint az életet megváltoztató és átformáló erőt. Sőt, még tovább is van. Jézus, amikor a samáriai asszonnyal beszélgetett és elvezette őt a saját isteni személyének a felismerésére, ez az asszony annyira beteljesedett a Krisztus látásával, hogy ottfelejtette a vödrét, elfutott, és elmondta másoknak is, ami vele történt. Jézus ezt az asszonyt evangélistává tette. Minden evangélizációnak és missziónak ez a célja, nemcsak az, hogy Krisztushoz vezesse a másik embert, hanem, hogy Krisztus evangélistájává, misszionáriusává tegye a másik embert. Nemcsak arra kell igyekeznünk, hogy evangéliumivá tegyük a másik embert, hanem, hogy evangélizálóvá is tegyük. Akkor csakugyan olyan valami indult meg, aminek nincs vége. Igen, így él a hívőember: evangélizálva másokat.
Van egy nagyszerű leírás a Máté evangéliumában: húsvét reggelén, amikor az ámuló asszonyok a nyitott sírtól visszafelé jönnek, ezt olvassuk: Mikor pedig mennek vala, hogy mondják az Ő tanítványainak, ímé szembe jöve velük Jézus! Ez mindig így van: a Krisztusról való bizonyságtevés útján találkozik az ember Jézussal. Ő mindig ezen az úton található. Mikor útban vagy, hogy elmondd az örömhírt másoknak, tapasztalni fogod az Ő meleg, eleven jelenlétét.
Hogyan él a hívő ember? Úgy, ahogyan Pál apostolról olvassuk: “mindazokat befogadja vala, ki őhozzá menének. Prédikálván az Istennek országát és tanítván az Úr Jézus Krisztus felől való dolgokat teljes bátorsággal, minden tiltás nélkül.”
Érdekes, hogy így végződik az Apostolok cselekedeteiről szóló egész könyv. Milyen furcsa befejezése ez egy könyvnek. Mintha félbemaradt volna, mintha ollóval vágták volna el az események szálát, ott, ahol a legérdekesebb kezd lenni. Nos, azért van ez, hogy megértsük belőle, hogy a Krisztus apostolai cselekedeteinek nincs vége Pállal és Péterrel. Az apostolok cselekedeteinek vajon nem egyenes folytatása az egyháztörténet és a misszió története? Isten minden gyermeke folytatja tovább a maga helyén és életkörülményei között az apostolok cselekedeteit! Te is folytatod, ha igazán úgy élsz, mint egy hívő ember!
Ámen
Dátum: 1956. július 15.