“Kicsoda ez, hogy mind a szél, mind a tenger engednek néki?!” Igen, ha csak így végigolvassuk ezt a kis történetet, önként föltör a csodálkozó kérdés szívünkből: Kicsoda hát ez a Jézus? Hát még a tanítványok, akik végig is élték ezt a viharos jelenetet, milyen megdöbbent csodálkozással ámulhattak egymásra, meg Jézusra: Kicsoda ez a Jézus itt közöttünk?! Sőt, a modern ember, a hívő ember is egy kicsit hitetlenül áll ezzel a jelenettel szemben, titkon azt gondolja magában: hát azért ez mégiscsak egy kicsit sok, túlságosan legendás színezetű, talán eltúlozták az apostolok, amikor később elmesélték, hogy s mint volt ott abban a viharban! Mindenesetre nehéz elhinni, hogy valóban így volt.
És hadd mondjam meg rögtön az elején, hogy én éppen annak örülök, hogy ennyire hihetetlen ez a történet. Mert itt megint az a Jézus áll előttünk, aki előtt megtorpan minden emberi képzelet és elgondolási képesség, akit nem lehet beszorítani a mi emberi kategóriáink és mértékeink közé. Ha csak úgy magában állana ez a történet, úgy, hogy semmi egyebet nem tudnánk Jézusról: akkor én sem hinném el. Nem is lehet ezt az eseményt másként szemlélni, csak az egész Biblia összefüggésében - csak ha együtt szemléljük mindazt, amit a Biblia a megígért és megjelent Krisztusról mond, a szűztől születéstől a halálon át a feltámadásig és a mennybemenetelig, akkor van valami sejtelmünk arról, hogy kicsoda ez, akinek mind a szelek, mind a tenger engednek? Mert akkor ez a csodálatos történet teljesen beleillik abba a képbe, amit a Szentírás Jézusról ad. Jézus többi működésével összefüggésben nem hihetetlen többé, hogy engedelmeskednek neki még a természeti erők is, hogy az általunk fölfedezett természeti törvények semmiképpen sem jelentenek számára legyőzhetetlen akadályt. Hiszen minden evangélista, próféta és apostol úgy beszél róla, mint akinek adatott minden hatalom mennyen és földön, mint akiben magának a Teremtőnek az ereje és istensége lakozik, mint akiben Isten a maga hatalmát, nagyságát és szeretetét nyilvánítja ki a földön. Éppen azért jött Jézus, hogy megmutassa: Isten előtt semmi sem lehetetlen, hogy Isten az Úr mindenféle bűn, betegség, ördög és halál felett, a természet erői felett is. Nem is volna Isten igazán Isten, ha megtörne hatalma a tenger hullámain és a szél zúgásán. És ha Isten kész arra, hogy az Ő országát ebbe a földi világba beleplántálja, mint egy mustármagot, akkor az Ő teljhatalmú földi megbízottjáról, képviselőjéről is elhihetjük, hogy le tud csendesíteni egy forgószelet. Nincs is semmi más célja ennek a mai igehirdetésnek, mint az, hogy jobban megismerve Jézusnak nagyságát, jobban bízzunk Benne!
Nagy szükségünk van rá! Mert ez a jelenet éppen azt példázza, hogy Jézus élő jelenléte az Ő tanítványai között nem zárja ki a vihart, az életveszélyes helyzetet, a kétségbeejtő körülmények közé való jutást az életükből. Sehol nincs ígéret a Bibliában arra nézve, hogy Krisztus hívei nem juthatnak ilyen helyzetbe. A mi keresztyén hitünk és vallásunk nem von olyan magas, erős falakat körénk, amelyen megtörik a szél és a hullámzás. A mindenféle bajok éppen úgy érik, a viharok éppen úgy tépik a keresztyén embert is, mint bárki mást. Néha a kísértések vihara olyan hirtelen és ijesztően sodró erővel csap le ránk a környező világ hegyeiről, mint az a szélvihar ott a tóra a környező dombokról. Máskor meg valami betegségnek, csalódásnak, bántalomnak, szomorúságnak a vihara támaszt nagy hullámokat, és fenyegeti elmerüléssel az ijedt lelket. A Galileai-tavon éppen olyan hirtelen, váratlanul jön a vihar, mint a Balatonon, rázúdul a vízre és az elébb még sima tükör haragosan csapkodó hullámokban törik széjjel. Jaj annak, akit kint, a vízen ér! Így szoktak jönni az élet viharai is. Akkor lep meg a kísértés ereje, amikor nem is gondoltunk rá. Így jön a szomorúság is. Mit sem sejtő békességben él valaki egy boldog otthonban, és egy óra múlva talán a legdrágább szerettének a holtteste fölött sír. Vagy egy jó barát, akiben megbízunk, akiről sohasem gondoltuk volna, hogy visszaél a bizalommal, cserben hagy. Vagy valamiféle reménységünk egyetlen éjszaka alatt úgy elhervad a kezünk között, mint a virág, mikor fagy éri. A Balatonon a vihar közeledtére viharágyú, vagy éjjel jelzőtűz figyelmeztet. Az élet viharait olykor semmilyen figyelmeztető előjel, vészjelző nem vezeti be. Kopogtatás nélkül, bejelentés nélkül is meglephet, a legváratlanabb időben. Legjobb hát minden pillanatban készen lenni az ilyen eshetőségre.
Tehát a vihar éppúgy rátör a Krisztussal együtt haladó emberre, mint bárki másra. Sőt! - Ebben a történetben éppen az feltűnő, hogy mielőtt elindultak volna a kis csónakkal a túlsó part felé, a víz nyugodt, az idő derült volt. És mintha csak haragudtak volna a szél meg a hullámok a kis csapatra, mert amint eltávolodtak a parttól jó messze, akkor tört rájuk a vihar. És ennek is van valami szimbolikus jelentősége, mégpedig az, hogy aki a maga életének a hajójába beveszi Jézust és az Ő utasítása szerint kezd haladni a túlsó part felé, az el lehet készülve reá, hogy ha eddig nem is, de ezután nem lesz sima a víz körülötte.
“Menjünk át a túlsó partra” - mondja Jézus a tanítványoknak. És ma is így hív. A keresztyén élet nem egyéb, mint elindulás Jézussal együtt a túlsó part, az örökkévalóság felé. És eközben nagyon ritkán evezhetünk békés vizeken. Pál apostol is arra intette a kis-ázsiai gyülekezeteket, tartsanak ki a hitben, mert bizony “sok háborúságon által kell nékünk az Isten országába bemennünk”. (ApCsel 14,22) Ha valaki meg akarja tapasztalni, mi az élet igazi vihara: induljon csak el Jézus után. A bibliai gazdag ifjú olyan békés, önmagával megelégedett volt mindaddig, míg egyszer összetalálkozott Jézussal. És Jézus egyetlen szavára, ami a szívét találta el, egyszerre fölborult benne minden, vihar támadt benne. Aki komolyan akarja venni Jézus követését - azt, hogy tagadja meg magát -, az egyszerre úgy érzi, mintha állandóan szembeszéllel, csapkodó hullámok között evezne, szakadatlanul küszködve az ágaskodó régi természetével. És aki meg-nem-alkuvó módon meri képviselni Isten országát és annak igazságát egy nem hívő világban: előbb-utóbb meglátja majd, milyen vihar tör ki körülötte! Akit keresztyén ember létére sohasem csapott még meg ennek a viharnak a szele, az nézzen sürgősen utána, hogy ott van-e egyáltalán élete hajójában Jézus Krisztus?!
De még tovább: a mai embert nem is a bűn és kísértés belső lelki viharai aggasztják legjobban, sem az a külső vihar, amit a meg-nem-alkuvó keresztyén élet támaszt maga körül, hanem az az egzisztenciális bizonytalanság és veszélyeztetettség, amibe a földkerekségen élő egész emberiség jutott. Maga az emberi lét sodródott bele egy olyan egyetemes viharba, ami már szinte végső nagy katasztrófával fenyeget. Mi lesz ezzel a világgal? - kérdik aggódva tudósok, politikusok, édesanyák, egyszerű emberek ezrei. Egy világkrízis forgatagában, magasra csapkodó hullámverések között hányódik az emberiség élete. Minden megrendült, meglazult a világ épületében, mint egy hajón, amelynek letörte a vihar az árbócát, meg a kormánylapátját, és amelynek legénysége már-már szinte nem ura a helyzetnek. Az emberiség ma egzisztenciális viharfelhők beborulatában keresi a kiutat, a menekülést - egyszerűen az élet-félelem szorítja össze a szívünket. Csoda-e, ha olykor megrendül a tanítványok hite? Ha kishitűvé válnak?
Tulajdonképpen ilyen egzisztenciális veszedelemben voltak ott a Genezáreti-tavon a tanítványok is. A puszta létük forgott kockán. Az a rémület lett úrrá rajtuk, hogy “Elveszünk!” Így is mondták, szinte szemrehányó módon Jézusnak: “Mester, nem törődöl vele, hogy elveszünk?!” Igen, ez volt az azután, ami a félelmüket még jobban növelte, hogy Jézus mintha nem törődne velük! Alszik! Nyugodtan pihen, mintha semmi baj sem lenne! Meg sem moccan. Nem csinál semmit! A vihar meg csak tombol mind ijesztőbben. Óh, de jól ismerem ezt a szemrehányó, kishitű panaszt a világ és a történelem Urával szemben! Hiszen valóban úgy látszik néha, mintha Jézus nyugodtan aludnék, miközben az élet viharainak mindent elnyelő örvényei fenyegetik a hajót. Tűri, hogy szenvedjen az ember! Elnézi, hogy kínlódjon, vesződjön a hullámokkal! A múltkor egy kórházi betegágyon sóhajtott föl valaki fájdalmas szenvedései között: Ha Isten lenne az égben, ha Istennek igazán szerető szíve lenne, nem engedné meg, hogy így kínlódjam! - Nos, éppen azt hirdeti nekünk ez a történet, hogy ha úgy látszanék is, mintha Isten nem törődne valakivel, velünk: nem így van! Sőt, sokkal inkább arra vár csak, hogy mi a magunk nyomorúságai közepette törődjünk már végre Ővele, forduljunk végre Őhozzá, kiáltsunk utána!
Itt, a történetben is arról van szó, hogy a tanítványok, amikor már nem bírták tovább a küzdelmet, fölkeltették Jézust. Nem nagyon udvariasan és kíméletesen, sőt nem is nagy hittel és bizalommal, de mégis Hozzá fordultak segítségért! És Jézus fölkelt! Érdekes: a vihar zúgása, tombolása nem zavarta álmát, nem ébredt föl rá, de amint az övéi kiáltottak hozzá, azonnal talpon volt! Higgyétek el, hogy ma is így van ez: a világ rettentő zűrzavara, vad lármája között is rögtön meghallja, ha valaki igazán imádkozni kezd Hozzá! Emlékezzetek csak rá: a keresztfán is így volt: már-már szinte elvérzett, leírhatatlanul szenvedve haldoklott. Körülötte az őrjöngő nép átokszava, csúfolódása, gúnykacaja hullámzott. Nem válaszolt reá egyetlen szóval sem. És egyszer csak a sokaság zsibongásán egy halk, imádságféle hang szűrődött át hozzá: a mellette lévő keresztről jött az elhaló hang. Egy bűnbánó lélek segélykiáltása volt: Uram, emlékezzél meg rólam! És Jézus ezt a kérdést abban a rettenetes órában is rögtön meghallotta, rögtön válaszolt rá. - Ne kételkedj hát: ha igazán imádkozol, nem könyörögsz hiába!
Felséges jelenet következett ekkor: “És felkelvén megdorgálá a szelet, és monda a tengernek: Hallgass, némulj el! És elállt a szél, és lőn nagy csendesség.” (39. vers) Úgy beszélt a viharhoz, meg a tomboló hullám-örvényhez, mintha intellektussal bíró lények lennének - mint egy Úr a szolgájához! Isteni nyugalma úrrá lett a viharon! Mindenható Úr Ő a természet fölött is. Az elemek is fölismerik szavát, és a legvadabb tombolásuk közepette is engedelmeskednek Neki! Milyen vigasztaló ez! Semmiféle vihar nem vonhatja ki magát Jézusnak, a világ Urának és Megváltójának az ellenőrzése alól. Semmiféle hullám nem csaphat magasabbra, mint ahogyan Ő engedélyezi! Nincs semmi és senki ezen a világon, ami vagy aki ne lenne az uralma alatt annak az áldott kéznek, amelyet átszögeztek ott a keresztfán!
Bármennyire indokolt emberileg a tomboló viharban a félelem, a rémület, mégis még inkább indokolt Jézus szemrehányása: “Miért vagytok ilyen félénkek? Hogy van az, hogy nincsen hitetek?” A félelem nyilván annak a jele, hogy az ember nem bízik eléggé Istenben, "nem nézi ki” Jézusból még a lehetetlent is! A félelem tehát mindig hitbeli gyengeség. A hit kizárja a félelmet. És ebből a történetből kiderül, mit ért Jézus hit alatt. Nem olyan vallásos érzelmet, amelyik végigkíséri az életünket, mint az esti harangszó zúgása. Nem is olyan egészséges optimizmust, amelyik igyekszik a dolgokat nem tragikusan látni. Itt a hit azt a bizonyosságot jelenti, hogy Isten a maga országát és annak igazságát diadalra viszi mindenféle reménytelen helyzeteken keresztül is. Azt a bizonyosságot, hogy Jézus Krisztus föltétlenül és végérvényesen győz, és számíthatunk reá, hogy az apró kis mustármag terebélyes fává növekszik! Azt a bizonyosságot, hogy semmiféle vihar, természeti erő, benned vagy körülötted föl nem tartóztathatja Isten országának a kibontakozását és megvalósulását ezen a világon! Jézusnak íme, hatalma van minden fölött! Olyan szava van, aminek a szél és a tenger is engednek. És érvényesíti is ezt a hatalmát, és el is mondja ezt a szavát, ha mi igazán hiszünk az Ő hatalmában és szavában.
Képzeljétek el, mi lenne ezen a világon, ha a keresztyének ezen a földön, mi is itt, igazán elkezdenénk hinni, de igazán hinni Jézus hatalmában és szavában! Igazán elkezdenénk könyörögni Hozzá, hogy “jöjjön el a te országod és legyen meg a te akaratod, miképpen a mennyben, azonképpen itt a földön is!”
Ámen
Dátum: 1957. június 2.