A felolvasott Ige az ótestamentumi kultusz legfelségesebb eseményének a képével szemlélteti Jézus mennybemenetelének a jelentőségét. Az ótestamentumi kultusznak ugyanis legnagyobb eseménye az volt, amikor a főpap évente egyszer bement a szentélybe, a szentek szentjébe, abba a minden halandó elől eltakart szentélybe, amely a nép hite szerint Isten valóságos jelenlétének a lakóhelye volt. Vitte magával a nép bűneiért megáldozott bárány vérét, és ott imádkozott a kint várakozó hívőkért. Nos tehát, ezt mondja a Zsidó levél írója: amit ez az ótestamentumi kultuszi cselekmény ábrázolt, az azon a bizonyos áldozócsütörtökön, Jézusnak, az igazi áldozati Báránynak és egyben főpapnak a mennyei szentélybe való bemenetelével immár beteljesedett, valósággá lett. A mi Főpapunk, Jézus, Isten Fia, “áthatolt az egeken”, vitte magával, magán, sebhelyes kezén, lábán, halált elszenvedett és föltámadott testén-lelkén a mi bűneinkért való áldozatának a bizonyságait, mintegy bemutatni az Atyának, hogy ímé, a megváltás minden munkája valóban elvégeztetett! Az üdvtörténetnek erre a felséges tényére emlékezünk ezen a mai napon.
Tehát mindenekelőtt arra, hogy a mi Főpapunk áthatolt az egeken. A modern ember ezen a ponton mindig megütközik, mert a mennynek sehol sincs helye a mai világképben. Hol van a menny? A régi világban úgy képzelték el a mennyet, mint egy föld fölött elterülő tágas térséget, mintegy magasabb emeletet, amit el lehetne érni, ha az ember képes lenne mindig fölfelé repülni. Ebben az értelemben akartak a történelem előtti kor emberei Bábelben olyan magas tornyot építeni, amelyiknek a teteje az eget éri. De azóta az emberiség a látható világ szerkezetét, alkatát jobban megismerte. Mi már tudjuk, hogy a csillagok nem apró fénypontok az égen, a föld is csak egy kisebb rendű bolygó a sok millió között, mi már tudjuk, hogy a világmindenségben nincs fönt és lent, és hogy a világtérnek nincs határa. Azt is tudjuk, hogy a föld gömbölyű, és így Ausztráliában például hozzánk viszonyítva az emberek éppen az ellentétes irányba mutatnak “fölfelé”, mint mi ahogyan a fölfelé való irányt mutatjuk. A világtérnek ez a helyesebb megismerése a mennyről való fölfogásunkat is helyesebb irányba tereli. Mert azzal, hogy a távcső sehol sem mutatja ki a menny helyét, éppen semmit sem szenved a hitünk. Sőt, amit a természettudomány tanít, éppen arra figyelmeztet, hogy a menny nem szemmel látható hely, térség valahol a tejútrendszereken túl, hanem olyan létforma, az életnek olyan minősége, amit műszerekkel, tudományos eszközökkel kikutatni nem lehet, hanem amit csak onnan jövő kinyilatkoztatásból lehet megismerni. A menny nem egy bizonyos hely ebben a világban, hanem egy másik világ, egy másik élet, egy láthatatlan szellemi világ, amelyik nem helyzete, hanem minősége tekintetében különbözik a miénktől. Egy olyan elképzelhetetlen életforma, amit a Biblia szavai szerint “szem nem látott, fül nem hallott, embernek szíve meg sem gondolt, amit Isten készített az őt szeretőknek”. A mennybemenetel tehát nem helyváltoztatás, hanem létbeli változás: átmenet az időből az örökkévalóságba, a teremtett világból a teremtő Istenhez. Mennyben lenni azt jelenti, hogy közvetlenül Istennél lenni. A mi mennyben létünknek is az lesz majd a lényege, hogy részesülünk Isten dicsőségében, igazságában és örömében. Jézus mennybemenetele pedig ezen felül még azt jelenti, hogy újra részesül Isten hatalmában és mindenütt jelenvalóságában.
Tehát Jézus most a mennyben van. Az a Jézus, aki emberi testben élt itt a földön, most újra a mennyben van. “Áthatolt az egeken” - mondja Igénk. Olyanforma műveletet érzékeltet ez az Ige, mint amikor valaki bozóton, sziklákon, veszedelmeken, ellenséges területen küzdi át magát sikeresen, és végül megérkezik diadalmasan, győzelmesen a célhoz. Így küzdötte át magát Jézus annak a titokzatos, láthatatlan világnak a különböző régióin, a bűn, halál, démonok szellemi birodalmán keresztül a legfőbb helyre, Isten mennyei dicsőségébe. Van ebben valami nagyon örvendetes, biztató, megnyugtató híradás.
Hogy jobban érzékeltessem, miről van szó, egy képpel hadd próbáljam kifejezni. Képzeljük el, hogy egy szakadékba esett emberért leszáll valaki a mélységbe, rákötözi a mentőkötelet arra is, meg önmagára is, és a veszélyes meredélyeken, sziklákon keresztül szerencsésen visszajut a magasba, és most fentről tartja a kötelet, biztos helyről húzza maga után a szerencsétlenül járt társát. Így jött felülről utánunk Jézus a bűnnek és halálnak abba a mélységébe, amelybe belezuhant ez a világ. Közöttünk való élete és halála az a mentőkötél, amivel körülcsavarta az emberi életet, s majd amikor mindent elvégzett idelent, újra áthatolt a szakadékon, fölment a mennybe. És most a földi élet végleg hozzá van kötve a mennyhez, a Fiú az Atya jobbján fentről, biztos helyről tartja a kötelet.
Akármilyen kétségbeejtő, veszélyes, ijesztő is olykor az emberi sors, akármilyen veszedelmesen inog vagy omlik alattunk ez a föld, ne féljetek, jól oda van már kötve az örökkévalósághoz, mert van ott Valaki, aki örökre összekötötte magát velünk, és nem ereszt ki többé a kezéből. Igen, Testvérek, valóságos, reális összeköttetés van a föld és a menny között. Az a kötél, az a mentőkötél most az Ő Igéje, az Ő szava, az az isteni szó, amely itt nekünk az Ő kegyelmét, a bűnbocsánatot hirdeti, amelyik megtérésre hív, amelyik az Istennek szentelt élet útján vezet. Ezzel a szóval tartja fenn a mindenséget.
A mi mindennapi életünket is ezzel kötözi hozzá az örök parthoz. Ő föntről fogja a kötelet, onnét túlról, a láthatatlan világból hangzik hozzánk a szava: ragaszkodjatok ahhoz, amit mondok! Ragadjátok meg a szavamat, mint egy kötelet, kapaszkodjatok bele, ne féljetek semmitől, az én szavam megtart, fölemel, átsegít benneteket minden bajon, veszedelmen, még a halálon is, át az örökkévalóságba!
Tehát így hatolt át az egeken Jézus, hogy megmaradt az összeköttetés. De még további áldása is van az Ő mennybemenetelének. Igénk így mondja: “Mert nem oly főpapunk van, a ki nem tudna megindulni gyarlóságainkon, hanem a ki megkísértetett mindenekben, hozzánk hasonlóan, kivéve a bűnt.” (Zsid 4,15) Tehát ugyanaz a Jézus van ott a mennyei szentélyben, aki mindenkinél mélyebbre szállt alá a mi földi nyomorúságunkba. Gondoljátok csak el, hogy Jézusban Isten inkognitója végigszenvedett mindent, ami egy embert a földön érhet; kísértést, fáradtságot, meg nem értést, rosszindulatot, hontalanságot, illegalitást, üldözést, fogságot, halált. Személyesen járta végig az emberi élet egész útját, önmagán tapasztalta meg mindazt, ami a földi életet nehézzé, aggasztóvá, keservessé, boldogtalanná teszi. Nincs olyan helyzet, amit ne ismerne, amit ne élt volna át. Ezért tud együtt érezni velünk, mint olyan orvos, aki maga is volt már halálos beteg. Ott a legfelső helyen van egy olyan láthatatlan gyóntató Atyánk, aki minden gyengeséget és bűnt ismer, olyan szerető testvérünk, aki az emberi élet minden küzdelmét végigélte, olyan isteni Megváltónk, aki mind e fölött már győzött és nekünk is segít győzni. Teljes bizalommal lehetünk hát hozzá, hiszen olyan főpapunk van a mennyben, aki mindenható mint Isten, és mégis hozzánk hasonló mint ember. Aki itt a földön, az emberek között Istent képviselte, most pedig odaát a mennyben, Isten előtt az embereket képviseli.
Ezért folytatja így a Zsidó levél írója: “Járuljunk azért bizodalommal a kegyelem királyi székéhez, hogy irgalmasságot nyerjünk és kegyelmet találjunk, alkalmas időben való segítségül.” (16. vers) Érdekes, úgy beszél a Krisztus elé járulásról, az Ő segítségének az igénybevételéről az Ige, mintha Jézus nem is a mennyben lenne, hanem ugyanúgy most is a földön, mint régen. Éppen ez a csodálatos ajándék az Ő mennybemenetelében, hogy Ő nem tőlünk távozott el, hanem közelebb jött hozzánk. Éppen azért ment át a másik életformába, a szellemi világ láthatatlanságába, a mindenütt jelenvalóság állapotába, hogy minden térbeli és időbeli korlátozottság nélkül velünk lehessen minden napon, minden helyen a világ végezetéig. Jézus mennybemenetelével nem lett szegényebb az Ő híveinek a serege, hanem éppen gazdagabb. Ha most is testileg lenne itt közöttünk, mint 2000 évvel ezelőtt, például valahol Jeruzsálemben, vagy a Genezáreti tó partján, akkor most nem lehetne itt velünk. Csak a nagyon gazdag és kiváltságos emberek utazhatnának el hozzá és kereshetnék a közelségét.
Hogyan van hát ez? Olyan szépen fejezi ki régi hitvallásunk, a Heidelbergi Káté, amikor az apostoli hitvallásnak ezt a tételét magyarázza: “Felméne a mennybe”. Fölteszi a kérdést: “Tehát akkor nincs velünk Krisztus a világ végéig, mint ezt megígérte nekünk?” Felelet: “Krisztus valóságos Isten és valóságos ember. Emberi természetére nézve nincs többé a földön. De istenségével, fenségével, kegyelmével és Lelkével sohasem távozik el tőlünk.” Milyen nagyszerű dolog! Lehet akármilyen nyomorult, nyavalyás az én emberi természetem, minden betegség melegágya a testem és minden értelmetlenségre hajlamos a lelkem - ám legyen, ha tudom, hogy Jézus velem van az Ő istenségével. Lehet, hogy megaláztak, meggyaláztak, összetört az élet annyira, hogy elveszítettem még az önbecsülésemet is, mit számít ez, ha tudom, hogy velem van Jézus az Ő fenségével! Egyre jobban látom, mennyire a lényem gyökeréig romlott a szívem, millió bűn hagyott foltot rajta - óh, hála Jézusnak, aki velem van a kegyelmével. Testben élek, azaz tehetetlenségben, jóra való képtelenségben, Isten szolgálatára való teljes alkalmatlanságban - és mégis áldás lehetek mások számára, mert velem van Jézus az Ő Lelkével.
Nincs többé egyedüllét, keserves, aggasztó magárahagyatottság, se betegágyon, se magánzárkában, se a részvétlen tömegben, se elhidegülő, meg nem értő családtagok között, mert Valaki, Akinek adatott minden hatalom mennyen és földön, megígérte, hogy mindig velünk marad a világ végezetéig. Ímé, nem azt mondta Jézus búcsúzásul a tanítványainak: Legyetek velem minden napon. Nem. Hanem ezt: Veletek maradok minden napon. Nincs tehát olyan eset, amikor azt mondhatná valaki: elhagyott az Isten! Ilyenkor mindig csak a mi hitünkkel van baj. Ő akkor is velünk van! A hit az a pszichológiai állapot, amely lehetővé teszi az embernek, hogy tudomást vegyen Krisztus velünk létéről, és hogy Ő bennünk az erőhatásait kifejthesse. Bármi történjék is veled, bármilyen nehéz feladat előtt állasz, bármilyen kísértések között jársz, bármilyen küzdelem vár rád, mondjad teljes bizonyossággal: nem vagyok egyedül! Ha akár maga a halál közeleg, úgy, hogy már-már érzed dermesztő leheletét, mondjad bátran: Nem vagyok egyedül, Jézus velem van!
Ha már majd közelegsz a menny kapujához és látod fölötte a kiírást: “Nem megy abba be semmi tisztátalan...” (Jel 21,27a) És megkérdik az angyalok: van-e ide belépési lehetőséged, te bűnös ember? Ott is majd csak ezt mondjad: Nem vagyok egyedül, velem van Jézus! És a gyöngykapu megnyílik előtted, és te beléphetsz az aranyvárosba.
Íme, ilyen Főpapunk van nekünk a mennyben. Járuljatok hát azért bizalommal a kegyelem királyi székéhez, hogy irgalmasságot nyerjünk, és kegyelmet találjunk alkalmas időben való segítségül!
Ámen
Dátum: 1957. május 30. (Áldozócsütörtök délután)