Az Ótestamentum népe a most felolvasott bibliai szakasz szerint változatos történelme egyik legjelentősebb szakaszához érkezett: most kezdődik számára az ún. pusztai vándorlás ideje. Közvetlen mögötte egy csodálatos és dicsőséges élmény van: az Egyiptomból való szabadulás kegyelme - előtte pedig egy nagy vállalkozás, nehéz, de mégis reményteljes jövendő: út az ígéret földje felé! Évszázados vágyak, imádságok vannak teljesülőben: íme, útban vannak elfoglalni az ősi örökséget, atyáik földjét, kialakítani egy egészen más, új, boldog, szabad életet. Óh, hogy sietnének, csak minél hamarább ott lehetnének már, hogy valósággá váljék a régi álom, a nagy ígéret: otthon lenni, saját hazájukban, berendezkedni egy új életben! Halad a hosszú karaván, öregek, fiatalok, kocsik, szekerek, állatok - egy egész nép minden holmijával -, mámorosan az örömtől, reménység és aggódás között, hogy mit hoz a jövő?! Elnyújtva kígyózik a hosszú menet a sivatag homokjában. “Az Úr pedig megy vala előttök nappal felhő oszlopban, hogy vezérelje őket az úton, éjjel pedig tűzoszlopban, hogy világítson nékik, hogy éjjel és nappal mehessenek. ” (2Móz 13,21) Vannak, akik ezt a jelenséget úgy magyarázzák, hogy a hosszú menet élén nagy kondérokban tüzet vittek, aminek a fénye éjjel és a füstje nappal jó magasra fölcsapott az ég felé, hogy a menet legvégén haladók is jól láthassák az irányt, amerre menni kell, el ne tévedjenek, szét ne szóródjanak a pusztaságban! Mindegy, hogyan magyarázzuk ezt a tűzoszlopot és felhőoszlopot, akár természetes eszközök által, akár csodás jelenség által keletkezett is, a lényeg az, hogy Isten Szentlelke ezt használta föl arra, hogy mintegy személyesen vezesse a népét, mutassa nékik az irányt, úgy, ahogyan az abban a helyzetben, ott a pusztában a legérthetőbb isteni útmutatás volt.
Egyiptomból Kánaánba, az Ígéret földjére kétféle úton lehetett eljutni: egy rövidebb, egyenesebb, és egy hosszabb, kerülőúton. Akinek sietős volt a dolga, a rövidebb utat választotta. De Isten útjai a legtöbbször mások, mint az emberek útjai. És itt jön az Egyiptomból való szabadulás mámoros öröme után az első csalódás a nép számára. Íme ezt olvassuk: “És lőn, a mikor elbocsátá a Faraó a népet, nem vivé őket Isten a Filiszteusok földje felé, noha közel vala az; mert monda az Isten: Netalán mást gondol a nép, ha harczot lát, és visszatér Égyiptomba. Kerülő úton vezeté azért Isten a népet, a veres tenger pusztájának útján; és fölfegyverkezve jövének ki Izráel fiai Égyiptom földéről.” (2Móz 13,17-18) Tehát Isten a kerülő utat választotta a nép számára.
El tudom képzelni, milyen nehéz szívvel vette ezt tudomásul az a nép ott, akkor! Hiszen ők nem így gondolták! Az ember mindig szorongó szívvel veszi tudomásul és csalódottan torpan meg, amikor Isten kerülő utakat járat vele. Pedig ha Isten vezet így, az sohasem baj! Van persze másféle kerülő út is, olyan, amelyikre nem az Isten vezetése alatt jut az ember, hanem éppen azért, mert elvesztette ezt a felülről való vezetést, mert félrevezették a bűnei, kitérítette a kísértés. Az ilyen kerülő úton mindig bajba jut az ember, eltéved, lerongyolódik, megfárad, koldussá válik! Ilyen kerülő út is van, olyan, amelyiken a vágyaink vezetnek, amelyikre a bűneink visznek, sodornak. de itt most az Igében egy másfajta kerülő útról van szó, olyanról, amelyiken Isten vezeti az Ő népét! Ez pedig sohasem baj, sohasem reménytelen, még ha akármilyen nehéz is - sohasem csüggesztő, csak a kishitűség számára. Isten útja mindig a helyes út, még ha nem arra vezet is, amerre mi szeretnénk, még ha nagy kerülőnek látszik is! És ha úgy látjuk, hogy Isten az Ő népét nem a legrövidebb és legsimább úton vezeti az Ígéret földje felé, akkor is bizonyosak lehetünk abban, hogy a legjobb úton vezeti, és ez ki is fog derülni majd, ha utunk végére érkeztünk! Aki hisz Isten vezetésében, a történelmet formáló Úrban és az Ő hatalma erejében: az egészen másként tudja elfogadni ezt a kerülő utat, mint azok, akik nem hisznek: másként, azaz bizalomteljesen, alázatosan, reménység alatt! Hiszen minden jó, amit Isten tesz, és amit Istennel teszünk! Csak az nem jó, amit nem Ővele teszünk!
Óh, hányszor kellett Mózesnek megbiztatni a csüggedő népet, amikor látták, hogy nem arra fordul az útjuk, amerre ők szerettek volna menni! Hányan lehettek, akik értelmetlennek tartották ezt a kerülő utat, akik panaszkodtak, lázadoztak, hogy “Ne erre, Uram! Hanem amarra!” - akik türelmetlenkedtek, hogy mi lesz már, hová jutunk így, sohasem érünk már célhoz!? Hányszor mutathatott Mózes a füstoszlopra, meg a tűz fölcsapó fényére, amikor a sivatagi éjszaka rémségei kísértették, remegtették meg a szíveket! Hányszor elmondhatta: Ne féljetek, hiszen nem én és nem ember vezet, hanem az Úr! Ne féljetek, ha Vele megyünk, utunk győzelmi menet lesz még a sivatagban is, Istennel az élünkön semmi hatalom nem akadályozhat meg abban, hogy Kánaán földjére érkezzünk meg egyszer! Igen, Testvérek, csak a bűneink el ne térítsenek, csak az engedetlenségünk és hitetlenségünk tévútra ne vigyen! Ne féljetek, az Isten által vezetett kerülő út nem tévút, nem útvesztő, nem zsákutca! Higgyetek Istenben, az Ő mindenható erejében, az Ő könyörülő szeretetében! Jót akar veletek a pusztai úton is! - Igen, valahogy így vigasztalhatta Mózes a csüggedő, aggódó népet!
Persze még így is föltámad a lelkekben az örök kérdés, a miért? Miért kellett a választott népnek erre a hosszabb, nehezebb, kerülő útra térni és miért nem lehetett nekik az egyenes és rövid úton továbbmenni? Óh, nagyon megvan ennek a fárasztó kerülő útnak az értelme. Visszatekintve az ótestamentumi nép előttünk már ismert történetére, két szempontból is szükség volt erre a kerülő útra. Egyik az, hogy Isten sokkal szorosabban Magához akarta kapcsolni ezt a népet. Mielőtt bejutnának az Ígéret Földjére, előbb rendezni kell dolgaikat Istennel. Azt a szövetséget, amit Isten még az ősatyákkal kötött, most a pusztai magányban meg akarja újítani és meg akarja pecsételni most már az egész néppel. Isten azt akarja, hogy az Ő népe igazán és teljesen az Ő népe legyen. És azt hiszem, azóta is minden Isten által vezetett kerülő útnak ez az értelme, ez a legelső célja: Isten szembesít önmagával! Megállít az úton, mintha azt mondaná: Várjatok, előbb tisztázzunk egymással bizonyos alapvető kérdéseket! Vállaljátok-e igazán, életre-halálra, hogy az én népem vagytok? Igen: ez a kerülő út arra való, hogy mindnyájunkat egyenként, és együtt is mint egyházat újra elvezessen Isten az új szövetség hegyéhez, a Golgotához, újra elénk állítsa az Ő velünk való szövetségének, kegyelmének örök pecsétjét: Jézus Krisztust, újra elmondja, hogy mit tett Ő a mi megváltásunkért, újra kitárja felénk édesatyai karjait és újra szívére szorítson, mint drága, megváltott tulajdonait.
Nézzétek, ahogyan mi egy könyvre vagy füzetre, amit pénzen vásároltunk, ráírjuk tintával a nevünket, jeléül annak, hogy ez a könyv, ez a füzet az én tulajdonom - Isten is ráírja a Maga nevét az életünkre, de nem tintával, hanem Jézus Krisztus vérével és ezt meg is pecsételte egy látható jellel, a keresztvízzel annak idején, régen. Rajtad van, rajtunk van a Krisztus neve, az, hogy keresztyének, krisztusiak, Krisztushoz tartozók vagyunk, Isten megváltott népe vagyunk! És addig járat az Úr a kerülő utakon a pusztában, amíg meg nem bánjuk teljes szívből, hogy ez a szent név az életünkön elhalványodott, kitörlődött, elmosódott, bepiszkolódott; amíg meg nem bánjuk, hogy ezt a szent nevet megcsúfoltuk, meggyaláztuk a viselkedésünkkel, a szavainkkal. Amíg a bűnbánatunk könnyeiben ki nem tisztul újra, ki nem fényesedik újra ez a szent név rajtunk; amíg újra igazzá, hitelessé, meggyőző erejűvé válik az a tény, hogy keresztyének, vagyis krisztusiak vagyunk, Isten megváltott népe vagyunk!
Látjátok, erre való a kerülő út! És ha nem újulunk meg a hitünkben, ha nem tisztulunk meg a Krisztus vérében, ha nem szánjuk oda magunkat újból, de sokkal igazabban Istennek: akkor valóban hiábavaló, értelmetlen szenvedés a kerülő út! A mélységből tanul meg egy nép igazán kiáltani Istenhez megújulásért, új reformációért. És az az egyház, amelyik már igazán vágyakozó szívvel tud ezért könyörögni: az máris megújult egyház! Bár ne hiába járatná velünk is, a mi népünkkel is Urunk a kerülő utat!
Tehát egyfelől azért van szükség a kerülő útra, mert Isten szorosabban Magához akarja kapcsolni az Ő népét. Másfelől pedig azért is szükséges a kerülő, mert magát a népet szorosabb egységbe kovácsolja össze általa. Hol érezhetné át az igazi sorsközösséget egy nép, egy természettől fogva “pártos ház” jobban, mint éppen a pusztában?! Ott igazán egymásra vannak utalva. Ott nem érnek rá egymással vitázni, ott eltűnnek a különbségek a szegények és a gazdagok, a műveltek és egyszerűek között, mai nyelven az értelmiségiek és munkások és parasztok között, ott öregek és fiatalok, kicsik és nagyok mind a pusztában vannak, együtt élnek vagy halnak, igazán egy sorsközösségben vannak. Itt együtt kell meghajolni Isten büntető vagy áldó keze alatt, itt együtt tanulják mind, hogyan gondoskodik Isten róluk a szükség idején, hogyan szabadít meg a veszedelemben, milyen hatalmas az Isten, mit tud az Ő Uruk, kicsoda Isten! Óh, de drága élményekkel gazdag ez a pusztai kerülő út! Most, itt, a pusztában alakul ki, forr össze, egységbe lelkileg az a nép, amelyik majd Kánaán földjén új életet lesz hivatva kezdeni! Ha nehéz és fájdalmas is olykor, ne szakadjon ki közüle senki! Ne hagyjátok el a sorsközösséget, ne fussatok át Egyiptomba, vagy Arábiába, ne szökjetek ki a menetből azért, hogy hátha másutt jobb lesz! Egy mártírhalált halt nagy német teológus, Bonhoeffer mondta: “Ha Isten népe kitér a szenvedések útjáról: önmaga fosztja meg magát Isten legdrágább ajándékaitól!” Óh, hányszor kiálthatta oda Mózes a csüggedő népnek: “Emberek, ne féljetek, nem feledkezett meg rólatok az Úr, hiszen az Övéi vagytok, szeret benneteket, ezért készít föl, ezért nevel a jövendő életre! Egyiptomból már kijöttetek, és ha kerülővel is, de Kánaán felé haladtok!”
De mi a garanciája annak, hogy egyszer meg is érkeznek oda? Hogy el nem tévednek, bele nem vesznek a nagy kietlen pusztaságba? Nos: az a felhő és tűzoszlop, amelyik előttük megy! Tudja jól Isten, hogy fáradságos és veszedelmes út áll előttük, amelyen kígyók és skorpiók, csapdák és nehézségek, aszály és terméketlenség várja őket. De mindebben a fáradságban és veszedelemben útitársukká lett, sőt, előttük járt Maga az élő Isten!
És Ő erre a csodára ma is kész az Ő népe számára! A felhő és a tűzoszlop helyett ma még érthetőbb, világosabb vezetést ad az Úr az Ő Igéjében és Szentlelkével. Szentlelke által megvilágosított Igéjében válik Isten olyan útitársunkká, mintha a kezünket fogná, mintha a gondolatainkat irányítaná, a beszédünket áthatná - nem is "mintha", hanem egészen és valóságosan! Ha valaha, akkor most különösen komolyan kell vennünk az Ő Igéjét egyéni csendességünkben, családi életünkben, egyházunkban! Most különösen is meg kell tanulnunk az Igére figyelni, az Ige útmutatása szerint merni járni, az Igét megélni! Most nem kegyeskedő passzió, nem lelki élvezgetés a Biblia, hanem életszükséglet, mert nélküle menthetetlenül eltévedünk és szétszóródunk a pusztában! Csak egyet lehet tennie az Isten népének: szigorúan az Ige útmutatása szerint járni, szorosan az Igében megszólaló Krisztus után menni külön-külön és együtt. A mi részünkről ez az egyetlen feltétele annak, hogy a kerülő úton bár, de meg is érkezzünk! Tegyünk minden lépést azzal az őszinte szándékkal, amit ez az énekünk fejez ki:
Csak vezess, Uram, végig, és fogd kezem,
Míg boldogan a célhoz elérkezem,
Mert nélküled az én erőm oly kevés,
De hol te jársz előttem, nincs rettegés.
(462. ének 1. vers)
Ámen
Dátum: 1957. január 20.