A 92. zsoltárnak csak erről az utolsó verséről akarok most beszélni, mert úgy érzem, mi is azért vagyunk most itt együtt, hogy hirdessük, hogy "igazságos az Úr, ...a mi kősziklánk, ...nincsen hamisság benne!” Amikor egy gyülekezet egy esztendő végén az utolsó istentiszteletre összegyülekezik a templomban, akkor nemcsak azért jön, hogy Isten Igéjét újra hallja, hanem mindenek fölött azért, hogy Istennek dicsőséget adjon. A mi mostani együttlétünknek is tehát az legyen a lényege, hogy a puszta együttlétünkkel, meg az elmúlt esztendőre való visszaemlékezéssel, meg mindennel, ami itt történik: hirdessük el egymásnak, adjuk tudtul a világnak, kiáltsuk ki mindenkinek, hogy milyen jó és igazságos az Isten, a mi kősziklánk és hogy nincsen semmi hamisság, semmi igazságtalanság Őbenne! Vagyis adjunk dicsőséget Istennek!
Tulajdonképpen a legszebb szilveszteri istentisztelet az lenne, ha mindnyájan teljes szívből tudnánk Istent dicsőítő, magasztaló, néki hálát adó énekeket, zsoltárokat énekelni. Sokat, egy egész estén át, egyiket a másik után. Ha annyira tele lenne a szívünk Isten magasztalásával, szent neve hirdetésével, hogy szinte nem tudnánk betelni vele. De vajon tudnánk-e igazán, ilyen boldogan és őszinte szívvel dicsőíteni Őt? Hiszen olyan sok minden történt az elmúlt évben, ami miatt torkunkon akad az örvendező dicséretmondás! Az átélt szenvedésekre, fájdalmakra való visszagondolás talán nagyon lehalkítaná az öröm hangját az ajkunkon. Vagy arra a kedves személyre való emlékezés, aki olyan nagyon hiányzik a lakásból, nem kelti-e inkább a fájdalmas panasznak, mint a boldog hálaadásnak a hangjait a szívünkben? És azok a gondok, amelyek végigkísértek ezen az éven is mind a mai napig, nem akadályoznak-e abban, hogy most nagy, örvendező hálával fejezzük be ezt az esztendőt? Most, éppen most hirdessük Isten dicséretét e világnak, amikor olyan kevés látszik Isten dicsőségéből e világban, amikor olyan sötéten gomolyognak a viharfelhők a népek feje fölött, amikor a bűn, betegség, gonoszság és halál hatalmai olyan fenyegetően éreztetik erejüket ebben a világban? Most teljék meg a szánk örvendező dicséretmondással, amikor a szívünk talán tele van szomorúsággal és rettegéssel?
És én mégis azt mondom, hogy igenis, azért jöttünk össze, hogy Isten dicséretét hirdessük! Ez az Ő gyülekezetének a legszebb feladata, és ez a feladat független a körülményektől, amelyek között él az Ő gyülekezete. Sőt, éppen abban, hogy tud-e boldogan dicsőséget adni Urának, válik nyilvánvalóvá, hogy az a gyülekezet az életet és a világot felülről szemléli, az örökkévalóság szempontjából, Isten szemszögéből, mennyei megvilágításban, és ezért - esetleg a körülmények ellenére is - tud örvendezni Istenben és tud egy vérzivataros esztendőt is befejezni úgy, hogy boldogan hirdeti az Úr Isten dicsőségét! Mit hirdetünk hát? Nem azt, hogy az elmúlt esztendőben minden szép és jó volt, és minden úgy történt, ahogyan reméltük, kívántuk, ahogyan szerettük volna. Nem azt, hogy 1957-ben semmi sem homályosította el Isten jóságának reánk sugárzó fényét. Nem azt, hogy nem történt semmi baj, nem ért semmi fájdalom, nem rázott meg semmi veszedelem! Óh, nem! Isten nem kíván valótlanságokat az Ő gyermekeitől! Nem kívánja, hogy elfelejtsük a nehézségeinket, a problémáinkat, amelyek vannak, és legkevésbé azt, hogy ne figyeljünk föl az Ő villámaira, amelyek a sötétségben föl-fölvillannak. Sőt, Isten egyenesen azt akarja, hogy lássuk csak meg az Ő ítéleteit, és ne úgy adjunk dicsőséget az Ő nevének, mintha e világon semmi baj nem lenne, mintha az idők nem volnának vészesen komolyak. És a saját fájdalmunkat sem kell elfelejteni, sem a könnyeinket letagadni! Hanem arra biztat ez a zsoltár-vers, hogy azt hirdessük, amit mindezekben a lehető legkülönbözőbb élményekben, történésekben, emlékekben az Úr jelent a számunkra. Különösen két dolgot: hogy Isten igazságos, és azt, hogy Ő kőszikla! Hadd kezdjem ezzel az utóbbival, mert ez előbbi is ebből ered.
Igen gyakori a Bibliában az a képes beszéd, mely Istent kősziklához hasonlítja. A Biblia írói a maguk hegyes-völgyes vidékén gyakran találkoztak olyan sziklatömbökkel, amelyek tömören, mozdíthatatlanul emelkedtek az ég felé a hullámzó sivatagi homok fölött, vagy a dombok és völgyek szelíd vonalai fölött. Látták ezeket a hatalmas gránittömböket a maguk masszív erejében, időkkel dacoló mozdulatlanságukban, és ezek a kősziklák mindig újra az örökkévaló Isten szilárd változhatatlanságát juttatták eszükbe. Azt, hogy minden, minden változó ezen a világon, de van Valaki, Aki változhatatlan és örökkévaló, Aki mindig ugyanaz: az élő Isten! Azért hirdették, hogy Isten az én kősziklám! Meg még egyébért is. A kősziklából ered a víz, a forrás vize, ami az élet táplálását jelenti. A kőszikla árnyékában találnak menedéket az utasok, védelmet a nap heve, vagy a vihar tombolása ellen. Egy kőszikla oltalma alatt biztonságban érezheti magát az ember, a kőszikla maga az életmentés, a biztonság, a védelem, a győzelem! Nos hát, ilyen kőszikla az Isten!
Különösen most, egy elmúló esztendő utolsó óráiban, de jó annak, aki igazán szívből tehet bizonyságot így: Én kősziklám! Hiszen ez a nap magában véve is igen komoly hangon beszél minden földi dolgok mulandóságáról. Ezen a napon még jobban érződik az egész földi élet nagy hiábavalósága, és ezen az estén minden óra a mulandóság és halál monoton énekét ketyegi. Megavul a mindenség, mint egy elnyűtt ruha, elmúlik a világ és annak kívánsága, olyan az életünk, mint a fűnek virága, reggel sarjad és virágzik, estére meghervad és elszárad. Ez a hangulata az óév utolsó estéjének, és ez a hangulat most még nyomasztóbb, mert a nagy feszültség, ami az elmúlt évben sem csökkent, sőt erősödött, szinte még fenyegetőbben valószerűvé teszi az egész elmúlás gondolatát. Olyan ijesztően igazi, amit Jézus így mond: Az ég és a föld elmúlnak! Nincs semmi szilárd kapaszkodópont ebben a világban! Minden megváltozik, minden letörik, minden összeomlik, minden szétmállik! Akármihez kap az ember, minden cserben hagyja. Gazdagság? Egyik óráról a másikra semmivé tud válni, az arany hamarabb el tud olvadni, mint a hó a kéz szorításában. Egészség? Nincs változóbb érték ennél! Boldog, erős családi élet? Nagy ajándék, de nagyon is időhöz kötött. Óh, de váratlan hirtelenséggel vége tud szakadni! Elviszi az idő, alámerül az időfolyamban.
Valóban nincs más tartása, támasza az életnek, mint Isten, Jézus Krisztusban. Én meg is tudom érteni, hogy akinek nem Isten a kősziklája, aki nem ismeri az egyetlen Örökkévalót a mulandóságban, az egyetlen változhatatlant ebben az állandó változásban, megértem, ha az alkohol mámorába menekül ezen az estén, hiszen nem is lehet azt józanul kibírni, amikor az ember kénytelen ráeszmélni arra, hogy minden hiábavaló! De mi ugye bizonyságot tehetünk róla, elhirdethetjük egymásnak, meg a világnak: Isten a mi kősziklánk! Ha minden inog is, ha minden elmúlik is, Ő megmarad! Ő megtart! És most is Őreá támaszkodunk, amikor ez az esztendő búcsút vesz tőlünk, amikor ezzel az elmúló esztendővel együtt életünknek megint egy darabja múlik el visszavonhatatlanul. Most, amikor a múló idő visz magával arcokat, emlékeket, hangokat, színeket, kacagást, könnyet: egy darab életet, ami már soha vissza nem jön - most igazán öröm, hogy Ő marad. Ő, a drága, a rendíthetetlen Kőszikla, az Isten!
Egész éven át az volt: Kőszál! Nekem éppen az a legboldogabb tapasztalatom ebben az évben, hogy akármekkorát változott is olykor az életem, akármennyire mássá lettek is külső körülményeim, Isten ugyanaz maradt, nem változott, éppen olyan közel maradt, éppen úgy mellettem volt, éppen olyan hűséges, szerető Atyám, Megváltóm volt, mint bármikor egyébkor. Éppúgy szólhattam Hozzá, éppúgy megtaláltam, és éppúgy hallottam a szavát. De hiszen neked is Ő volt a menedéked, mert az, hogy nem omlottál össze a terhek alatt, az, hogy kibírtad ezt az évet, az, hogy megmenekültél sok veszedelemből, bajból, az, hogy megvigasztalódtál vigasztalhatatlannak érzett fájdalomban: mind-mind azért volt lehetséges, mert Valaki az Ő fenséges nyugalmával, biztonságot jelentő változhatatlanságával védett, erősített, megmentett olyan veszedelemtől, kísértésektől, amikről nem is tudtál, hogy fenyegettek!
Emberek maradtak le mellőled, az Úr megmaradt melletted. Hűtlen voltál, és Ő hű maradt. Talán úgy jártál, mint Péter, aki gyalázatosan elárulta, megtagadta Mesterét: a hűséges, buzgó tanítvány a hitetlen környezetben, ott, a főpap udvarán, pár óra alatt óh, jaj, de nagyot változott! És amikor tekintete Jézuséval találkozott, az a szomorú, szerető, megbocsátó szempár sugarazta felé, hogy Ő nem változott, most is szeret! Még így is szeret! Mindennek ellenére is szeret! Igen, te is talán eltávolodtál, hűtlen lettél, hátat fordítottál, és egyszer csak észrevetted, hogy Jézus mégis éppen olyan közel van hozzád, mint máskor. Öregebb lettél, gyengébb lettél, megfakult a szereteted: Ő ugyanúgy szeret most is, mint régen, az első szeretet idején! Az első találkozáskor! Lehet, hogy te elengedted az Ő kezét, Ő a tiedet soha! Lehet, hogy te lemondtál Róla, Ő terólad soha! Lehet, hogy te elhagytad Őt, Ő akkor sem mondta föl a veled kötött szövetséget! Te egyre letértél az Ő útjáról, Ő pedig mindig újra visszavezetett. Ugye így volt? Persze, hogy így volt, hiszen az Úr: Kőszikla! Ugye te is azzal az alázatos, de boldog hitvallással tudsz most búcsút venni ettől az elmúló esztendőtől, hogy az Úr a mi kősziklánk?! Adj dicsőséget az Ő szent nevének és hirdesd te is együtt az Ő népével mindenütt, hogy az Úr valóban az én Kősziklám!
A másik dolog, amit az Úrról ma elhirdetünk, az, hogy Ő igazságos, nincs hamisság, azaz igazságtalanság benne. Persze, ha az elmúlt esztendő sok jót hozott valakinek: felemelkedést, örömöt, boldogságot, sikert, akkor nem nehéz most azért dicsérni az Urat, mert Ő igazságos! De amikor valakinek a szíve tele van keserűséggel, fájdalommal, panasszal, gyásszal, vérző sebbel, akkor olyan végtelenül nehéz igazat adni Istennek! Akkor olyan hamar bekúszik a szívbe a halk szemrehányás, hogy igazságtalanul bánik velem az Isten. Nos hát, ahhoz, hogy Isten igazságosságában örülni tudjunk, előbb valami mást kell tisztán látnunk: a magunk legnagyobb nyomorúságát. Ami nem abból áll, hogy múlik az idő - amire ez a múló év is figyelmeztet, hogy fogy az élet -, hanem abban, hogy a múló idő minden perce ellenem tanúskodik Isten előtt, hogy az elmúlt esztendő napjai is csak szaporították a bűneimet, terhelték a számlámat. Hiszen olyan kimondhatatlan sok mindent elrontottam, rosszul csináltam, elmulasztottam. Méltán emészthetne meg Isten ítéletének a tüze.
Óh, Testvérek, keservesen, borzalmasan igaz ám az, amit az első úrvacsorai kérdésre így szoktunk mondani: Isten ítélőszéke előtt meg nem állhatunk, sőt büntetést, halált és kárhozatot érdemlünk. És mire van legjobban szüksége egy halálra ítélt bűnösnek? Pohár vízre, papírra, néhány másodpercre, órára? Nem: kegyelemre! És Isten ezt adja! A legnagyobbat! Ő nem egy pohár víz erejéig, nem egy pár esztendős élet-meghosszabbításig, nem egy jó állás erejéig szeret, nem egy injekciós tű hatásáig, hanem a teljes kegyelem hatásáig, az örök élet erejéig szeret! Egészen addig az igazságtalanságig, hogy ami büntetést, halált és kárhozatot én érdemeltem, azt mással szenvedteti el helyettem: Jézus Krisztussal, és Jézus Krisztus ezt már át is vállalta rólam, el is szenvedte helyettem! Csak ha előbb hittel megragadod azt a furcsa, igazságtalan ítéletet, ami Jézust sújtotta a keresztfán, akkor ragyog föl előtted Isten igazságossága a maga teljes fényében!
És akkor most szívből tudod magasztalni az Ő igazságosságát, még ha az elmúlt évben félelmes mélységekbe vezetett is, még ha olyan utakon járatott is, amiknek nem láttad semmi értelmét, még ha egészen más volt is az Ő akarata, mint a tied, és még ha látszólag az igazságtalanság győzött volna is az igazságosság fölött. Még ha sok-sok fájó kérdés maradt is megoldatlanul. Hiszen nem is aszerint látom már Isten tetteinek az igazságosságát, hogy mit érdemeltem - ha ettől függene Isten igazságossága, már rég elkárhoztam volna! -, hanem aszerint bizonyul igazságosnak Istennek minden tette, hogy hiszem, tudom, még ha nem is látom, hogy javamra szolgál! Hogy jót akar vele, hogy érlel általa az örökkévalóságra, hogy közelebb von önmagához!
Ahhoz, hogy mi ezt az esztendőt Isten szent nevének a dicséretével, az Ő kegyelmének, jóságának, igazságosságának a hirdetésével fejezzük be, oda kell térdelnünk lélekben a kereszt tövébe. Ott telik meg a szívünk azzal a boldog bizonyossággal, hogy igazságos az Úr, az én kősziklám, és hogy nincsen Benne semmi hamisság! Ott nyílik igaz dicséretmondásra a szánk:
Dicsér téged teljes szívem,
Én Istenem,
Hirdetem neved.
Dicsérlek istenek felett
Én tégedet,
Mert azt érdemled.
És a te szent egyházadban
Imádkozván
Neved tisztelem,
Áldásodra én kész vagyok,
Hálát adok
Neked, Istenem.
(138. ének 1. vers)
Ámen
Dátum: 1957. december 31.( Szilveszter délután.)