Egyszer egy öreg lelkész mondta a konfirmandusainak: “Ha a Bibliának ezt az egyetlen Igéjét meg tudom értetni veletek, akkor már elég az, amit tanítottam.” Azt mondhatná valaki: No, ez az ember ugyancsak szűkre szabta a konfirmációi anyagot! Nos, én azt hiszem, hogy igaza volt mégis. Mert, ha valaki csak ezt az egyetlen bibliai Igét igazán megérti, ismeri és hiszi, akkor ez elegendő neki mind a földi életre, mind az örökkévalóságra. Ezért szeretnék most, a mai karácsonyi ünnepen újra erről az Igéről beszélni, amit ugyan minden ember ismer és amit mégis mindig újra meg kell ismernie. Próbáljunk meg hát elmélyedni benne!
Tehát Jézus kijelenti, hogy Isten szereti ezt a világot! Igen, igen, mi ezt már nagyon jól tudjuk, mert így tanultuk, rengetegszer hallottuk és magunk is nagyon sokszor mondtuk. De vajon hisszük-e igazán, meg vagyunk-e győződve róla úgy, hogy másokat is, akik kétségbe vonják, meg tudnánk győzni róla?! Nem úgy van-e, hogy ha szétnézünk ebben a világban: egy kicsit érthetetlenné válik számunkra Istennek ez a szeretete, vagy talán meg is rendült a hitünk benne. Az, hogy Isten szereti ezt a világot, inkább csak egy száraz tétellé szürkült bennünk, amit minden jó keresztyén embernek illik vallani, de már nem olyan tapasztalati valóság, nem olyan örömhír, evangélium, amin ma is lehetne ujjongani, megvigasztalódni. Hiszen a szenvedés olyan égbekiáltó, az igazságtalanság olyan szemérmetlen, a hazugság, a baj, a nyomorúság olyan nyomasztó ezen a világon, hogy minden beszéd az Isten szeretetéről, a jó Istenről üres frázisként hat a tapasztalati tényekkel szemben. Próbáld csak megmagyarázni Isten szeretetét például a sok-sok közül annak a házaspárnak, amelyiknek még sohasem volt ilyen szomorú karácsonya, mert egyik gyermeküket robbanó golyó ölte meg az Üllői úton, a fölismerhetetlenségig szétroncsolva szép fiatal fejét, másikat pedig ismeretlen idegenbe sodorta egy rettentő vihar. Alig van család, ahonnét ne hiányoznék valaki, ahol ne rettegnének valakiért - és de sok család van, ahol tegnap végigsírták a karácsonyestét. Egy kegyetlen világ fenyegetése alatt szorongó ember mit lát meg, mennyit lát meg abból, hogy Isten szereti ezt a világot?
Próbálj meg beszélni Isten szeretetéről azzal az emberrel, akinek szétlőtték a házát. Talán, ha őszinte lenne, azt mondaná rá: Jó, jó, ez nagyon szép dolog, de én fázom, mert papírral van beragasztva az ablak! És a szemében az átélt iszonyatnak még most is ott látható emléke talán hangtalanul is panaszolná: Szereti Isten a világot... és rászakad a padlás?! Karácsonyi öröménekkel vannak tele a templomok - igen: a templomok, de országszerte a szívekben nem kiált-e hangosabban az a keserű panasz, amivel Jeremiás próféta sírta tele egykor az elpusztított Jeruzsálem romjait?!
Úgy szerette Isten e világot... De hát miben látszik ez a szeretet, amikor annyi kétségbeesés, szomorúság, hitványság, hazugság, kegyetlenség van ebben a világban, amikor ez a világ egy olyan új katasztrófa felé sodródik, amit egyetlen halandó sem akar, és amit mégis mindnyájan a magunk bűnével is siettetünk? Valóban igaz, hogy Isten szereti ezt a világot? Honnan tudhatom meg ezt? Hogyan maradhatok meg ebben a bizonyosságban minden nyugtalanító körülmény közepette is?!
Nos, Testvérek, ahhoz, hogy Isten szeretetéről valami sejtelmünk legyen, előbb valami mást kell megértenünk az Igéből. Mégpedig azt, hogy ezen a világon nincsen senki, de igazán senki, aki Isten szeretetére méltó lenne, érdemes lenne, aki arra igényt tarthatna. Csak mi, emberek szoktunk úgy különbséget tenni, hogy vannak jó és rossz emberek - kedves, szeretetreméltó, és utálatos, gonosz lelkek. A Biblia azonban erről mit sem tud, Isten Igéje félreérthetetlenül arról beszél, hogy az emberiség Isten haragja és bűnt bűntetőí télete alatt van, hogy mi mindnyájan, pici gyermekeinkkel együtt a harag fiai vagyunk. Nem szeretjük hallani, pedig rengeteg Ige beszél Isten haragjáról (százat számoltam össze hirtelen). Csak kettőt hadd említsek a sok közül: “az Úr igaz Isten, élő Isten ő, és örökkévaló király; az ő haragja előtt reszket a föld...” (Jer 10,10) Vagy ahogyan Pál apostol mondja: “De te a te keménységed és meg nem tért szíved szerint gyűjtesz magadnak haragot a haragnak és az Isten igaz ítélete kijelentésének napjára.” (Róm 2,5) Vigyázzunk tehát nagyon, mert aki csak úgy, minden további nélkül, magától értetődőnek tartja azt, hogy Isten: szeretet, az tűzzel játszik, és éppen úgy gúnyolódik Isten haragjával, mint Voltaire, aki csúfondárosan ezt mondta egyszer: Isten majd megbocsátja bűneinket, hiszen neki ez a hivatása!
Nos hát, nem így van! Annyira nem így, hogy még amikor a megváltásról, Isten evangéliumának a szíve közepéről beszél is a Biblia, így szól róla: “Aki nem enged a Fiúnak (Jézus Krisztusnak), nem lát életet, hanem az Isten haragja marad rajta!” (Jn 3,36) Vigyázzunk tehát, mert a történelemből, ahol felemelő és lesújtó események olyan szorosan egymás mellett vannak, vagy a saját életünk tapasztalataiból, ahol szép és rút dolgok annyira összeszövődtek egymással: sohasem fogunk meggyőződni arról, hogy Isten valóban szereti ezt a világot! Sőt, sokkal előbb arról, hogy Isten ítélete alatt van ez a világ és mi magunk is!
Tehát akkor mégsem szereti Isten ezt a világot? De igen! Azáltal lett nyilvánvalóvá az Isten szeretete, hogy az Ő egyszülött Fiát elküldte erre a világra! Tehát azt, hogy Isten mégis szereti ezt az ítélet alatt lévő világot: kizárólag csak abból a tényből vehetjük tudomásul, hogy Jézus Krisztus megszületett, hogy Isten emberré lett, hogy önmagát, a maga életét beleadta ebbe a világba. A Jézus Krisztusban való hit nélkül csak az ördög praktikáját, vagy legföljebb Isten haragját fedezhetjük föl a világban. Jézus Krisztusban való hit nélkül értelmetlen marad számunkra az egész élet a maga örömeivel és szomorúságaival, mélységeivel és magasságaival, igazságtalanságaival és kegyetlenségeivel! Ha nem hinnék Jézus Krisztusban, kétségbeesnék az élet értelmetlensége fölött! Akinek Jézusra nincs szüksége, aki Őt nem igényli, aki Őt mint Istennek e világ iránti szeretete egyetlen kinyilatkoztatását elveti: az folyamatos ítélet alatt van, annak a számára a pokol már ma van - mint ahogyan az örök élet is ma lehet annak, aki hisz a Jézus Krisztusban. De tudunk a karácsonyi üzenetről, és ezért tudunk az Isten szeretetéről is, amely nemcsak néhány szimpatikus emberre korlátozódik, hanem olyan hatalmas, hogy az egész világnak szól.
A karácsonynak éppen az a nagy örömüzenete, hogy megjelent az Isten üdvözítő kegyelme minden embernek, mindazoknak, akiket mi jó, derék, becsületes keresztyén embereknek szoktunk tartani és mindazoknak is, akiket mi gonosznak, pogányoknak, istentagadóknak nevezünk. Ebben a világban, amelyik gonoszságával, kegyetlenségével, igazságtalanságával, romboló háborúival mindig csak az Ő haragvó ítéletét vonja magára, mégis megjelent az Ő mentő szeretete. Istennek jósága, amit addig a szívében hordott, mennyei távolságú, isteni szívében rejtett el, karácsonykor egy újszülött, pici gyermekként megjelent ezen az átok alatt nyögő földön. Ez az isteni jóság, ez az isteni szeretet most ott fekszik a betlehemi istállóban, a jászolban, majd ott függ kifeszítve a golgotai kereszten. És ez a testté vált isteni szeretet most újra rád néz, minden embert, téged is megszólít: Isten haragját magamra vettem helyetted, a megváltás árát kifizettem bűneidért, higgy bennem, fogadj el engem Megváltódnak. Isten megbocsát, elfogad, visszafogad gyermekének!
Abban lásd meg hát Isten szeretetét, hogy kellesz az Istennek - úgy, ahogy vagy, elesetten és csúnyán, használhatatlanul és piszkosan, érdemtelenül és méltatlanul, haragot érdemelve és ítélet alatt, mégis kellesz a hatalmas Istennek! Sok mindenkinek kellesz a földi életben, de csak addig, amíg élsz, amíg életerő van benned, amíg dolgozni tudsz. Ha tehetetlenné váltál, ha megbántottad a világot magad körül, ha megöregedtél: már nagyon kevés embernek kellesz. Ha pedig meghaltál: már senkinek sem kellesz! Sietnek eltakarítani az útból. Nos, Istennek nagyobb és egyetemesebb az igénye fölötted, mint bárkinek; néki akkor is kellesz, ha már mindenki elhagyott: mind életedben, mind halálodban! Sőt, azért kellesz Néki életedben, hogy egészen Övé lehess majd a halálodban! Annyira kellesz, annyira szeret, hogy egyszülött Fiát adta inkább, csak el ne vessz a számára, bele ne pusztulj az Ő haragjába, ebben a kegyetlen, démoni, megítélt világban ki ne vesszen belőled az emberség, az erő, a jó, a lélek, - bele ne vessz a halálba -, hogy örök életed legyen!
Semmi mást nem kér, csak azt, hogy higgy benne. Aki azt mondja, hogy hiszek a Jézus Krisztusban, higgyen abban is, hogy abban a pillanatban eláramlik benne Isten megváltó szeretete, abban a pillanatban maga Isten költözik a szívébe, Jézus lép az életébe. Ha hiszel a Krisztusban: akármi történik kívül, akármilyen démoni világ vesz körül, ott belül, a szíved mélyén egy drága, áldott hang mondja, zúgja: Fiam vagy, ne félj, megváltottalak, szeretlek örökké! És ez elég ahhoz, hogy örülni tudj, hogy másképp lásd a világot, hogy merjed vállalni az életet, szeretni a világot!
Igen: szeretni ezt a világot, ezt a lázadó, ezt az Isten haragja alatt nyögő világot, amelyiket Isten mégis úgy szeretett, hogy egyszülött Fiát adta érte! Tudod, mi a legbiztosabb jele annak, hogy igazán hiszel a Krisztusban? Az, hogy a Krisztusban kapott isteni szeretet tovább mozdítja a kezedet, a szívedet, a cselekedetedet mások felé. Egy hívő ember mondta egyszer: Én már jó ideje nem könyörgök azért, hogy Isten könyörüljön meg ezen az elnyomorodott világon, mert egyszer megrótt érte az Úr és ezt válaszolta: Én már könyörültem ezen a nyomorult világon, most rajtad a sor! Igen, Isten már 2000 évvel ezelőtt könyörült ezen a világon, most rajtunk a sor, hogy ezt tudtul adjuk, továbbadjuk a világnak! Minden jó szó, minden jó tett, a felebaráti szeretetnek minden megnyilvánulása: jeladás arról, hogy Isten szeretete testet öltött a földön. A leghitelesebb isten-bizonyíték nem a meggyőző érvelés, hanem az olyan, Isten nevében végzett jótett, amiben átsugárzik valami a Krisztusból! Ebből látja meg a világ, hogy van Isten, ez biztatja meg a fázó, szomorú, gyászoló embert is arról, hogy íme, őt is szereti az Isten! A szóban és tettekben továbbadott szeretet segít elviselni a jelen nehéz sorsot, és ad biztatást a jövőt illetően.
A karácsonyt a szeretet ünnepének szokták nevezni. Nos, hát legyen igazán az! Ne zárkózzunk be önmagunkba, saját bajainkba, hanem induljunk el egymás felé, megvalósítani magunk körül az egymást segítő szeretet éltető csodáját. Az elmúlt két hónap alatt sok vérben és szenvedésben született meg valami: nemzeti egységünk tudata és bizonyossága. Olyan lett a magyar nép, mint egy nagy család! Ne engedjük, hogy újra elvesszen, megszürküljön, széthulljon a közösség, sőt, mélyítsük el egyre jobban. Legyen az idei karácsony nemzeti egységünk tettekben is megnyilvánuló bizonyítéka azáltal, hogy mindenki a segítő szeretet valamilyen apró, de konkrét jelével örömet okoz egy másik embernek, olyannak, akinek arra szüksége van. Történjék ez a Krisztus nevében és Krisztus törvénye szerint, vagyis úgy, hogy ne tudja a jobb kéz, mit cselekszik a bal. Nem az adomány értéke a lényeg, hanem magyar nemzeti egységünk élő kifejezése, és annak Krisztus szeretetében való elmélyítése és megszentelése! Karácsonyfa-gyertyák helyett most a keresztyén felebaráti szeretet lángjait kell kigyújtani minél több helyen!
De nemcsak ma, karácsony ünnepén! Kálvin és Béza eltörölték a karácsonyt. Azt mondták: minden nap ünnep van, minden nap karácsony van, a világ minden nap Isten szeretetének a tárgya a Krisztusért. A keresztyén embernek minden nap meg kell bizonyítani a világ számára Istennek ezt a szeretetét.
Egy hívő ember mondta egyszer: Az én imádságaimat mindig meghallgatja Isten. Minden reggel azt kérem, hozzon valakit utamba Isten, akin segíthetek, akinek az evangéliummal szolgálhatok. És még soha nem múlt el egyetlen nap se, hogy ilyen valakivel ne találkoztam volna! Mindig ünnep van akkor, amikor valakinek Krisztus nevében a szereteteddel örömet okozol. Néki is ünnep van, néked is! A földön is, a mennyben is! Boldog karácsonyi ünnep! A szeretet ünnepe!
Ámen
Dátum: 1956. december 25. karácsony