Az újra ránk köszöntött adventi időszak jellegzetes alakja, Keresztelő János áll ismét előttünk a felolvasott Igében. De most ez az ember nem úgy áll előttünk, mint boldog adventi váradalom megtestesítője, hanem éppen ellenkezőleg: mint akiben összetört minden adventi reménység, mint aki csalódott abban, amiben azelőtt olyan boldogan hitt. És az az ember, aki már sokat csalódott, olyan nehezen tud hinni ezután! Testvérek, ezt a csalódott ádventi embert, ezt az összetört reményű Keresztelő Jánost érzem sokkal közelebb a mai kor emberéhez, mi magunkhoz, mint a hitében boldog és erős prófétát. Mert ez a mai nemzedék is fájdalmasan csalódott nemzedék. Belefáradt a reménységeiben való csalódásba. Olyan sok minden csődöt mondott már, amit szépnek, jónak, igaznak hitt, hogy már nem meri rátenni az életét semmire, nem mer hinni, nem mer reménykedni, mert fél, hogy csalódik.
A hitetlenség sokak védekezése a csalódás ellen. Így van a modern ember a keresztyénséggel is. Az ősei hitében, az atyái vallásában is csalódott már, amit szépnek, jónak, igaznak hitt. Már nem meri rátenni az életét semmire. A megrendült hitű ember tipikus kérdését fogalmazta meg Keresztelő János, amikor ezzel a kérdéssel küldött Jézushoz: Te vagy-e az, aki eljövendő, vagy mást várjunk? Mi az, ami megrendíti még a hívő embert is? Mert ez az ember, akiről itt az Igében szó van, igazán hívő ember volt. A javából! Nem régen még oly lelkesen, olyan ellenállhatatlan erővel mozgósított mindenkit: Készítsétek az Úrnak útját! Hatalmas erővel hirdette, hogy elközelített a mennyeknek országa. És ugyanakkor olyan végtelen alázattal tett bizonyságot arról, hogy a Krisztusnak növekednie kell, néki magának pedig alábbszállani. És olyan túláradó örömmel és áhítattal mutatott rá Jézus alakjára a Jordán partján: íme az Istennek ama Báránya, Aki elveszi a világ bűneit. Mi rendítette meg? Kettős oka volt ennek. Egyik az, hogy életútja igen kilátástalan sötétségbe kanyarodott. Heródes király, a keleti zsarnok kényúr el akarta tenni láb alól, mert nagyon kíméletlenül közölte Isten ítéletét a királyi udvar bűnei fölött. Tehát János ártatlanul szenved. Börtönben van. Bezárult mögötte egy rettenetes ajtó. Ráborult a lelkére a nihil. Ebben a sötétségben, ebben a tétlenségre kárhoztatott magányban csoda-e, ha még ő is merül lassan lefelé a csüggedés mocsarába? Az vessen rá követ, aki erősebb hitű nála, hasonló körülmények között. A tanítványok is kiáltoztak a sötét, viharos tengeren. Az a sötétség, ami ráborul néha az ember életére, azok az árnyak, amelyek ott rémítenek utunkon, azok az események, amelyek ellenünkre történnek: óh, de nagyon meg tudják tépni a hitünket! Azok a gondok, aggodalmak, félelmek, amelyeknek felhői fölénk gomolyognak, óh de nagyon el tudják takarni előlünk Isten édesatyai arcát! Azok a fájdalmak és csapások, amelyek fejbe kólintanak, óh de meg tudják bénítani egy időre az imádságunkat is! Ez az egyik oka a hitbeli megrendülésnek: az életkörülmények aggasztó, fájdalmas, érthetetlen alakulása.
Ehhez kapcsolódik szorosan a másik ok: Jézus Krisztus küldetésének a félreismerése. Keresztelő János másként képzelte el és várta a Messiás munkáját, és éppen ezért Jézus csalódást okozott neki. Azt gondolta, hogy az Isten küldötte szabadító hatalmas ítélettel sújt majd a bűnre. Olyan tisztító vihar eljövetelére várt, amely elsöpri majd az emberek közül a gonoszságot és ledönti annak minden erősségét. És mióta ő maga is börtönbe került, még inkább sóvárogta a szabadító zivatar kitörését. És íme, mindabból, amit Keresztelő János olyan sóvárogva várt, Jézus nem valósított meg semmit. Állítólag eljött a Messiás, Akit olyan nagyon várt ő is, meg az egész nép is, és tétlenül szemléli, elnézi, hogy egy ilyen fontos személy, mint ő, a Messiás előfutára, börtönben sínylődik, zsarnoki erőszak áldozata marad. Eljött a Messiás és lényegében nem történt semmi! Nem bünteti meg a gonoszt, nem viszi diadalra a jót, Heródes nyugodtan trónol tovább bűnei magaslatán, Keresztelő János pedig reménytelenül szenved tovább a föld alatt. Mit csinál hát akkor Jézus? Kicsoda akkor ez a Jézus? “Te vagy-e, aki eljövendő vala, vagy mást várjunk?”
Ismeritek a kételkedésnek, a csalódásnak ezt a vergődését, gyötrő kérdését? A legerősebb hit is megtántorodik, amikor szembe találja magát a bűn, a gonoszság, a betegség mindent elöntő árjával, maga is sodortatik általa, mint egy árvízben, és hiába kiált, kapkod segítség után, csak egyre mélyebbre merül el benne! A bűn uralma, a betegség ereje néha olyan rettenetesen hatalmas, hogy a hívő emberben feltámad a kérdés: mit jelent hát akkor az a diadalmas kijelentése Jézusnak: Nékem adatott minden hatalom mennyen és földön?! Olyan keveset látunk az Ő hatalmából és dicsőségéből! Igaz-e hát egyáltalán, hogy mindenek az Ő lábai alá vettettek? Van néha úgy, hogy a hívő ember is egészen tanácstalanná válik, nem érti, mit akar vele az Úr, hiába könyörög, rimánkodik, nem azt kapja, amit kért. Vannak néha ilyen érthetetlen dolgok, hogy Keresztelő Jánost mégis lefejezik, pedig Jézus ott jár-kél a környéken. Lázár mégis meghal, pedig üzentek Jézusért a testvérek. A beteg mégsem gyógyul meg, pedig de sokan könyörögtek érte... Jézus pedig tétlen szemlélője marad mind ennek a vergődésnek... Mi értelme van ennek az egésznek? Igaz-e mindaz, amit hiszünk? Valami ilyenforma gyötrő megrendülést fejez ki ez a kérdés: Te vagy-e az, aki eljövendő, vagy mást várjunk? Tudsz-e hát rajtunk segíteni, Jézus, vagy másfelé orientálódjunk?
Minden csalódás, hitbeli csalódás tulajdonképpen abból ered, hogy Isten nem azt cselekszi, amit az ember kér és vár tőle, hogy Isten nem felel meg az emberi elképzelésnek, váradalmaknak és reménységeknek. És hogy milyen jól teszi, erre az ember esetleg csak később, utólag jön rá. Erre nézve hadd mondjak el egy kis történetet. Olvastam valahol, hogy egy istentagadó ember fennhéjázva többek előtt így argumentált Isten létezése ellen: Ha van Isten, akkor kihívom Őt, hogy 5 percen belül öljön meg, essem össze holtan a szemetek láttára! Elővette az óráját és a megadott idő elmúltával győzelmesen mutatta föl az emberek felé: Íme, látjátok ugye, hogy nincs Isten! Egy idősebb férfi megkérdezte tőle: Uram, van önnek gyermeke? - Igen - volt a válasz. És ha az egyik gyermek kést adna az ön kezébe, hogy szúrja agyon vele a gyermekét, megtenné? - Dehogy tenném - mondta az ember -, sokkal jobban szeretem annál, semhogy ilyet meg tudnék tenni! Nos, pontosan ugyanez az oka annak is, hogy Isten nem ölte meg önt: sokkal jobban szereti önt annál. Az tehát, hogy Isten nem ment bele a kihívásba, nem azt jelenti, hogy nem létezik, éppen nem tehetetlen passzívitást jelent, hanem azt, hogy végtelenül szeret. Mert nem megtorolni a gonoszt, hanem tűrni, várni; nem megbosszulni, hanem megbocsátani; nem gyűlölni, hanem szeretni - ez nem passzív szemlélése a dolgoknak, hanem aktív, nagyon is aktív részvétel a világ dolgaiban.
Csak egy pici ízelítő ez a történet arra, hogy miért nem csinál Isten valamit úgy, ahogyan sok hívő vagy nem hívő ember szeretné látni, ahogyan mi elvárnánk tőle. Nem tehetetlen szemlélője hát Krisztus ennek a világnak, bűnnek, bajnak, betegségnek, történelemnek, még ha nem lép is fel olyan demonstratív hatalommal, ahogyan sokan szeretnék. S egyébként is, eltörölni minden hatalmasságot, térdre kényszeríteni minden ellenséget, világbíróként megítélni a világot még majd ezután jön el erre a földre. Isten országa még majd ezután valósul meg teljes hatalmával és dicsőségével. Nem marad el ez a munkája, ez az akciója sem, de most még nem érkezett el ennek az ideje, most még gyűjtögeti, hívogatja, készítgeti az Övéit az eljövendő Isten országára, most még csendben, belülről, emberi szívekben és életekben valósítja meg az Isten országát. Ezt jelenti Jézus válasza a nagy kérdésre: “És felelvén Jézus, monda nékik: Elmenvén mondjátok meg Jánosnak, a miket láttatok és hallottatok: hogy a vakok szemeik világát veszik, a sánták járnak, a poklosok megtisztulnak, a siketek hallanak, a halottak feltámadnak, a szegényeknek az evangyéliom prédikáltatik. És boldog, valaki én bennem meg nem botránkozik.” (Lk 7,22-23)
Nézd csak: ha nem is úgy, ahogyan te elképzeled - te Keresztelő János -, de azért szüntelenül munkálkodik Jézus és tetteiből beláthatatlan áldások származnak. A nagyvilág képét ugyan nem változtatta át hirtelen, de viszont hány ezer és millió ember meg család áldja Őt azért, hogy megújította életét! Ha csendes és szelíd is az Ő munkája, azért mégis rendkívüli isteni erők hatnak általa! Ma még nem is mindenüvé hat el az Ő halálának és feltámadásának az ereje, de ahová elhat, ott már ma is mássá lesz az élet. Amerre Jézus jár, csendben, de láthatóan megváltozik egy ember élete, gondolkozása, cselekedete, és megváltozik lassan körülötte a világ is! Ha megrendült a hited Jézusban, nézz olyan emberekre, akik a Benne való hit által megtisztultak bűneikből - vannak ilyenek! Akik a Vele való kapcsolat révén megvigasztalódtak gyászukban vagy egyéb szomorúságukban, akik megújultak a szeretetben, jóságban. Biztató jelek az ilyen emberek a gyenge hit számára, jelei annak, hogy Jézus él, munkálkodik, jön, közeledik és hozza az Isten országa teljességét.
Ha a te környezetedben nincsenek ilyen biztató jelek, akkor légy te magad azzá. Mindig akkor rendül meg a hitünk Jézusban, ha a magunk élete nem mutatja eléggé az Ő hatalmát. Ha te magadon tapasztalod, hogy vak voltál, és most látsz, halott voltál, és most élsz, poklos voltál, és most tiszta vagy, szegény voltál, és most Krisztusnak egy szava úgy kitölti szíved aggódó ürességét, hogy irigylendő gazdag vagy tőle és általa - akkor nem. Akkor nem kérdezed, hogy mit várhat ez a világ Jézustól!? Tud-e még rajtunk segíteni, vagy valaki mást várjunk? Nem a világ életében kell látnom elsősorban Krisztus hatalmát, munkájának a hatását, hanem a saját magaméban. Én ma Jézus megváltó hatalmát abban látom és tapasztalom, hogy megbocsátja a megbánt bűneimet, meg a tieidet is. Úgy bocsátja meg, hogy az a bűn el is veszti hatalmát fölöttem, hogy fölszabadulok, hogy új életre kelek, hogy szeretni tudom még az ellenségemet is, hogy örülni tudok még a szomorúságban is, hogy reménységgel tudok fordulni még a kilátástalan holnap felé is, hogy élni fogok még a halálon át is! Az a Jézus, Aki olyan hatalmas, hogy így tudja megbocsátani a bűneimet, így tudja kezébe venni az életemet, ez a Jézus az igazi Megváltó, nem kell más! Őt várom. A személyesen megtapasztalt bűnbocsánat, a magam életében megélt Isten országa a jele bennem az Ő isteni hatalmának, és ez bátorít föl, erősít meg még merészebb hitre, és ösztönöz a további könyörgésre a világban is: jöjjön el a Te országod, Uram!
Indokolatlan volt hát Keresztelő János kételye, Jézus valóban az a Messiás volt, Akit ő is várt! És ha nem szabadul is ki Heródes karmai közül, az örökkévalóság mértékével mérve semmi igazságtalanság nem történik Vele, csak az, hogy Ő már elvégezte feladatát, s most már csak az van még hátra ebből a feladatból, hogy szenvedésével és mártírhalálával dicsőítse meg Istent. A földi élethez hozzátartozik a földi nyomorúság is. De Jézus ebben is ugyanaz a szerető barát marad, mint a jó napokban. Isten Igéjében van megírva, hogy: “Sok nyomorúság által kell nekünk az Isten országába bemennünk” (v.ö. ApCsel 14,22b). Ez a nyomorúság, a vihar tehát éppen úgy hozzátartozik az úthoz, mint a napsütés. Ha valaki messzi útról hazafelé tart és közben hóviharba jut, ugye nem fog azért kételkedni abban, hogy van otthona, ahol meleg szoba, pihenés, szerető szív várja?! Sőt, annál jobban, annál kitartóbban és reménykedőbben igyekszik tovább, hazafelé!
Óh, azok az árnyékok, amik rávetődnek életünk egy-egy útszakaszára, íme, éppen nem arra valók, hogy megrendüljön a hitünk, hanem arra, hogy még jobban belekapaszkodjunk, még szorosabban hozzásimuljunk ahhoz a drága láthatatlan valósághoz, Aki ezen a most tárgyalt bibliai történeten át is szól hozzánk: “Boldog, valaki én bennem meg nem botránkozik”.
Ámen
Dátum: 1957. december 1. (Advent.)