Megígértem a múlt vasárnap, hogy szeretném folytatni a tékozló fiú történetét és elmondani annak örvendetes részét is, azt, hogy mi történik akkor és hogyan történik az, amikor egy ember a messzeségből újra hazatalál az Atyához. A történet második részének a főszereplője most már nem is annyira a hazatérő fiú, hanem a hazaváró és visszafogadó Atya. Ebben a részben a fő személy nem egy tékozló fiú, hanem egy tékozló Atya, a szeretetét, a jóságát, a kegyelmét, a gazdagságát az érdemtelen gyermekére tékozló édesatya! Jézus itt a mi mennyei Atyánk szívét mutatja meg előttünk, Isten legbensőbb érzéseibe, gondolataiba enged bepillantást, mintha azt mondaná: nézzetek bele emberek az Isten szívébe és lássátok meg, hogy íme, így gondol rátok, így érez irántatok ez Isten! Minden lépés, amit a fiú hazafelé tesz, azért lehetséges, mert valami ellenállhatatlan erő vonzza haza.
A múlt vasárnap hallottátok az éneket: “Vár Atyád szerelme, vár rád vigasza...” Óh, de mennyire így van ez! Nézzétek csak, mi történik, amikor az a fiú fáradtan, rongyosan, nagyokat sóhajtva, meg-megállva, közeledik hazafelé? “Mikor pedig még távol volt, meglátá őt az ő atyja és megesék rajta az ő szíve, és odafutván, a nyakába esék és megcsókolgatá őt.” (20. vers) Erre a fogadtatására igazán nem lehetett elkészülve az a fiú! Hát így szeretik őt?! Hát ennyire várták?! Hiszen akkor az ő atyja egész idő alatt ott állt a kapuban, kémlelve az utat, jön-e már, akit vár. És nemcsak ott állt, hanem elébe fut, csókkal, öleléssel fogadja- Őt, a rossz fiút csókolgatja, mintha ő, az atya lett volna hibás, és most boldog, hogy ez a züllött koldus üres zsebekkel visszatér... Nehéz ezt megérteni, hogy így lehessen szeretni azt, aki nem érdemli meg! Pedig téged is így szeret és így vár! Lásd meg ebben a példázatban a mi mennyei Édesatyánkat, az önmagát megüresítő, kitárt karral elénk siető, a földre is utánunk jövő Urat, amint megbizonyította magát a karácsonyi eseményben, a nagypénteki megaláztatásban és az alászálló pünkösdi Szentlélekben, meg minden egyes igehirdetésben! Ilyen a mi Édesatyánk, Aki semmi áldozatot nem sajnál, ha arról van szó, hogy valakit haza kell szeretni! Igen: utánunk jött az Isten, a mennyből a földre, mégpedig olyan konkrétan, olyan véresen valóságosan, ahogyan a megfeszített és feltámadott Jézus Krisztusban látható és tapintható! És íme: ha akármilyen erős is az emberben az Isten közelségéből való szabadulási ösztön, még sokkal erősebb az Atya hazaváró szeretete! Akármilyen valóságos is az ember saját vesztébe rohanni akarása, még sokkal valóságosabb az Atyának az akarata, hogy megkeresse és megtartsa azt, ami elveszett. És ha olyanná vált is az emberi természet, hogy mindig újra elfeledkezik Istenről, Istennek akkor is az marad a természete, hogy az Atya szívvel szereti az embert. És ha akármilyen kemény is a fiú ellenállása, nincs a világon keményebb, szívósabb és ellenállhatatlanabb erő, mint az Atyának az a mentő szándéka, az a könyörülő tette, ami ezekben a szavakban tükröződik: “És felkelvén elméne az ő atyjához. Mikor pedig még távol volt, meglátá őt az ő atyja és megesék rajta az ő szíve, és odafutván, a nyakába esék és megcsókolgatá őt.”
Mennyei Édesatyánknak ez a mindent megbocsátó ölelése, tárt karú elénk sietése azt is jelenti, hogy a döntő lépést Ő teszi meg felénk, nem mi Őfelé. Ha Ő nem vonzana, sohasem érnénk haza. Ha Ő nem hívna, még mindig kívül állnánk. Ha nem Ő keresne, sohasem találnánk Reá. Nagyon mély értelme van annak, amit Jézus így mondat ezzel a történetbeli atyával: Ez az én fiam elveszett és megtaláltatott. Az Atya találta meg a fiát! Olyan nagyképű dolog az, amikor egy ember azt mondja magáról: én Isten-kereső ember vagyok. A mi Istent keresésünk nem sokat ér! Dehogy keresi az ember az Istent! Egy pénztárcát, egy szemüveget, olyan espressót, ahol jó kávét lehet kapni, sokkal gondosabban keres... A mi úgynevezett Isten-keresésünk nem is egyéb, mint óvatos kerülgetése Istennek, keresése annak, hogy miként maradhatnánk kellő távolságban Tőle. Nem is annyira keressük mi Istent, hanem inkább futunk Előle! Hogy ne kelljen igazán találkozni...
Valaki egyszer, aki sohasem tudott igazi hitbeli döntésre jutni, azt mondta: “Ha majd Isten megkérdezi tőlem az örökkévalóságban, hogy hol jártam a földi életben, azt fogom válaszolni neki: Uram, egy életen át kerestelek Téged.” - Tudjátok, mit mondana Isten ennek az embernek? Talán így szólna: Hiszen ott voltam mindig mögötted, tudtad is, hogy állandóan a hátad mögött vagyok, csak sohasem akartál megfordulni, megtérni.
Aki igazán komolyan keres, az talál! Higgyétek el, nincs olyan, hogy valaki Isten-kereső, csak olyan van, hogy valakit az Isten keres! Mi vagyunk az elveszettek - nem az Isten veszett el! Istent senkinek sem kell megkeresni. Isten megvan! Minket kell keresni, mert mi vesztünk el! A Tőle való elszakadást, függetlenítést a Biblia úgy mondja, hogy: elveszett! Nem azt jelenti ez okvetlenül, hogy elzüllöttünk, hanem hogy elvesztünk az Isten számára. Hiszen amivel nem Őnéki szolgáltunk, amit nem az Ő dicsőségére használtunk, az az Ő számára elveszett! Akkor pedig a mi számunkra is elveszett az üdvösség, a menny! És ez a példázat éppen arról beszél, hogy Isten nem tud belenyugodni ebbe a veszteségbe, valakinek az elvesztésébe. Ő mindenképpen igényli, visszakívánja, vissza akarja szerezni azt, ami elveszett. Ilyen a mi Istenünk! Lukács evangéliumának egész 15. része erről beszél. Akár eltévedtünk, mint egy oktalan juh; akár elsodródtunk az Ő közelségéből a körülmények folytán, mint egy elgurult pénzdarab; akár tudatosan és akarattal szakadtunk el Tőle, mint a tékozló fiú: az Ő csodálatos szíve vissza akar szeretni bennünket Önmagához. A legelvetemültebb ember, aki talán már az ember névre sem érdemes, nagyobb érték Isten számára, mint a mi számunkra a legkedvesebb gyermekünk. A bibliai Dávid királynak sok gyermeke volt. A sok közül egy áruló volt, aki atyjának egyenesen az életére tört. És éppen ennek a fiának halála miatt szinte majd megszakadt Dávid édesatyai szíve. Több fiát is elragadta tőle már a halál, de egyik fölött sem kesergett úgy, mint az áruló Absolon fölött. (2Sám 18,33)
Itt megérzünk valamit Isten édesatyai szeretetéből. Amit Dávid nem tudott megtenni a gonosz fiáért, hogy megmentse a végveszélytől: “Bár én haltam volna meg te helyetted” - Isten éppen ezt tette meg az Ő elveszett fiáért. Így mondja ezt Pál a Rómabeliekhez írt levelében: “Az Isten pedig a mi hozzánk való szerelmét abban mutatta meg, hogy mikor még bűnösök voltunk, Krisztus érettünk meghalt.” (Róm 5,8) Ha tehát mi bármilyen módon elvesztünk Isten számára, akkor itt most az a kegyelmes üzenet hangzik felénk, hogy Ő nem veszett el a mi számunkra! Bizonyság reá az a megtöretett test és kiontott vér, aminek a jeleit itt szokta kiosztani nekünk is az Isten ennél az asztalnál. Ez méri annak az isteni szeretetnek a nagyságát, amelyik mindent megtesz a mi elveszett létünk visszaszerzéséért. Így vár, így jön néked, eléd az Isten! Ki tud még mindig ellenállni ilyen szeretetnek, ahogy ezen az asztalon látható is úrvacsora osztáskor?!
És nézzétek, még ennél is többet tesz ez az édesatya itt a történetben. A találkozásnak ebben a várva várt, boldog pillanatában, amikor a fiú hozzákezd, hogy elmondja bocsánatkérő szavait, amit hazafelé az úton olyan szépen kigondolt magában: az atya félbeszakítja. Benne reked a mondanivaló, szinte szóhoz sem jut, atyja máris intézkedik: hozzátok a legszebb ruhát, vágjátok le a tulkot, húzzatok gyűrűt az ujjára, együnk, vigadjunk! Úgy tesz, mintha soha semmi sem zavarta volna meg a családi békességet és örömet, nem hányja szemére a fiúnak, ami volt, elmúlt! Az első pillanattól fogva, hogy hazaért, rögtön újra teljes gyermeki jogaiba állítja vissza, mintha soha ki sem esett volna belőle... Mindez nem egyéb, mint egy gyönyörű képsorozatban való illusztrációja annak, amit a Biblia úgy nevez, hogy bűnbocsánat! Így bocsát meg az Isten! Így csak Isten tud megbocsátani! Mennyire igaz, amit Ézsaiás próféta könyvében így olvasunk: “Eltöröltem álnokságaidat, mint felleget, és mint felhőt bűneidet; térj énhozzám, mert megváltottalak”. (Ézs 44,22) Mint ahogyan a nap sugara szívja fel a reggeli ködöt és oszlatja szét a felhőt: így emészti meg, tünteti el Istenünk bűnbocsátó kegyelme minden hitványságunkat!
Ilyen a Krisztus vérének ereje! Olyan teljes számodra is a bűnbocsánat, hogy úgy viszonyulhatsz Istenhez és Ő úgy viszonyul hozzád, mintha sohasem bántottad volna meg, mintha mindig Vele maradtál volna. - Igen: így gondol rád is, pontosan így, ilyen teljes bűnbocsánattal vár téged is haza az Úr! Ugye, mennyire úgy van, hogy a döntő lépést Ő teszi? - sőt, már régen meg is tette felénk. Nekünk már csak az marad, hogy eljussunk arra a döntésre, amit a történetbeli fiú így fejezett ki. “Fölkelvén elmegyek az én atyámhoz, és ezt mondom néki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened. És nem vagyok immár méltó, hogy a te fiadnak hivattassam; tégy engem olyanná, mint a te béreseid közül egy!” (Lk 15,18-19) Csak ez marad nekünk! Csak ennyi! - Csak?! - Igen, de ez éppen elég, mert bűnbánatra jutni, a bűnt beismerni és megvallani: ez a legkeservesebb dolog a világon! Igaza volt Luthernek, amikor azt mondta: a legkeserűbb és a legédesebb szava a Bibliának: a bűnbánat. Keserű, mert tiltakozik ellene az egész lényem, emberi természetem, önérzetem, büszkeségem. Óh, de rettenetesen nehéz eljutni odáig, hogy az ember őszintén el tudja mondani ott bent a maga lelke mélyén: “Vétkeztem! Nem vagyok méltó!” Annyira nehéz, hogy néha hamarább követ el valaki öngyilkosságot, minthogy beismerje önmaga előtt a vétkét. Hiszen ez a legnagyobb szégyen vállalása, ez megalázkodás, ez minden mentségről való lemondás, ez teljes kiszolgáltatása önmagunknak! Hát igen: az! De nem gyengeség, hanem a legnagyobb győzelem: önmagam legyőzése!
Tudjátok-e miért van olyan kevés igazán hívő ember az egyházban is? Mert nagyon kevés lélekben vált igazán döntő fölismeréssé az, hogy “vétkeztem, nem vagyok méltó”. Mert nagyon kevesen tudják igazán Isten előtt való szégyenkezéssel, bűnbánattal elmondani, hogy én vagyok a hibás: nem a körülményeim, nem a kor, amelyik igazságtalanul bánt velem, nem az emberek, akik bántanak, nem a családom, amelyik nem ért meg, nem a barátaim, akik rossz útra vittek, nem a természetem, amit örököltem. Lehet, hogy mindez szintén hibás volt, de a döntő fontosságú az, hogy én vétkeztem az ég ellen és az emberek ellen! A népem ellen és az egyházam ellen, a családommal szemben és az ellenségeimmel szemben. Vétkeztem! Nem vagyok méltó, nem érdemlek több jót, még annyit sem, mint amennyi van! De akármilyen nehéz is ez a lépés, enélkül nincs igazi hazatérés. Az igazi keresztyénség a bűnbánatnál kezdődik! Bűnbánatra való fölhívással indult el a keresztyén üzenet a világon. Keresztelő János ezt kiáltotta bele a pusztába: Bánjátok meg bűneiteket, mert elközelített a mennyeknek országa! Jézusnak is szó szerint ez volt első szava a világhoz! Ma is minden emberhez! Az apostolok missziói prédikációi is mindig abban a fölhívásban csúcsosodnak ki, hogy hozzátok oda az Úr elé bűneiteket. Most is erre indít bennünket Isten ezzel az Igével. Az az új, amit Jézus hozott ebbe a világba, az a szép, tiszta, örvendetes - mindig ilyen mélyen kezdődik ma is.
Én tudom azt, hogy senkit nem vagyok képes bűnbánatra eljuttatni, elvezetni. Senkit nem tudok a maga vétkeiről meggyőzni, mert ezt nem is lehet logikus érvekkel, emberi erővel és rábeszéléssel. Egyedül Isten szeretete aláz bűnbánatra! De lám, hallottad, hogyan gondol rád és hogyan vár téged is az Atya. Zákeusnak sem mondott Jézus egy szót sem arról a sok hitványságról, ami ennek a gonosz embernek a lelkét terhelte, csak bement hozzá és leült vele egy asztalhoz. Csak megmutatta neki, hogy őt is mennyire szereti, és Zákeus egyszerre nem bírta tovább, vallani kezdett, kiöntötte a lelkét!
Vallhatsz te is csendes imádságban, vagy bűnvalló, meghitt lelki beszélgetésben elmondhatsz mindent, ami a lelkedet terheli és minden-minden bűnödet, mulasztásodat, vétkedet beletehetsz Isten szeretetének a mindent megemésztő nagy tüzébe! És akkor egyszerre az, ami olyan keserű volt: óh, de édessé válik, hiszen nincs igazabb öröm, mint az igazi bűnbánatban elnyert bűnbocsánat! Íme, a bibliai történet is így végződik: kezdének azért vigadni! - Tehát kezdének: vagyis itt nem végződik a történet, hanem itt kezdődik valójában! A hazatéréssel kezdődik csak igazán az örvendező élet, az az élet, amelyiknek a legszürkébb hétköznapjait is az otthonlét ünnepélyessége és öröme deríti föl. Az az élet, amelyikről mások is észreveszik, hogy a régi problémákat derűsebben oldod meg, a régi kereszteket megvigasztalódva hordod, immár kevesebb a panasz, több a hála, hamarabb tudsz megbocsátani, gyöngédebben szeretni, szívesebben szolgálni... Most kezdődik az az élet, ami most már Isten számára is, meg az emberek számára is hasznos: áldás! - Ha keserves is az az egy lépés, amit hazafelé nekünk kell megtenni, de - érdemes!
“Vár Atyád szerelme, vár rád vigasza,
Jöjj a messze földről, óh jöjj haza!”
Ámen
Dátum: 1959. november 22.