Szándékosan nem olvastam végig a jól ismert történetet a tékozló fiúról, mert a mai vasárnapon csak az első feléről szeretnék beszélni. Tételesen megfogalmazva arról, hogy mi történik egy emberrel, ha elszakadt Istentől. Ha Isten is úgy akarja, és élünk, a jövő vasárnap szeretném folytatni majd és ugyanennek a történetnek az örvendetes részét is elmondani. Tehát azt, hogy mi történik akkor és hogyan történik az, amikor egy ember a messzeségből újra hazatalál Istenhez. Tehát most egy szomorú történeten át hadd szóljon hozzánk Isten Igéje, hátha ráismerünk magunkra, amint az a fiú távolodik hazulról és egyre lentebb süllyed a lejtőn.
Sokáig azt gondoltam, hogy Jézus a tékozló fiú alakjával az olyan nagy bűnösökről beszél, akik ténylegesen hátat fordítva a templomnak, Istennek, belevetik magukat az érzéki örömök karjaiba, a világ hitványságaiba és elzüllenek, testileg-lelkileg-anyagilag ráfizetnek az életük eltékozlására. Így azután kellő távolságban éreztem magam ettől a rossz fiútól, aki olyan gyalázatosan bánt az örökségével. Rájöttem azonban, hogy ez a szomorú történet nekem szól, meg a magam fajta hívő embereknek, tehát nekünk mindnyájunknak, akik most is ilyen szépen, illedelmesen itt ülünk a templomban. Szomorú és érthetetlen, de mindnyájunkban benne van ugyanaz az ösztön, ami azt a fiút elsodorta hazulról a messze idegenbe. Nincs a világon nagyobb áldás, mint az, hogy van Isten, Aki törődik velünk, szeret bennünket, oltalmaz - és nincs a világon nagyobb balgaság, mint hogy ez nekünk nem kell, ez nekünk terhes, nekünk mindig valami más kellene; nyűg a gyámkodása, megbénít a törvénye, szabadulni szeretnénk alóla. Hát miért nem jó nekünk otthon, az Isten közelében? Miért nem érezzük magunkat jól mellette és Vele? Miért akarunk mindig szabadulni Tőle, attól az Édesatyától, Aki mindig csak jót akar nekünk? Miért van az, hogy mindig inkább az az erő vonz jobban, ami pedig szemmel látható módon veszedelembe sodor? Micsoda szörnyű menekülési ösztön működik bennünk, ami mindig újra elhajt hazulról, ki a messze idegenbe? Hogy van az, hogy mi, emberek olyan szántszándékkal rohanunk sokszor a magunk vesztébe, hogy nem bírjuk ki az Istennel való békesség boldogságát, és jobban vágyakozunk az Őtőle eltávolodott élet békétlensége után? Micsoda titokzatos nehézkedési törvény az, ami mindig erősebben húz lefelé, mint fölfelé? Nem természetellenes valami ez az Atyától való folytonos eltávolodni akarás? Lám a fecskepárnak szinte erővel kell kicsinyeit kidobni a fészekből, amikor elérkezik a repülés ideje, az ember pedig alig várja a pillanatot, hogy kereket oldhasson az Úr Isten mellől, hogy végre mást tehessen, mint amit Isten mond és akar!
Te még talán nem ismerted fel magadban ezt az ősi ösztönt? Nos, nézzük csak közelebbről ezt a fiút. Hogyan is kezdődött az eltávolodása? “És monda az ifjabbik az ő atyjának: Atyám, add ki a vagyonból a reám eső részt, És az megosztá köztük a vagyont.” Mi van emögött a híradás mögött? Bizalmatlanság az atyával szemben. Nem mondja el neki a terveit, nem beszéli meg vele a bajait, nincs meghitt gyermeki viszonyban az atyjával, nem önti ki előtte a szívét, hanem követelőzik: Add meg nekem, Atyám, ami jár, ami dukál ebben az életben, adjál jó egészséget, azután majd én tudom, hogy mit kezdjek vele. Adjál boldogulást, családi örömöket, adj állást, elegendő keresetet, adj kimenekedést a bajból, adj erőt, kenyeret, esőt, napsütést - adjad mindig azt, ami éppen kell, azután majd én elintézem a magam dolgait, majd én megélem a magam életét úgy, ahogy nekem tetszik! - Nem veszitek-e észre, hogy ez már lázadás, ez nem gyermeki szeretet?! - Atyám, Te csak arra kellesz, hogy adjál ezt, azt, de abba már ne szólj bele, hogy én mit csinálok azzal, amit adtál. Azzal majd én tőled függetlenül gazdálkodom, abból, amit Te adsz, majd én a magam életét a magam tetszése szerint kialakítom.
Nos, hát nem így van? Azt olvassuk, hogy nem sok nap múlva azután messze vidékre költözött. “Messze vidék” - óh, az a lelkület, amivel hétköznapokon viszonyulunk a munkához, emberekhez, de nagyon “messze” van attól a lelkülettől, amivel itt ülünk a templomban Isten előtt! Az a lelki “vidék”, amelyen kint a világban élünk, óh de nagyon messze van Isten országa vidékeitől! Az életünk tulajdonképpen nekünk is azon a “messze vidéken” folyik le, távol Istentől, függetlenítve Isten akaratától. Melyik hát a te igazi éned: az, amelyik ott, azon a messze vidéken él, tele gyűlölettel, irigységgel, titkos vágyakkal, félelmekkel, haragos indulatokkal, szorongásokkal, békétlenséggel, felelőtlenül, nem törődve azzal, hogy mi lesz majd ennek a tékozló életnek a következménye, vagy az, amelyik itt, az Úr asztala előtt borul le Isten előtt? Azt a mozgást, amit a tékozló fiú tett meg: el a messzeségbe és vissza az atyai házba, mi hetenként tesszük meg: ingajáratban vagyunk Isten és a messzeség között! De mit gondoltok, meddig lehet ezt tenni? Nem unja-e meg egyszer az Atya, és nem zárja-e be az ajtót?
A szomorú történet még tovább folytatódik: “Minekutána pedig mindent elköltött, támada nagy éhség azon a vidéken és ő kezde szükséget látni. Akkor elmenvén hozzászegődék annak a vidéknek egyik polgárához...” Íme, itt van a tragikomikuma az Istentől való elszakadásnak: a tékozló fiú elmegy, fel akar szabadulni az atya gyámkodása alól, és hamarosan valaki másnak az uralma alá kerül. Az, aki otthon fiú lehetett volna, de nem kellett neki: idegenben szolga lesz. Elszegődik valakihez. Ez mindig így van. Mert az ember tulajdonképpen mindig tartozik valakihez: vagy Istenhez, vagy ha nem Őhozzá, akkor annak a vidéknek valamelyik “polgárához”, tehát valamiféle bálványhoz. Nem létezik neutrális lebegési állapot, olyan semlegesség, amelyben az ember teljességgel csak a saját maga ura lehetne. Egy német közmondás szerint: ha az ember kiűzi Istent az ajtón, beözönlenek a pót-istenek az ablakon. Hogy azután annak a pót-istennek, aminek az Istentől függetlenített ember szolgál, aminek a zsarnoksága alatt retteg, mi a neve: ital, pénz, holnapi nap, konkurencia, hivatali főnök, rákbetegség? - az már teljesen mindegy. De mindig úgy van, hogy az Istentől “messze vidékre” költözött ember “elszegődik annak a vidéknek egy polgárához”. Szóval: rosszabbul jár! Pedig azt gondolta, hogy így lesz majd szabaddá, ha Istentől függetleníti magát, és lám, mi lett belőle! Rövid ideig tartó élvezet után szolgaság! A lelki életnek állandó törvénye ez.
Múltkor olvastam valahol ezt a különös kifejezést: “Isten-mentes övezet”. Nos, arról van szó, hogy nem akarjuk teljesen függetleníteni magunkat Istentől, csak részben. Igen, mindnyájunk életében vannak ilyen Isten-mentes övezetek, olyan területek, amelyekből kirekesztjük Istent. Mindig, amikor életünknek egy-egy területét így kivonjuk Isten befolyása alól, és egy ilyen Isten-mentes övezet áll elő, nem az történik, amit az ember várt, hogy tudniillik ezt a területet önmaga, egyedül saját maga uralja, hanem az, hogy amint az egyik oldalon kiszorítom Istent, a másik oldalon benyomulnak a pót-istenek és megszállják azt a területet. Egy nagyon általános és jellemzőpéldán hadd mutassam be ezt: életünknek a szexuális területén. Igen sokan vannak, akik életüknek ezt a területét kivonják Isten befolyásolása alól, és azt vallják, hogy a szexuális ösztönök kielégítése nem erkölcsi kérdés, hanem tisztán testi folyamat, éppen úgy nem tartozik Istenre, mint az, hogy ha szomjas vagyok, iszom egy pohár vizet. Az ember azt véli, hogy ha életének ezt a területét Isten-mentessé teszi, megszabadul végre a gátlásoktól, a megkötöző, féken tartó béklyóktól. Íme, most már tehet az ember magával, amit akar, szabaddá vált végre! Fölszabadult az Isten alól. De vajon igazán szabaddá lett-e? Mi történik? Azt az ösztönt, amiről az ember úgy gondolta, hogy majd most fogja tudni szabadon kielégíteni, éppen nem kielégíteni tudja, hanem föllázítani. Ez az ösztön zsarnokká nő benne, elszabadul, pusztító tirannussá lesz, mindenen eluralkodik. Oda juttatja az embert, ahová az magától nem akar jutni: teljes szexuális káoszba. Íme, ha valaki kivonja az ösztönéletét Isten hatalma alól, istenné válnak rögtön az ösztönei.
És ugyanígy, ha például az anyagi javaidat vonod ki Isten akarata alól: rögtön isteneddé válik a pénz, vagy ugyanez történik a családdal, a tehetségeddel, az egészségeddel, a betegségeddel, az idővel - mindennel! Minden istenné nőhet fölibéd, amit nem állítottál be az egy élő Isten szolgálatába. Minden tékozló fiúval az történik, hogy amint messze vidékre költözik, elszegődik valakihez. Persze szolgának! Keserves ennek a lejtőnek a vége. Íme: “és az elküldé őt az ő mezeire disznókat őrizni... Mikor azután magába szállt, monda: az én atyámnak mily sok bérese bővölködik kenyérben, én pedig éhen halok meg”. (Lk 15,15b, 17) Így fizet a Sátán! Ezt teszik a pót-istenek, ha az igazit elhagyta az ember. Ezt nyeri: állattá aljasodik, disznóknak való eledel, éhség, háborúság, boldogtalan élet, családi tragédiák, elrontott sorsok, földi pokol!
És mindezért a sokféle bajért hajlandó az ember még Istent okolni: Miért engedi, hogy annyi baj, szenvedés, bántalom, hitványság elrontsa az életét? Néha szinte szeretnénk perbe szállni Istennel, hogy úgy jó alaposan megmondjuk Neki a véleményünket. És Isten ezt mintha meg is engedné. Mikeás könyvében van egy részlet, ahol arról van szó, hogy Isten mintegy fölszólítja a népet: Nos, hát tegyetek vallást ellenem, vádoljatok, mondjátok csak el nyugodtan, mit csináltam rosszul? Picassóról mondják, hogy egyszer megfestette a háború minden iszonyatát, értelmetlenségét, borzalmát egy szörnyűséges képen. Történt pedig, hogy a megszállás alatt egy német tiszt látogatta meg a festőt, megakadt a tekintete a borzalmas képen és megrökönyödve kérdezte: “Haben Sie das gemacht?” (Ezt Ön csinálta?) A festő állítólag keményen ránézett a tisztre és így válaszolt: “Nein! Das haben Sie gemacht!” (Nem! Ezt Önök csinálták!) És el tudom képzelni, milyen tüzet vetett e mondatnál Picasso szeme.
Vajon nem ugyanezt mondaná-e nekünk is a mindenható Isten, amikor ennek a világnak a romjaira, nyomorúságára, szenvedésére, sok-sok tragédiájára mutatva Őt vádolnánk: Te csináltad Uram! Visszamutatna ránk: Én? Hiszen Én megmondtam nektek, hogy ne ölj, ne paráználkodj, ne lopj, ne kívánd a másét, szeresd a másik embert! Pokollá tettétek az életeteket és Engem okoltok? Pedig nem én vagyok az oka: “Nein! Das habt ihr gemacht!” (Nem! Ezt ti csináltátok!) És az Úr Isten szemében is megvillan olykor valami félelmetes tűz! De valami más is megcsillan ott: könny, mint valamikor Jézus szemében, amikor arról beszélt, hogy Jeruzsálemben kő kövön nem marad. Igen, Istennek fáj a tékozló ember sorsa! Szenved miatta! Óh, de rettenetesen szenved! És ezért nincs még elveszve a tékozló fiú! Ezért nem reménytelen a helyzete még ott, a teljes csődben sem! Mert az Atya ott is szereti, ott is a saját édes gyermekeként tartja számon.
Majd részletesen lesz szó a tékozló fiú hazatéréséről, most csak annyit, hogy ma még nyitva van az atyai ház ajtaja, ma még hazavárnak téged is, engem is. Sőt Valaki utánunk jött onnét, az Atyától, utánunk jött egy másik fiú, az élő Istennek a Fia, Jézus Krisztus. Ő a miattunk szenvedő mennyei Édesatyánk leghűbb képe, Akin át ezt üzeni az Atya: Én még mindig szeretlek téged! Még mindig várlak haza! Megbocsátok mindent, gyere!
Ennek a mai életnek a kegyetlen forgatagában óh, de sokan vannak, akik még arra sem érnek rá ráeszmélni, amit egyszer egy fiatalember így fejezett ki: “Elvesztettem magam és nem tudom, hol. Szeretném újra megtalálni magam, és nem tudom, hogyan.” - Nos, hát megtalálod magad, megtalálod mindazt az örömet és boldogságot, ami után valaha, legszebb álmaidban vágyakoztál, ha meglátod a szenvedő mennyei Édesatya képét: Jézust a kereszten, és elhiszed, amit ezáltal üzen, hogy Ő még mindig szeret téged.
Jöjj hát haza, nyitva az ajtó, vár az Édesatyánk! Ne félj, ne vonakodj, ne halogasd, jöjj haza!
Ámen
Dátum: 1959. november 15.