A felolvasott Ige Jézust a ráboruló halál előtti utolsó pillanatokban mutatja be előttünk. Most már csak percek vannak hátra, mindjárt kiszenved. Néhány szó még, azután jön a halál, lehajtja fejét és kibocsátja lelkét... Ezek az utolsó pillanatok, a végső haldoklásnak ez a hosszabb vagy rövidebb kínlódása, ez az utolsó lépés az élet útján, mindenképpen nagyon jelentős szakasza az életünknek. Nem azért, mintha akkor még lehetne valamit tenni - nem hiszem, hogy ez valami különös akcióképes alkalom lenne -, hanem azért, ami ilyenkor belülről végbemegy az emberben. Ilyenkor állítólag az egész életét végigéli újra az ember. Mint egy gyorsított film pereg le újra minden bennünk, amit átéltünk. Ezekben az utolsó pillanatokban az ember egészen odakerül a saját élete valósága elé. Ezek az utolsó pillanatok őszinte pillanatok. Itt már nincsenek kulisszák, nincs álarc, a gyorsan közelgő ítéletnek az erős fényében minden képmutatás és szerepjátszás nélkül a valóságos, az igazi lénye látszik meg az embernek.
Az élet utolsó pillanatai rendszerint nem a nagy nyilvánosság előtt szoktak leperegni. Nem látványosság az másoknak, hanem fölöttébb intim alkalom. Csak a legközelebbi hozzátartozók lehetnek jelen, sokszor még azok sem. És íme, nagypénteken, Jézus életének utolsó pillanatainál mindnyájan jelen lehetünk. Amikor kórházi betegágyon haldoklik valaki, kiírják az ajtóra: orvosi rendeletre tilos a látogatás. Nem úgy itt! Ide, a Golgotára, mindenki beléphet, sőt egyenesen meg van hívva! Jézus a legteljesebb nyilvánosság előtt hal meg, fölfüggesztve egy magas oszlopra, hogy mindenki jól láthassa. Egyenesen kitárja előttünk az Ő halálának minden részletét. A legutolsó pillanatokat is. Jertek hát, emberek, mindnyájan, akiknek majd egyszer szintén meg kell halnotok, jöjjetek ide, egészen közel a keresztfához, halljátok és lássátok, amint Jézus meghal!
Tudjátok, mi a csodálatos ebben a keresztfán való haldoklásban? Az, hogy akármilyen borzalmas - mert rettentően borzalmas -, mégis olyan fenséges. Akármilyen iszonyatos - mert valóban iszonyatos -, mégis olyan dicsőséges. Akármilyen rút, véres, kegyetlen, mégis úgy fölmagasztosul! A megkínzott, megalázott emberi arc a végére mégis olyan isteni lesz, hogy szinte térdre kényszerülünk előtte. Ennek a durva kivégzési jelenetnek az utolsó pillanataiban az isteni fenség dicsőségének a sugara ragyog föl. Milyen jó tudni azt, hogy az emberi élet utolsó pillanatainak a szépsége és nagyszerűsége nem attól függ, hogy milyen puha párnák között, milyen csendes szobában, a gondoskodó szeretetnek milyen simogató karjai között történik... Bármennyire kívánnám is mindenkinek, hogy ilyen körülmények között töltse az utolsó perceit, egyáltalán nem bizonyos, hogy meg is kapja majd egy olyan világban, amelyiket bombák fenyegetnek. Egyikőnk sem tudhatja, hol és milyen környezetben él majd, amikor jön a vég. De lám, nem is ez a lényeg, hanem az, hogy hogyan tölti majd az utolsó perceit! Jézus a gyalázatos szégyenfán, túláradó dicsőségben hal meg. Mintha a fekete nagypéntek ijesztő sötétségét hirtelen a húsvét reggel dicsőségének egy ragyogó fénysugara szelné át. Mintha az a durva töviskorona fénylő királyi koronává változnék át. Mintha az a szörnyű halálos ágy, az a véres kereszt ragyogó harci kocsivá lenne, amelyen a halál, pokol, és ördög triumfátora, legyőzője egyenesen az örökkévalóságba hajt be, minden úgy változik meg abban a pillanatban, amikor a haldokló ajkakon át kitör az utolsó győzelmi kiáltás: “ELVÉGEZTETETT!”
“Elvégeztetett!” Melyikőnk merné ezt mondani a halála előtti utolsó másodpercben? Mégpedig úgy, ahogyan itt történik, vagyis nem olcsó önelégültséggel, hiú beképzeltséggel, hanem mintegy Isten orcája előtt: szent komolysággal és meggyőződéssel! Mert nézzétek csak: Itt olyan valami történik, mint amikor egy szolga odalép az ura elé, hogy számot adjon, beszámoljon valamiről. Igen, itt valóban az történik, hogy egy isteni Küldött tér vissza missziójából a Küldőjéhez, Urához, és jelenti az eredményt! Itt Valaki a maga egész életével és munkájával jön vissza Istenhez, Akitől a megbízatást kapta. Íme, hát így halljátok, amint mondja: “Elvégeztetett!” Nem azt mondja: “Na végre, ez is elmúlt, ennek is vége lett egyszer, túl vagyunk rajta...” - hanem azt mondja, miközben egész életművét leteszi Isten elé: “Elvégeztetett!”
Óh, milyen más ez, mint bármelyik másik embernek a haldoklása. Amikor majd mi jutunk el így a földi életút legvégére, akkor félig megírt levelek maradnak utánunk az íróasztalon, ahol a toll kiesett a kezünkből. Olyan lesz az életünk, mint egy hirtelen félbemaradt építkezés, sok szép tervünk kidolgozatlan marad, sok-sok álmunk megvalósulatlanul foszlik széjjel. Minket mindig rosszkor, a munkánk kellős közepén ér a halál. Ki mondhatná el magáról, hogy mindent elvégzett, mire meg kell halnia?! Ki tudná azzal a békességgel és megnyugvással kiadni lelkét Istennek, hogy minden elvégeztetett? Minden elvégeztetett? Óh dehogy, sőt! Nem sokkal inkább úgy van-e, hogy a legtöbb ember azzal a végső sóhajjal hanyatlik párnái közé a halálba, hogy “Nem sikerült! Nem sikerült a munkám, nem sikerült a boldogságom, nem sikerült az életem.” Óh, de rettenetesen sok minden van az életünkben, amit elrontottunk, és amit már soha többé jóvá nem tehetünk! Foltok, amik már sohasem tisztulnak ki, szakadások, sebek, amik már sohasem gyógyulnak be többé! Igen: ilyen dolgokat szoktak mondani az emberek a halál előtt. Ilyesmit szoktam én is hallani a halálos ágyak mellett. Ilyen vallomásokat tesznek emberek az utolsó pillanatokban. Akármilyen beteg valaki, akármilyen öreg, akármilyen jól kihasználta az életét, akármennyit dolgozott, akármennyire nem volna már neki érdemes egy perccel sem nyújtani tovább azt a nyomorult életét: mégis az utolsó percekben így sóhajt: “Szeretnék még meggyógyulni, ezt vagy azt elvégezni, unokáimnak örülni - élni!” Mert az ember a halál előtt mindig azt érzi, hogy óh, jaj de sok mindent nem végeztem még el, amit akartam volna, amit kellett volna! Csak egyetlen egy halálos ágy van, ahol nem így sóhajt egy haldokló, mégpedig a szögeknek, a gúnynak, a kegyetlenségnek, a vérnek az a csodálatos halálos ágya, amelyen Jézus keresztre feszítve meghalt. Nincs ilyen még egy az egész világon! Amit még soha ember az utolsó pillanatokban nem mondott, mert nem mondhatott, nem mert mondani, Jézus ezt mondta: “Elvégeztetett!”
“Elvégeztetett!” De hát mi végeztetett itt el, és így el? Talán legjobban azzal lehetne válaszolni, amit a 12 éves gyermek-Jézus mondott édesanyjának, amikor keresték Őt: “Nékem az én Atyám dolgaiban kell foglalatoskodnom!” Íme, tehát ezt végezte el most, ezt fejezte be. Az Ő Atyjának dolgait - ez volt egész életének és halálának a kvintesszenciája. Ez volt az eledele, hogy cselekedje Annak akaratát, Aki elküldte Őt. Öntudatának a legelső megnyilvánulásától kezdve szíve végső dobbanásáig az Ő Atyjának dolgait hordozta, munkálta, s íme ezt végezte most el. Az Ő Atyjának “ezek a dolgai” tulajdonképpen egyetlen szóval kifejezhetők, mert az Ő Atyjának minden “dolga” ebben az egy szóban összpontosult: Megváltás! Azt kellett Jézusnak elvégeznie, hogy Isten az embernek megbocsáthasson a saját igazságossága sérelme nélkül, hogy Isten szerethesse a bűnöst anélkül, hogy szeretné a bűnét, hogy ne kelljen elkárhoznia annak, aki vétkezett, pedig megérdemelné. Az volt a küldetése Jézusnak, a megbízatása, hogy elvégezzen mindent, ami a te, meg az én boldog életünkhöz, örök üdvösségünkhöz szükséges, hogy megszerezze számunkra a megváltott életet, az Istennel megbékélt életet, az örökkévalóság erőivel áthatott életet, az újjászületésben megtisztuló életet, a sátáni hatások kényszere alól felszabadult életet, a halálnál is erősebb életet: az örök életet! - És ez most mind elvégeztetett! Mintha azt jelentené: Atyám, amit rám bíztál, mindent elintéztem. Beleöltöztem az emberi testbe, belemerültem az emberi bűnbe, az emberek adósságának a tengerébe, az emberi halál mélységébe! Emberré lettem, bűnné lettem, átokká lettem, mindent megfizettem az enyémek helyett, az enyémekért, mindent pontosan úgy, ahogyan megbeszéltük az örökkévalóságban: Íme, elvégeztetett!
Érzitek, mennyi isteni méltóság, hatalom, ujjongó dicsőség van ezekben az egyébként borzalmas utolsó percekben? A megtört szemekben szinte fölcsillan az öröm sugara, az elkékülő ajkak mintha így kiáltanának: Győzelem! Íme, valóban: a meghaló Jézus a győzelmeskedő Krisztus! Elvégeztetett! Ujjongj menny, örvendj föld, üdv neked bűnös! A nagy mű, Isten világot megváltó nagy műve: elvégeztetett!
És mégis most úgy érzem, hogy előbb nem ujjonganunk kellene nekünk itt, hanem sírnunk. Mert itt, a kereszt alatt lesz igazán bűnössé az ember. Krisztus nélkül hajlandó volnék magamat jónak, ártatlannak, szinte bűn nélkülinek gondolni. De itt, a keresztnél éppen az derül ki, hogy mennyire romlott az ember! Éppen olyan hűtlen, mint Júdás, éppen olyan megbízhatatlan, mint Péter, éppen olyan gyáva, mint Pilátus, éppen olyan képmutató, mint Kajafás, éppen olyan befolyásolható, mint a tömeg, éppen olyan hitvány, mint a nagypénteki jelenet bármelyik szereplője. Hiszen ott sem a kimondott rosszakarat vitte Jézust a keresztre, hanem az emberi vallásosság, meg hiúság, meg gyávaság, meg határozatlanság. “Mind, ami kín, s halál ért, magam hoztam Reád!” Ez szó szerint így van! Nézd csak meg a kezedet! Igen, a kezedet. Ez a kéz szegezte Jézust oda a keresztfára. Ez a kéz ütött bele Jézus arcába! Hiába mosod a kezed, mint Pilátus, nem megy le róla a vér, Jézus vére! Minden bűn, amit elkövetsz, egy-egy ütés Jézus arcába. Minden kis hazugság - megannyi szeg a kezében. Minden haragos vagy tisztátalan indulatkitörés egy-egy tüske a töviskoronában. Igen: nézz csak a kezedre! Mit tettél? Te juttattad Őt oda a keresztre! De nézd: Ő nem vádol, sőt, mintha mosolyogna rád, határozottan biztat, amikor ezt mondja: Elvégeztetett! Hiszen éppen azért kellett a megváltás, mert te, meg én ilyen nyomorultak vagyunk, és éppen az ilyen nyomorult emberek megváltása az, ami ott a kereszten elvégeztetett! Az az ember tehát, aki a bűneinek a felismerése nyomán bűnbánatra jut, az itt a keresztnél rögtön bocsánatot is kap.
Tehát van ujjongás, de csak a sírás után. Itt igazán úgy van, ahogy Jézus mondja: “Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak.” Valahogy úgy van ez, hogy minél több időt tölt valaki a Krisztus keresztje alatt, annál boldogabban és bizonyosabban éli át a megváltás valóságát, a bűnbocsánatot és Isten örök szeretetét! “Elvégeztetett!” - hangzik a győztes Jézus ajkáról a nagy győzelmi kiáltás! És akik most ezt a diadalmas kijelentést hittel fölfogják, azok számára Jézus földi életének ez a legvége egy új, megváltott élet boldog kezdetévé lesz. Itt, Jézus földi életének az utolsó perceinél kezdődik számunkra az örök élet.
Bár mi is olyan boldog emberek lehetnénk, akiknek hálával visszhangozza az életük, majd egykor a haláluk, hogy valóban minden elvégeztetett. Minden, ami egy áldott élethez és békességben való meghaláshoz szükséges, minden, de minden: “ELVÉGEZTETETT!”
Ámen
Dátum: 1959. március 27. Nagypéntek délután.