Egy reménytelenül elárvult emberről szól ez a történet. 38 esztendeje fekszik ott a gyógyító víz partján, de nem jut hozzá, mert nincs aki besegítené a tóba alkalmas pillanatban... Jézus meglátja, megszólítja és egyetlen szavával meggyógyítja. Megint egy csodálatos gyógyulás történik Jézus hatalma által. De én most mégsem erről a csodáról akarok beszélni, hanem arról, hogy Jézus ezt az embert nemcsak a betegségéből gyógyította meg, hanem a magányából is, a társtalanságából is. Nagyon jól látszik ebben a történetben, hogy milyen nagy nyomorúság a magányosság, és hogy az egyetlen segítség itt is: Jézus!
Nincs emberem! Két rövid szócska, de micsoda mérhetetlen szenvedés van benne! És micsoda ítélet ez az akkori egész társadalomra. 38 esztendő óta vár egy elnyomorodott embertorzó arra, hogy valaki észrevegye, valaki lehajoljon hozzá, megfogja a kezét, szóba álljon vele. Ott nyüzsögnek körülötte embertársai egy világváros kellős közepén, és senki sincs, aki őt felkarolná, és az alkalmas pillanatban két méterrel arrébb tenné... Nem sok kellene hozzá, hogy megoldódjék az élete problémája, csak egy ember, aki a kellő időben reá gondolna, de egész Jeruzsálemben nincs ilyen ember! A 38 éve tartó betegség alatt íme, egészen magára maradt. Van-e olyan részvét a világon, amelyik 38 év alatt el ne fogyott volna, még ha volt is talán eleinte... “Nincs emberem” - szakad ki belőle a fölgyülemlett keserűség, amint végre valaki megszólítja.
Így magára maradni egy embernek: embertelen dolog! “Nincs emberem” - ez majdnem annyi, mint ez: “Nem vagyok ember!” Mert az igazi, a valóságos, a teljes emberi élet: a másik emberrel való közösségben lehetséges. Isten az embert a maga képére és hasonlatosságára teremtette. És ez azt is jelenti, hogy az ember nem egymagában, magányosan igazi ember, hanem a másik emberrel való közösségben. Mert Isten sem magányos Isten, hanem hármas Isten, háromszor egy Isten: Atya, Fiú, Szentlélek Isten! Az ember és másik ember, tehát az ember és embertársa ugyanúgy összetartoznak egymással, mint Istenben az Atya-Fiú-Szentlélek. Ezért mondotta Isten az Ő gyermekéről a Paradicsomban, hogy nem jó az embernek egyedül lenni! A másik ember döntő jelentőségű az ember ember mivoltára nézve.
Az embertárs nélküli, a magányba árvult emberi sors fájdalma olyan nagy, hogy ebből a szempontból is indokolt a kérdés. “Akarsz-e meggyógyulni?” Tudniillik az ilyen magára maradottság, amikor valakinek ennyire “nincs embere”, annyira reménytelenné, életunttá, elkeseredetté tesz, hogy nem is akar meggyógyulni. Az ilyen lelkületből fakad az öngyilkosság. Bár a magányosság, az elszigeteltség, a társtalanság nem kifejezetten modern jelenség, de a modern élet eltömegesedésében egyre jobban elmagányosodik az ember, elárvult a lélek. Mindig voltak magányos lelkek, meg nem értett próféták, zsenik, művészek, de a szomorú az, hogy a modern életben az elmagányosodás egyre komolyabb problémává lesz. Nem az olyan magányra gondolok most, ami jó, üdítő, pihentető - mint például egy hegycsúcson való egyedüllétre, vagy egy erdőben való magányos sétára -, hanem arra a szomorú egyedüllétre, amiben egy ember a többi embertársa között élhet, és szenved. Mint például az az idős néni, aki egy nagy bérházban lakott, magányosan, elhagyatottan. Naponta sok-sok ember ment el az ajtaja előtt. Egyszer valaki észrevette, hogy a néni ablakában hervadnak a virágok. Lakatost hívtak, bementek és a nénit eszméletlen állapotban találták... De hány ember marad így magára a bajban, elhagyottan, akire hervadó virágok nem hívják föl a figyelmet... És hány ember jár-kel közöttünk, mosolyog ránk, beszél velünk, akiről nem is tudjuk, hogy mennyire magára maradt a lelke! Aki úgy érzi, mintha kivetett, mellőzött, elhanyagolt ember lenne, nincs senki, akinek kiönthetné a szívét, elmondhatná, ami nyomja. Úgy érzi, nincs embere, aki megértené, aki igazán szeretné, aki törődne vele, aki megkérdezné, mi bántja. Vagy úgy érzi, cserben hagyták, becsapták az emberek, kifosztották, mint azt az utast a jerikói úton az irgalmas samaritánus példázatában, és nincs, aki segítsen.
Szomorú, de így van, ez a lelki bezárkózás a másik elől, ez az izoláltság velejárója a modern élet eltömegesedési folyamatának. Pedig soha nem éltünk egymáshoz olyan közel, szinte egymás hegyén-hátán, mint a mai modern életben. A nagy bérházakban vékony falak választják el az egyik meg a másik emberi életet egymástól. Egyik család plafonja a másik padlója. Halljuk a másik ember rádióját, fürdővizének a csobogását. Tudjuk, mi történik a családjában, mi van a gyerekeivel, összerezzenünk, ha a szomszédban valaki becsap egy ajtót. Tudjuk, milyen ruhát fog fölvenni vasárnap, mit kapott karácsonyra az asszony a férjétől. Ismerjük a jellemét, a havi keresetét, a múltját, a betegségét - de valójában, alapjában a másik nélkül éljük a magunk életét, lélek szerint semmi közünk egymáshoz, olyan idegenek vagyunk egymás számára, mint amikor a sivatagban találkozik két utas, akik még az Isten nevét is másként ejtik ki. A lelki egyedüllét kínzó súlya alatt a modern ember hamar köt valamilyen kapcsolatot a másik emberrel, de ez a kapcsolat rendszerint rövid lejáratú és csak a felületen mozgó. Igazi barátság helyett inkább csak haverság, cimboraság, igazi szerelem helyett inkább csak futó flört, igazi közeledés, igazi találkozás helyett inkább csak udvarias érdeklődés... Óh, de rengeteg sok ember lelki nyomorúsága fejeződne ki, ha megfogalmazná, ebben a fájdalmas panaszban: “Uram, nincs emberem...” Ebből ered az is szerte az egész világon, hogy lapszerkesztők, rádió rovatvezetők asztalára egyre tömegesebben érkeznek a levelek, emberek kérdeznek tőlük mindenfélét, mert nincs senkijük, akivel megbeszélhetnék a problémájukat. És így, személytelenül, ismeretlen levélíróként előmerészkednek a magányukból. Sokkal-sokkal több magára maradt lélek van, mint amennyire gondolnánk, és sokkal közelebb vannak hozzánk, mint gondolnánk. Talán éppen egy ilyen elárvult lélekkel dolgozol együtt a hivatalban, vagy a gyárban, vagy talán épp ilyen valaki ül melletted most itt a templomban.
Az sincs kizárva, hogy talán éppen a te feleséged, vagy a te gyermeked írta valamelyik ismeretlen lelki rovatvezetőnek: nincs senkim, akivel erről a kérdésről beszélhetnék! Vagy talán éppen te magad vagy az az egyedül maradt lélek, akinek “nincs embere”!
Nos, Testvérek, ha van valaki, aki a mindenkitől való elhagyatottságnak a magányát, az egyedüllét teljes fájdalmát végigszenvedte, az Jézus! Míg élt, gyógyított, tanított, s még a legszűkebb tanítványi köre sem értette meg mindenben. Amikor legjobban áhítozik a lélek a társra, a másik lélek közelségére, biztató szavára, tekintetére: a halálküzdelemben, magára maradt! Egyedül gyötrődött a Gecsemáné kert sötét fái között az éjszakában. Amikor mindenki elfutott mellőle, aki szerette, becsülte, és amikor csak olyanok maradtak mellette, akik bántották, gúnyolták, kínozták, gyötörték, amikor már igazán csak az Isten maradt a haldokló számára, akkor, abban a gonosz órában még az Isten is elhagyta. Emberektől, Istentől elhagyatva, egy szál egyedül szállt le a pokolra! Még ilyen meg nem értett, magányos, árva lélek nem volt soha a világon! És én szinte természetesnek, magától értetődőnek tartom, hogy az a Jézus ott, a Bethesda tavánál a sok beteg közül éppen ezt a magányos beteget választotta ki magának, a rengeteg beteg közül éppen ezt látja meg, aki teljesen egyedül van, elhagyatva - akinek nincs embere! Így olvassuk: “Ezt, amint látta Jézus, hogy ott fekszik...” 38 év óta senki sem látta, hogy ott fekszik. Átbotlottak rajta az emberek, mégsem látták meg. Jézus éppen őt látta meg, és ezzel kezdődött meg az egyedüllétből való megszabadítása, az izoláltságból való kegyelmes kiemelése. Azzal, hogy meglátta Jézus! Mert Jézus mindig az ilyen embert látja meg legelőször. És ha mi úgy igazán követnénk Krisztust, akkor nem fordulhatna elő, hogy az utcánkban egy másik református atyánkfia elhagyatva, elfelejtve szenvedjen; hogy egy öreg, beteg asszony egyedül, magára hagyottan fázzon és éhezzen, mert nincs senki, aki begyújtson neki, vagy elhozza az ebédet, vagy kitakarítsa a szobáját... Ezért volna óh, de nagyon sürgetően szükséges, hogy legalább akik egy utcában laknak, ismernék egymást, számontartanák egymást, törődnének egymással. Nem tudok nagyobb ítéletet elképzelni Krisztus gyülekezetével szemben, mint azt, ha vannak a tagjai között olyanok, akik így panaszkodnak: Uram, nincs emberem!
Jézus nemcsak meglátta ezt az elhagyatott embert, hanem oda is ment hozzá, és beszélgetett vele. És ekkor megoldódott ennek a szerencsétlennek minden baja. Ennek az embernek az életébe - akihez soha nem jött a másik ember -, most belépett a nagy Másik, az Isten! Mert az ember egyedülvalóságának, magányosságának a legmélyebb oka nem is az, hogy nincs embere, hanem az, hogy Istene nincs! Ezért van az, hogy az egyedüllét, az elárvultság tulajdonképpen már meg is szűnik abban a pillanatban, amikor a nagy Másik, Isten belép az életünkbe. Enélkül a Másik nélkül mindig egyedül maradunk, akkor is, ha más emberek szimpátiája, ünneplése vagy őszinte részvéte vesz körül. A legmélyebb egyedüllét problémája máris megoldódik, amint valaki Jézusban Istennel találkozik. Akkor már nincs többé egyedül! Nincs embered, aki megértene, segítene? Nos, Isten Jézusban éppen ilyen emberré vált. Olyan emberré, Aki maga is éhezett, szomjúhozott, elfáradt, magányos volt a többi között, kitaszított, megvetett... És mindez azért, hogy többé senki ne mondhassa: nincs emberem! Nincs senkim! Van! Van Istened! Jézus a számodra is itt van! Egészen közel hozzád, Néki mindent elmondhatsz, ami csak a lelkeden van. És bármikor, amikor csak akarod. Melyik ember ne fáradna bele ebbe? És bizonyos lehetsz abban, hogy szívesen, szeretettel fogad, megértően, türelmesen meghallgat. Sőt, abban is bizonyos lehetsz, hogy kezébe veszi a dolgodat, nyugodtan rábízhatod. Próbáld csak meg, majd meglátod, hogy minden elhagyatottsági érzésed, árvaságod megszűnik!
De ez még nem minden! Jézus által nemcsak Istennel, hanem a másik emberrel is helyreáll a közösségünk. Krisztus révén nemcsak Istennel, hanem az embertársaimmal is újra kapcsolatba kerülök. Ha Jézus bejön az életünkbe, Ő sohasem jön egyedül. Hanem Vele együtt mindig kapunk másokat is, még pedig testvéreket és ellenségeket. Az Ő testvéreit, és az Ő ellenségeit. Ez a meggyógyult beteg is, itt a történetben, akit azelőtt senki sem akart észrevenni, hamarosan az emberi érdeklődés, vitatkozás középpontjába kerül. Most ugyancsak meglátják mások is! Ha Jézus igazán bejön az életünkbe, Vele együtt jönnek az Ő tanítványai is, mint jó barátaink, testvéreink, meg mindenféle olyan nyomorultak, elhagyatottak is, akik mitőlünk várják a segítséget.
Aki már találkozott Jézus Krisztussal, az nemcsak maga nincs többé egyedül, hanem másokat sem hagy soha egyedül. Aki keresztyén ember létére mégis magányos, egyedül van, az szeretetlen, abban nincs felelősségérzet az embertársai iránt. Próbáld meg fölvenni valakinek a gondját, egy elhagyatott öregnek vagy betegnek: rögtön nem leszel egyedül többé! Akivel igazán vele van Jézus, az soha nincs a másik ember nélkül!
Bár úgy tapasztalnánk meg a velünk lévő Jézus szeretetét, hogy általunk mások is megtapasztalhatnák Jézus segítségét. Bár úgy tapasztalnánk meg Jézus velünk-létét, hogy a körülöttünk élő emberek szívében ez a panasz: Nincs emberem! - előbb-utóbb ilyen boldog ujjongássá válna: Van Istenem!
Ámen
Dátum: 1959. március 8.