Nyilvánvaló, hogy Jézus ebben a példázatban nem olyan házról beszél, amiben lakunk, nem a lakóházunkról, hanem valamiféle lelki házról. Ma már senki sem olyan balga, hogy a kőből való lakóházát, vagy akár egy kis balatoni weekend-házacskát is, ne jól kiszámított alapokra építené. De van egy másikféle házunk is mindnyájunknak, olyan, amelyik gondolatokból, érzésekből, tervekből, vágyakból, reménységekből, a mindennapi élet ezer gondjából, bajából, eseményéből rakódik egymásra, épül föl lelki házzá, egyéniségünkké, belső világunkká - életünkké.
Igen: az életünk házáról beszél az Úr Jézus, aminek betetőzése - legalább számunkra, akik itt vagyunk a templomban - a túlvilági üdvösség, a halálon túli örök élet boldogsága. Mindnyájan szakadatlanul építjük ezt a házat. Beszéltem már sokszor fiatalokkal: csillogó szemmel mondták el, milyen szép terveik vannak a jövőjük kiépítésére. Láttam már sokszor, milyen lelkesen fogtak hozzá az építkezéshez! Láttam öregeket, akik remegő kézzel, ki tudja hányadszor kezdték már újra az építőkockák egymásra rakását, de újrakezdték, mert ki kellett újra építeni az életet az új lehetőségek között. Mindnyájan, mindig építünk. Mert élni nem egyéb, mint építeni! Mindenki építi, vagy újraépíti, vagy továbbépíti a saját élete házát.
Néha egészen jól is sikerül. Itt-ott igen tekintélyes, szép házak büszkélkednek az életutunk mentén. Láttam már nagyon sok szép vallásos, köztiszteletben álló, igazán minden dicséretet kiérdemlő ilyen “házat”. Sok olyan életházat láttam, amelyik igazán otthonosan, kényelmesen, melegen volt berendezve, amelyik belülről tele volt mindenféle drágasággal, értékkel, amelyikben nagyon kifogástalan, nagyon boldog családi élet volt, amelyik jól sikerült, magasra ívelt, szép stílusban épült... Sok tiszteletre méltó, sőt irigylésre méltó emberi sors van, gyönyörű példányai a karriernek, a tudományos vagy művészi értéknek, az anyagi jólétnek, vagy a családi boldogságnak... És persze ugyanígy sokszor láttuk már mindennek az ellenkezőjét is.
De akármilyen fontos is a felépítmény, meg a berendezés, Jézus Krisztus most mégis azt mondja: van ennél egy még fontosabb kérdés: mire épült az egész ház? Mi van alatta? Egy emberi életben nem is a legfontosabb, ami látszik, hanem ami nem is látszik: a fundamentuma, az alapja. És ez azért olyan nagy jelentőségű kérdés, mert kivétel nélkül minden házra eljön előbb-utóbb az az idő, amikor Jézus Krisztus szavai szerint: “Ömlik az eső, emelkedik az árvíz és fújnak a szelek”. És amikor Jézus Krisztus előre megmondja, hogy igenis: ömleni fog az eső, meg az árvíz, fújni fog a szél, akkor ez nem pesszimizmus, nem sötéten látás, hanem ez a józan valóság. És az az eső, meg árvíz, meg szélvihar még csak nem is valami különlegesség, ami néha, olykor, kivételesen, talán egy-egy peches embert, egy sorsüldözött lelket ér - óh, nem! Sőt, ez a normális - helyesebben: általános - emberi sors. Mert ne feledjük soha, hogy a mi életünk háza egy megromlott világban, egy Isten ellen fellázadt és sátáni erőktől megszállott világ partján épül... Ezért az a ház előbb vagy utóbb, de feltétlenül valami módon kapcsolatba kerül azzal a bizonyos árvízzel meg széllel! Minden háznak megvan a maga keresztje... Minden szívnek megvan a maga fájdalma! Minden életnek megvan a maga egészen speciálisan egyéni baja, sőt talán sebe...
Óh, de hirtelen és váratlanul rá tud törni néha valami ijesztő, katasztrofális vihar egy-egy házra! Tegnap még talán teljes pompájában ragyogott. Ének, zene, vidámság hangzott benne. Az élet ünnepének az öröme ragyogott be mindent. Azután egyszerre, teljesen váratlanul, elsötétül az ég: ömlik az eső, fújnak a szelek. Jaj, de milyen kemény, fagyos szelek tudnak egyszerre fújni, úgy hogy recseg-ropog az egész ház, megrendül az egész épület, hullik a vakolat, meghasad a fal. Vajon kibírja-e a szörnyű vihart? Gondoljunk például arra az édesanyára, aki reggel csókkal engedte el mosolygó kislányát az iskolába, délben pedig hozták a hírt, hogy a Szent István körúton halálra gázolt iskolás lányka az övé volt! Óh, az az eső, meg az az árvíz, meg azok a szelek! Minden házat megtépáznak, minden épületet alámosnak, minden falat megáztatnak, senki nem marad mentes pusztító erejétől! Különösen tudjuk ezt mi, mai nemzedék, akiken már két világháború pusztító vihara tombolt végig és egy harmadik fenyeget. De nagyon sok lelki ház omlott össze a nagy világégésben! De nagyon szomorú látvány egy valamikor büszke, vidám, előkelő stílusú házat összeomlani látni! Hogyan vergődik a kétségbeesés örvényében, vagy milyen céltalanul, tétován, tehetetlenül búsul és mereng összedőlt élete romjai felett... És ha most még valakinek a házát elkerülte volna is minden árvíz és szélvihar, egy még akkor is bizonyosan hátra van, egy még rátör majd, az utolsó! Ha hamarabb nem is, a halálban és az utolsó ítéleten majd teljes valóságában, teljes kemény realitásában megtapasztalja mindenki, mit jelentettek az Úr Jézusnak ezek a szavai: “És ömlött az eső, és eljött az árvíz, és fújtak a szelek, és beleütköztek abba a házba; de nem dőlt össze: mert a kősziklára építtetett.” (25. vers) Akkor lesz majd igazán akuttá a kérdés: Mire volt fölépítve a házad?
A probléma ott van, hogy homokra is lehet nagyon szép és nagyon kedves házat építeni. Nincs is annak más baja, csak az, hogy nem bír ellenállni a viharnak. Hadd mutassak be néhány ilyen “homok” fundamentumot. Például az egészség: homok! A nyugdíjas állás: homok! A pénz, a földbirtok - ami valamikor egyenesen “ingatlannak” számított: homok! A boldog házasság, a jó családi élet, a sok munkával megszerzett oklevél, vagy tudás, vagy művészet: homok! Az erényesség, a vallásosság, az egyháziasság, a tisztesség: mind-mind homok! Ne értse félre senki: nem arról van szó, hogy ez a sok mindenféle “homok” értéktelen, haszontalan dolog lenne, vagy pláne csúnya és rossz dolog lenne! Óh, nem! Ezek a dolgok magukban véve mind nagyon szép és jó dolgok! Nagyon jó dolog a sok tudás, vagy a boldog családi élet, csak éppen arra nem jó, hogy építsünk reá, hogy egy életet alapozzunk meg rajta! Az életünk fundamentumául nem alkalmasak ezek a dolgok. Ha a te életed például ilyen dolgokra épült föl, ha ilyen dolgok képezik az alapját, akkor a házad homokra épült! Ha azután majd ömlik az eső és jön az árvíz: kimossa a homokot, elveszted a talajt a lábad alól. Ilyenkor van az, hogy egy egész világ omlik össze bent az emberi lélekben! Mint például - hogy egyetlen egy példát említsek -, ismerek valakit, aki az egész békés öregségét, élete minden örömét, sőt még az Istenben való hitét is egyetlen nagyon drága, nagyon szeretett unokájára építette fel. A nyáron a szó szoros értelmében véve a víz, meg a szél elmosta ennek az életnek ezt a drága, kedves alakját. Egy nyári, hirtelen vihar és a balatoni hullám elsodorta az életerős, fiatal unokát, a ráépített házzal pedig szintén szóról szóra az történt, amit Jézus Krisztus mondott: “összeomlott, és nagy lett annak a háznak romlása”! Az egész házat újra kellene építeni, persze más fundamentumon, ha még nem késő!
Végeredményben tehát ebben a döntő kérdésben csúcsosodik ki minden: Mi hát az a “kőszikla”, az a szolid és szilárd alap, amire az ember biztonságosan építheti a házát? Jézus Krisztus nagyon világosan megmondja: “Valaki azért hallja én tőlem e beszédeket, és megcselekszi azokat, hasonlítom azt a bölcs emberhez, a ki a kősziklára építette az ő házát” (24. vers). Tehát, hallani Jézus Krisztus beszédét, és megcselekedni azokat, ez a “kőszikla” alap! Ez a nagyon egyszerűnek látszó kijelentés más szóval azt jelenti: Komolyan venni az Úr Jézust, magát Jézus Krisztust, az Ő élő személyét! Nem tudom eléggé hangsúlyozni előttetek Jézus Krisztus személyének a döntő fontosságát! Hadd mondjam ilyen félreérthetetlenül: nem elég az, ha azt mondod: hiszek Istenben! Az a döntő jelentőségű, hogy Jézus Krisztusban hogyan hiszel? Mert Isten a számunkra Jézus Krisztusban jelent meg, nyilatkozott meg. Jézusban, az Ő közöttünk élt személyében konkretizálódott számunkra Isten! Az a hit, amelyik Jézus kikapcsolásával keresi Istent: mindig valamilyen elképzelt istenséget talál, de sohasem az igazi, a valóságos, az egyetlen élő Istent!
Mert nézzétek: ha én például a gyermekemnek azt mondom, hogy a Zugligetben fogunk találkozni, ott várom őt, akkor hiába vár ő engem és keres Zuglóban. Így akármilyen komoly is a szándék a találkozásra, nem fog megtalálni. Nos, ha Isten egyszer úgy akarta, hogy Jézus személyében találkozik velünk, s ha Ő nekünk Jézus keresztjénél, meg az Ő nyitott húsvéti sírjánál adott lehetőséget a találkozásra, akkor hiába keressük és várjuk Őt bárhol másutt, akár filozófiában, akár tudományban, akár művészetek magaslatán, akár a természeti világ csodái között. Megismerni az élő Istent személyesen és Vele megbékélt kapcsolatba kerülni, Vele jóban lenni, kizárólag Jézus személye és megváltói halála és feltámadása által lehet. Az érettem megfeszített és feltámadott Jézus maga az a kőszikla, Akire úgy lehet építeni, hogy nem vész kárba az életem sem ezen, sem a másvilágon.
Atyámfiai, akik igénylitek az Istennel való kapcsolatot, vegyétek igazán komolyan Jézus személyét. Hiszen Őbenne jön kitárt karral elétek az Isten! Ne szégyelljétek nagyon komolyan venni Jézust és amit Ő értetek tett. Sohasem lesz ám az túlhaladott álláspont, akármekkorát fejlődik is még a világ. Én igazán el tudom képzelni, hogy az ember eljut majd más bolygókra, talán más naprendszerekbe is erről a földről, de ott is Isten világában marad és ott is megváltásra szoruló szíve marad! Krisztus ott is aktuális marad a számára! Jézust, és amit Ő tett értünk, nem lehet kinőni, túlfejlődni! Vagy Őreá építünk mindent, az egész életünket, és akkor kibírja az árvizet, meg a szelet - még a halált is! -, vagy pedig nem Őreá építettünk, s akkor egyszer egészen bizonyosan nagy lesz a romlás!
Ezért kérlek hát benneteket, vegyétek nagyon-nagyon komolyan Jézus személyét. Ő a fundamentum, a kőszikla, az egyetlen biztos alap! Építeni pedig úgy lehet Reá, ahogyan éppen ebben az Igében mondja: “Ha valaki hallja éntőlem az én beszédeimet, és megcselekszi”! Vagyis: cselekedve megélni, amit Tőle hallunk. Az előbb ezt mondtam: Ne szégyelljétek komolyan venni azt, amit tanít, tanácsol, parancsol, mond! Nem elavult dolgok ám, amiket Ő a szeretetről, megbocsátásról, irgalmas, szelíd magatartásról, abszolút tisztaságról és önzetlenségről mondott. A legmodernebb világban sem butaság a krisztusi életforma! Az ég és a föld hamarabb fognak elmúlni, mint az Ő beszédei, mint mindaz, amit Ő valaha mondott! Akkor érezzük, hogy igazán mozdíthatatlan, minden viharral dacoló kősziklán állunk, ha rendíthetetlen egyensúlyi helyzetben vagyunk, ha meg is cselekedjük, meg is éljük mindazt, amit mond, ha úgy élünk, ahogyan Ő mondja!
Valóban: miként a szem a fény számára van teremtve, a fül a hang számára, úgy mi magunk arra, hogy azt az utat járjuk, amit Jézus mutat, amin Jézus vezet. Jézus szava, parancsa eledel, ami táplál, fenntart, megerősít, éltet. Jézusnak való engedelmességben találja meg az ember élete harmóniáját, békességét, örömét. Mintha egyenesen azért volna értelmem, hogy utánagondolhassak Jézus gondolatainak. Mintha az akaratom arra való lenne, hogy engedelmes lehessek az Ő akaratának. Mintha azért lenne érzelmi világom, hogy szállása lehessen az Ő szeretetének. Addig mindig jó és harmonikus és biztonságos és örvendező az életem, amíg az Ő szellemében cselekszem. Valóban: ha valaki hallja Tőle az Ő beszédét és megcselekszi, mintha kősziklára építene!
Tehát, aki nemcsak hallja, hanem meg is cselekszi! Tudom, ti szeretitek “hallani”! Most is azért vagytok itt. De vigyázzatok! Ez még semmi! Ez is lehet “homok”. Aki annyira szereti hallani, hogy szombaton külön telefonon megkérdi, ki prédikál vasárnap; messziről is eljön; aki annyira hallgatja, hogy nem győz lelkesedni, milyen nagyszerű volt a hallott Ige, de... nem cselekszi, nem számol le a bűneivel, nem békül meg a haragosával, nem szakít a tisztátalan kapcsolataival - az nem veszi komolyan Jézust, akármilyen buzgón mondja is. Jézus beszéde nemcsak a szemünk számára világosság, hanem a lábunk számára is.
Valaki azt mondta egyszer: A keresztyénség nem a fejnél, sem a szívnél, hanem a lábnál kezdődik. Vagyis nem értelem, nem is érzelem, hanem akarat és cselekvés dolga! Hiába ülsz itt, hiába olvasod otthon a Bibliát, ha felállván mellőle nem cselekszed is azonnal, amit Jézus mondott! Akkor építünk kősziklára, ha cselekedjük is, amit tanít Jézus! Érdemes így élni! Sőt: csak is így érdemes építeni! Kősziklára! Mert az élet alapjában véve mindig nehéz. A boldogság is nehéz, meg a boldogtalanság is. Meg a feladataink is. A szívünk is nehéz. A jólét, meg a szomorúság is nehéz. Nem bírja el a homok! Viszont a kősziklán számodra is van még hely!
Tudnánk-e most igazán, őszinte szívvel mondani Jézusnak - próbáljuk meg! -, így énekeljük el:
Győzhetetlen én kőszálom,
Védelmezőm és kővárom,
A keresztfán drága áron
Oltalmamat tőled várom.
(346. ének 1. vers)
Ámen
Dátum: 1959. február 22.