Ma kezdődik az az imahét, amelyet az Egyházak Világtanácsába tömörült tagegyházak az egész föld kerekségén egységes program szerint, egységes vezérfonal alapján tartanak. A sokféle templomban mindenféle színű, fajú és nyelvű keresztyének sereglenek össze estéről estére a hét folyamán és együtt könyörögnek a Krisztus egyháza egységéért. Az Ige, amelynek alapján az igehirdetés szól a gyülekezetekhez, mindenütt ugyanaz: A Lélek gyümölcse. Az első napon a szeretet mint az egység alapja a téma, a következő napon az öröm kerül sorra, majd a békesség, béketűrés, szívesség, jóság, hűség, szelídség, végezetül a mértékletesség adja a témát. Ma - vagy délelőtt vagy délután - minden templomban mindenféle nyelven a szeretetről szól az igehirdetés. Ezért szeretnék én is az úgynevezett nagy parancsolatról beszélni.
Melyik a nagy parancsolat? - kérdi az Úr Jézustól egy zsidó törvénytudó. Ennek a kérdésnek az a háttere, hogy a zsidó írástudomány a skolasztikus törvényt felosztotta 248 parancsolatra és 365 tilalomra, összesen 613 rendelkezésre. Állandó rettegés volt egy hithű zsidó élete: melyik pillanatban szegi meg valamelyiket a sok közül anélkül, hogy észrevenné? Ebből az aggodalomból ered ez a kérdés: Melyik a nagy parancsolat, a legnagyobb a sok, a 613 közül? Az Úr Jézus feleletéből kiderül, hogy Isten nem rendeletekkel kormányoz, mint a földi hatóságok. Isten törvénye nem egy csomó parancs gyűjteménye - milyen nehéz lenne azt mind fejben tartani! -, hanem lényegileg csak egyetlen parancs, ami minden egyebet magában foglal. Az egész Biblia minden utasítása nem egyéb, mint ennek az egyetlen parancsnak a részletezése. Ez az egy pedig így szól: Szeresd Istent teljes szívedből, lelkedből, erődből. Ennél többet, ezen felül mit lehetne még kívánni egy embertől? Az Úr Jézus ugyan hozzátesz még valamit: Szeresd felebarátodat, de nem azért, hogy megtoldja az egyet még eggyel, hanem csak azért, hogy megvilágítsa vele az egyetlen parancsolatot. Ez tulajdonképpen ugyanaz, mint az előbbi, csak gyakorlati megbizonyítása annak. Egy ugyanazon parancsolatról beszél tehát Jézus Krisztus, csak két oldaláról mutatja be.
“Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből.” Ez az egyik oldal. Próbáljuk meg realizálni, miről is van itt szó. Isten azt kívánja tőlünk, hogy szeressük, tőlem, hogy szeressem! Ennél kevesebbel nem elégszik meg. Ha csak tisztelem Őt, de nem szeretem is, az nem elég, az semmi! Tisztelni az ellenséget is lehet. Az sem elég, ha csak engedelmeskedem Neki, pedig nagy dolog az engedelmesség és tartozunk is vele Istennek. De még az engedelmesség sem ér semmit szeretet nélkül. Engedelmeskedni félelemből is lehet, egy gyűlölt zsarnoknak is így engedelmeskedik az ember. Szolgálni is tartozom Istennek, hiszen Ő a legfőbb Úr, Akinek teljesen rendelkezésére kell bocsátanunk magunkat, de még ez sem a lényeg! Az ördögök is, akaratuk ellenére is Neki szolgálnak.
Isten szeretetet vár tőlem! Isten szeretetre vágyik! Egyenesen azért teremtett embert és az embert egyenesen azért teremtette a Maga képére és hasonlatosságára, hogy legyen, aki szeresse, aki viszonozza az Ő szeretetét! Ha képes lennék arra, hogy úgy tiszteljem, szolgáljam Őt és engedelmeskedjem Neki, mint az angyalok a mennyben, de szeretet nélkül: azt mondaná rá Isten: nem kell a szolgálatod, sem a tiszteletadásod, sem az engedelmességed! Semmi egyébbel nem elégszik meg, csak a szeretetemmel! De még a szeretetemnek is csak a teljességével. Tehát még az sem elég, ha azt mondom, hogy na jó, hát adok a szeretetemből Néki is egy darabot, mert Ő erre azt mondja: Teljes szívedből szeress! Meg teljes lelkedből, meg minden erődből! Mindent és mindenemet magában foglaló, egész lényemet betöltő és igénybe vevő szeretet az, amit kíván tőlem!
Olvastam valahol, hogy egyszer egy édesanya a kislányának gyönyörű szép cserép virágot adott azzal az utasítással, hogy vigye el azt a beteg barátnőjének, hadd örüljön neki. A kislány elindult, de útközben meggondolta magát és a szép virágnak csak egy levélkéjét szakította le és azt adta a betegnek, a virágot pedig megtartotta magának. Majd hetek múlva megint elment beteg társához és akkor megint vitt neki a virágról egy hervadó szirmocskát. Pedig nem ezért kapta a virágot... Mi sem azért kaptuk az életünket, hogy olykor-olykor az érzelmeknek egy levélkéjét, vagy a szeretetünknek egy-egy hervadó szirmocskáját leszakítva róla odaadjuk Istennek, hadd örüljön neki... Isten olyan szeretetet vár, amelyikben benne van a teljes szívem, a teljes lelkem és a teljes erőm! Ezért kaptam az életemet!
Persze, így szeretni: parancsszóra - nem lehet! Így csak viszontszeretni lehet Istent azon az alapon, hogy Ő már előbb szeretett engem. Pár nappal ezelőtt beszélgettem valakivel, akiben igazán minden jó szándék és igyekezet megvan Istennel való viszonyának a rendezésére. Ő mondotta: “Sokszor úgy érzem, hogy Isten egy kicsit igazságtalan velem szemben.” Ez legalább őszinte beszéd: nem áltatja magát hamis érzelmekkel, nem akarja elhitetni önmagával, hogy mennyire szereti ő Istent. Hiszen teljes szívből szeretni nem lehet azt, akiről úgy érezzük, hogy igazságtalan velünk szemben. Sok szívben van ilyen meg sem fogalmazott vád, hogy Isten igazságtalan... Nos, sokszor mondtam már, újra hadd mondjam: Isten valóban igazságtalanul bánik velünk mindnyájunkkal, sokkal igazságtalanabbul, mint gondolnánk. Hát igazság az, hogy aki büntetést, halált, kárhozatot érdemel, az bocsánatot, örök életet, és mennyországot kap?! Hát igazság az, hogy azért a bűnért, amit te követtél el, nem te bűnhődsz, hanem valaki más, aki tökéletesen ártatlan?! Nem az az igazságtalanság, hogy több teher nehezedik rád talán, mint más valakire, hanem az, hogy a te legnagyobb terhed, az összes bűnöd terhe egy ártatlannak a számlájára íratott át, hogy a te összes vétkedet Jézus Krisztuson hajtotta be az Isten! Az, hogy Valaki helyetted és miattad jajdult föl az égig ebben a kiáltásban: Én Istenem, miért hagytál el engemet?!
Én ezzel az égrekiáltó igazságtalansággal nem tudok betelni, én egyenesen ezért az igazságtalanságért szeretem Istent! Addig is tiszteltem, mint Akit illik tisztelni, szolgáltam Néki, számításból próbáltam engedelmeskedni is parancsainak, de félelemből. Csak mióta fölrémlett előttem, hogy milyen igazságtalanul bánt velem, vagy inkább milyen igazságtalanul bánt miattam az Úr Jézussal: azóta próbálom és tudom Őt szeretni. Azóta örülök annak, hogy nékem is szabad Őt viszontszeretni! Azóta tudom, hogy ez a parancs: Szeresd az Urat a te Istenedet - a legnagyobb kiváltság, amivel az igazi emberi méltóság magaslatára akar fölemelni Isten!
Szeretjük-e mi az Istent? Nos, erre a kérdésre nagyon könnyű úgy válaszolni, hogy az ember teljesen jóhiszeműen tévedésbe esik. Ezért mondta meg Jézus Krisztus, mivel lehet reálisan, láthatóan lemérni az Isten iránt való szeretetünk valóságát: az emberek szeretésével. Annak a parancsolatnak, hogy szeresd Istent, ez a próbája: szeresd felebarátodat. Hogyan szerethetem Istent? Nos, gyakorlatilag úgy, hogy szeretem az embert! Istent csak az szereti igazán, aki szereti az embert is! Annyira egyet jelent ez a kettő, hogy egyik a másik nélkül nem is igaz. János apostol egyenesen így állítja föl a tételt: “Ha azt mondja valaki, hogy szeretem az Istent és gyűlöli a maga atyjafiát, hazug az, mert aki nem szereti a maga atyjafiát, akit lát, hogyan szeretheti az Istent, akit nem lát? Az a parancsolatunk is van Őtőle, hogy aki szereti az Istent, szeresse a maga atyjafiát is.” (1Jn 4,20-21)
Egy ma már eléggé közismert esettel hadd világítsam meg ezt. Múltkor olvastam egy könyvben Gandhi egyik írását. Így írja: “Évekkel ezelőtt, amikor még Dél-Afrikában éltem, sokszor voltam nagy belső bizonytalanságban és zavarban. Nagy lelki nyomorúságomban az egyik este egy templom mellett haladtam el, amelyik ki volt világítva, nyilván éppen istentisztelet volt benne. Elhatároztam, hogy bemegyek, abban a reményben, hátha hallok majd valamit, ami világosságot ad. De az ajtónál tovább nem jutottam, mert amikor fölmentem a lépcsőn, egy vaskos egyházfi visszatessékelt, mondván, hogy ez a templom csak fehér emberek számára van. Belső bizonytalanságom és zavarom nem ért ugyan véget azon az estén, de egy bizonyos dologban döntésre jutottam, abban, hogy a keresztyén egyház a számomra örökre becsukott világgá lett.” Lehet, hogy abban a templomban akkor éppen az Isten szeretetéről hangzott a prédikáció. Talán nagyon szépen és meghatóan, de aki így ki tud rekeszteni az egyházból egyeseket, az nem szeretheti igazán az Istent, hiába mondja! Ugye, ebben mindnyájan egyetértünk?! Nos hát, ugyanígy: ha te, vagy te, valakit, aki másként gondolkodik, érez, vagy beszél, ki tudsz rekeszteni a szíved templomából - mindegy, hogy miért, de nem tudod szeretni, befogadni, bebocsátani magadhoz, magadba -, akkor nem igaz, hogy szereted az Istent, hiába mondod és akarod magaddal is elhitetni! “Aki nem szereti a maga atyjafiát, akit lát, hogyan szeretheti az Istent, akit nem lát?!”
De ha még rámondjuk is, hogy mi szeretjük a mi atyánkfiát, az sem mindig bizonyos, hogy igaz. Mert a mi szeretetünk nagyon kevert valami, sok idegen fertőző anyag van benne. Nálunk a szeretet mindig szimpátiával van vegyítve, ezért mindig önzés ízű. Például azt mondjuk, hogy szeretjük a virágot és ennek bizonyságaképpen megöljük, mert leszakítjuk a tövéről. Vagy amikor azt mondja valaki: én szeretem a gyermekeket, ez rendszerint azt szokta jelenteni gyakorlatilag, hogy a helyes, kedves gyermekeket szereti, a szeretetre méltót, azt, akit mindenki szeret. A mi szeretetünkről mindig kiderül, hogy tulajdonképpen nem is a másik embert szeretjük, hanem annak valamilyen tulajdonságát: a jó humorát, a szellemességét, a csinosságát, vagy jól vasalt ruháját, vagy a duzzadt pénztárcáját, vagy a jó borát, vagy a televízióját. Vagyis kiderül, hogy magunkat szeretjük a másikban is. Óh, de mennyire más ez, mint az igazi szeretet!
Mi hát az igazi emberszeretet, az elegyítetlen, tiszta, valódi szeretet? Hol találunk ilyet? Kiben? Nos hát, igazán csak egyetlen egy Valakiben: az ember Jézus Krisztusban! De nem is az Ő szeretete legnagyobb bizonyságában, az érettünk való önfeláldozásában keressük a példát, mert ritkán adódik olyan helyzet, hogy valaki igazán az életét adja a másik emberért. Hanem Jézus Krisztus életének egészen apró mozzanataiban lepleződik le, mit jelent az gyakorlatilag, amikor valaki szereti a másik embert. Például: sürgősen hívják az Úr Jézust a zsinagóga fejéhez, Jairus előkelő házához. Haldoklik egy kislány. Itt muszáj segíteni, indul is azonnal. De útközben, a lehető legrosszabbkor, amikor minden perc drága, egy nyavalyás senki, egy névtelen beteg asszony okvetetlenkedik... És az Úr Jézus nem mondja: most nem érek rá, gyere később, most sürgős programom van, ne zavarjon meg benne senki! Én, aki nagyon jól tudom, mit jelent, amikor föltartja valaki az embert a maga kicsinyes problémájával, amikor sürgős dolga lenne: sokszor elcsodálkoztam már azon a szereteten, amivel az Úr Jézus a vérfolyásos asszony dolgával foglalkozott. Vagy például a holtfáradt Jézus Krisztus tanítványaival együtt el akar vonulni kissé a tó túlsó partjára pihenni, szusszanni, mert még evésre sem volt idejük egész nap a leírás szerint, és amint kikötnek a parton, már nagy sokaság várja őket. Megint nem lehet pihenni. A legminimálisabb igénye a kimerült szervezetnek, hogy pár órát hagyják békén! Nem lehet! És akkor az Úr Jézus nem panaszkodik, nem mérgelődik, nem borul ki magából, hogy ez mégiscsak több a soknál, még pihenni sem hagyják az embert, hanem mosolyogva tanít és gyógyít tovább. Ez szeretet! Vagy például amikor egy körülötte tolongó tömegből a legmegvetettebb és legunszimpatikusabb embert szemeli ki: Zákeust, és pont őhozzá megy be szállásra. Azt szeretni legjobban, akit a legkevesebb ember szeret, sőt akit a legtöbb ember utál: az szeretet! Vagy amikor nyíltan megmondta a farizeusoknak, akiktől mindenki félt, hogy jaj nektek, mert elvesztek, ha meg nem tértek. Őszintén merni leleplezni a bűnt a másikban, még ha mindenki hajbókol is, még ha baja lehet is belőle az embernek, és minden lehető módon megpróbálni megállítani valakit a romlás lejtőjén: ez szeretet!
Érzitek: ennek a szeretetnek semmi köze a szimpátiához, az érzelgősséghez, sőt ez a szeretet mintha éppen speciálisan a kicsiket, nyomorultakat, szeretetre nem méltókat keresné, meg a betegeket, elnyomottakat, kitaszítottakat, lenézetteket, igazságtalanságot szenvedőket. Csupa olyan embert, akiket valami bánt, valami gyötör, valami lenyom. Ez a szeretet csupa szolidaritás, csupa segítség, csupa vigasztalás, csupa erő, csupa áldás! Ez az a szeretet, amire az Úr Jézus gondolt, amikor azt mondta: Szeresd felebarátodat, így szeresd felebarátodat! Ez az a szeretet, ami nem telik ki tőlünk, még itt bent egy-ugyanazon gyülekezet keretén belül sem, de ami telik Jézus Krisztusból! Mert Ő téged is így szeret, dacára annak, hogy a te Őiránta való szeretetednek a próbája ím, ilyen siralmas képet mutat. Hát nem érthetetlenül nagy szeretet az, hogy ennyi sikertelen próbálkozás után most mégis megint újra küld? Hiszen Ő mondja: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat és ezzel bizonyítod be magad előtt is, hogy igazán szereted Istent!
Ámen
Dátum: 1959. január 18.