Nem régen egyszer azt mondtam egyik igehirdetésben, hogy van egy szó, amibe a keresztyén élet egész lényege belefér. Ez a szó: az öröm. Nos, ugyanígy mondhatnám most, hogy van egy másik szó is, amibe szintén belefér a keresztyén élet egész lényege, ez a szó pedig: a szolgálat. Ebben a történetben, amit fölolvastam, erre tanít az Úr Jézus: szolgálni! Az egész rész csúcspontja kétségkívül ez az útmutatás: Aki nagy akar lenni közöttetek, az legyen a ti szolgátok. Az a lényegileg új, az a minőségileg más, amit Jézus Krisztus hozott ebbe a világba, az éppen a szolgálat, a másoknak szolgálni tudás lelkülete, a szolgálni akarás indulata. Erről szeretnék most beszélni. De, hogy ne maradjon az Ige mondanivalója csak erkölcsi tanítás a számunkra, azért ott kell kezdenünk, ahol a felolvasott Igeszakasz kezdődik.
Emlékeztek reá: Így kezdődik, hogy az Úr Jézus tanítványaival Jeruzsálem felé megy. Útközben Jézus Krisztus botránkoztató, hátborzongató dolgokat mond a tizenkét tanítványnak: “Ímé, felmegyünk Jeruzsálembe, és az embernek Fia átadatik a főpapoknak és az írástudóknak, és halálra kárhoztatják őt, és a pogányok kezébe adják őt; És megcsúfolják őt, és megostorozzák őt, és megköpdösik őt, és megölik őt; de harmadnapon feltámad.” (Mk 10,33-34) Nem csoda, ha a tanítványok borzongva, félve, értetlenül hallgatták ezt a különös bejelentést. Persze mi már tudjuk, hogy pontosan így történt minden, ahogyan az Úr Jézus előre megmondta. Az Embernek Fiát valóban átadták ellenségeinek, a főpapoknak és írástudóknak, azok valóban halálra kárhoztatták Őt, fölibe kerekedtek és legyőzték, valóban a pogányok kezébe adták, kiszolgáltatták a szívtelen, kegyetlen rómaiaknak keresztfán való megfeszítésre. Valóban sikerült úgy összefogni ellene, hogy végül megöljék Őt! Igen, mi ezt már tudjuk. De még valami mást is tudunk. Azt, hogy mindennek ellenére nem ők, az Úr Jézus ellenségei győztek, hanem ott a Golgotán Jézus Krisztus aratott olyan nagy győzelmet, ami sokkal nagyobb jelentőségű és hatású volt, mintsem ellenségei sejthették volna. Mert itt az isteni szeretet győzött a bűn világa fölött, itt az isteni irgalom és könyörület törte meg az emberi gyűlölet erejét. Itt valami egészen más történt, mint ami a világban történni szokott: az, hogy valaki nem ütött vissza, amikor verték, nem szitkozódott, amikor szidalmazták, nem haragudott, amikor gyűlölték, nem védekezett és tiltakozott, amikor keresztfára feszítették, áldást kért a mennyből, amikor megölték. Itt olyan valami történt, ami az egész emberiség történelmére nézve fordulópontot jelent. Mert itt egy Ember Fia, aki ugyanakkor Isten Fia is, magára vette föl mindazt a rengeteg bűnt, amit mi emberek Isten előtt úgy fölhalmoztunk, hogy az Isten felé vezető utat egészen elzártuk vele, azaz mindezt ott a Golgotán magára vette és elvitte az útból. És ezzel azt a szomorú, reménytelen helyzetet, ami Isten és az ember között volt, nagyon is reményteljessé tette, vagyis a lehető legnagyobb szolgálatot végezte el az emberiségnek, amit valaha valaki végezhet ember számára: kibékített bennünket az Istennel! Életével és halálával fizetett az adósok helyett, helyettünk!
Mert íme ezért jött az Embernek Fia, hogy szolgáljon és adja az Ő életét váltságul sokakért! Érzitek, hogy itt valamilyen új törvényszerűség érvényesül, ami merőben ellentétben áll a régivel? Valóban: Jézus Krisztusban egy teljesen új világ kezdődik, új életrend, az Isten országa. Ebben az Isten országában egészen más és új törvények vannak, mint a világban. Itt nyilvánvalóan látszik, hogy íme nem az az erősebb, aki nagyobbat tud ütni, hanem aki jobban tud szeretni. Nem az a hatalmas és nem az menti meg a világot, aki erőszakoskodik a többiek fölött, aki pusztítóbb fegyverekkel tud ölni, hanem az, aki önmagát tudja föláldozni másokért. A világ törvénye az uralkodás, Jézus Krisztusé a szolgálat. A világ eszköze az erőszak, a hatalom, Jézus Krisztusé a szeretet, az áldozat. A világ a jog világa, Jézus Krisztusé a kegyelem világa. A világ országaiban az emberek harcolnak egymás ellen, fölibe akarnak kerülni egymásnak, leigázni, kizsákmányolni egymást, kihasználni a gyengébbeket, Isten országában pedig segítenek egymásnak, szolgálnak egymásnak, ha kell az életüket áldozzák egymásért.
Ez a lelkület annyira szöges ellentétben áll a természeti ember lelkületével, hogy az Úr Jézus legközvetlenebb környezetében élő emberek sem értik. Milyen ostobaságot beszélnek ezek a tanítványok... Pedig ők már sokszor hallottak az Isten országáról és még mindig csak olyan világi képletben tudják elképzelni, hogy ott is az történik majd, ami a földi forradalmaknál: ami alul volt, az végre fölülre kerül. Ebben a kérdésben: “Add meg nékünk, hogy egyikünk jobb kezed felől, másikunk pedig bal kezed felől üljön a te dicsőségedben.” (Mk 10,37) az van benne, hogy “nekem eddig rosszul ment, megszenvedtem alaposan, most már remélem, végre eljön az én időm és akkor én leszek fölül!” Annyira benne van az emberi ösztönben az uralkodás vágya, hogy még a vallásban is egy új fajta eszközt akar látni, amivel mások fölé kerekedhet. Ha már fegyverrel vagy másképpen nem tud, legalább Jézus Krisztus nevében akar hatalmat gyakorolni a lelkek felett! Óh, de sok szomorú példa van erre az egyház kétezer éves történelmében! Az alázatos hívő gőgtől, a nem hívő emberek csendes lenézésétől kezdve egészen az inkvizícióig! Semmi sincs távolabb Jézus Krisztus lelkületétől, mint éppen ez a hatalmaskodás, ez az uralkodási szándék. Azt olvassuk: A többi tanítvány haragudni kezdett Jánosra és Jakabra emiatt a hiú kérdés miatt. De nem azért ám, mert látták ennek a kérésnek a Krisztus-ellenes indulatát, hanem, mert mi emberek másokban rendszerint azt a bűnt tudjuk legnehezebben elviselni, ami bennünk is erős mértékben megvan. Azért háborodtak föl a két Zebedeus-fiú ellen, mert arra a két székre, majd ott a Krisztus dicsőségében, ők szerettek volna ülni, s most íme ezek meg akarják előzni őket!
Nagyon jól látja ezt az Úr Jézus és ezért nemcsak a kettőnek, hanem mind a tizenkettőnek, vagyis az egész keresztyénségnek, minden idők minden Krisztus-követőjének mondja: Nézzétek, ez a világ lelkülete, ez nem az Isten országának a törvénye. A hatalom, az erőszak, a mások fölött való uralkodás, ez mind olyan dolog, amire magától is hajlandó és képes az ember. Ezt csinálja a világ. Ezért vannak háborúk, ettől van a rengeteg szenvedés, elkeseredés, nyomorúság az emberek között! Dehát közöttetek ne így legyen! Ti egy másik világrendhez tartoztok, bennetek más indulat van, ti más törvényszerűségek szerint reagáltok, tibennetek már jelen van e földön az a másik világ, az Isten országa. Isten országában pedig az erőszakkal, hatalmaskodással, uralkodással, paranccsal, fegyverrel semmire sem lehet menni, nem lehet semmi jót létrehozni, nem lehet az embereket boldoggá, megelégedetté, békéssé tenni, egymással megbékíteni. Ezzel az indulattal, törvényszerűséggel már rengetegszer jutott csődbe ez a világ! Hát ne így legyen közöttetek, mint a világban! Isten országának egy jobb törvénye van: “De nem így lesz közöttetek; hanem, a ki nagy akar lenni közöttetek, az legyen a ti szolgátok; És a ki közületek első akar lenni, mindenkinek szolgája legyen”. (43-44. vers) És itt most nagyon fontos volna, hogy pontosan úgy értsük ezt az Igét, ahogyan az Úr Jézus korában értették.
Fölhívom a figyelmeteket egy érdekes jelenségre. Kétszer fordul elő a “szolga” szó, az eredeti szövegben két különböző jelentésű szó van itt. Az egyik szó a diakonosz: Olyan embert jelent, aki nem kötelező, hanem csak szívességből, szeretetből fakadó szolgálatot vállal másvalaki javára. A Jézus-korabeli görögök ezt a szolgálatot valami alacsonyabb rendű dolognak tartották. Plátón így nyilatkozott: “Hogyan lehet boldog egy ember, ha szolgálnia kell más valaki érdekében?” Jézus azt mondja: “Aki nagy akar lenni közöttetek, az legyen a ti szolgátok” - diakonoszotok. Az ilyen szolgálat mélysége méri az ember igazi nagyságát! A másik szó a “dúlosz”, a cseléd, a rabszolga, az az ember, aki kényszerből, parancsra végzi a szolgálatot. Inkább tárgy, mint ember. Saját akarata nem lehet. A görög ember számára ez volt a legutálatosabb, legundorítóbb, a legmélyebb, a legalantasabb életforma. Szitokszó volt! És így képzeljétek el, mit hallhattak a tanítványok, amikor az Úr Jézus ezt mondotta nekik: Aki közületek első akar lenni, mindenkinek szolgája, dúlosza, rabszolgája, cselédje, kapcarongya legyen! Botrányos kifejezés valóban! De az Úr Jézus maga is ezzé lett, rabszolgává. Az Írás szavai szerint “megalázta magát, szolgai formát vévén föl”, szemétté, utolsó söpredékké, ronggyá lett e földön! Erős kifejezések ezek, de halljátok meg egyszer úgy, ahogyan az Úr Jézus mondta ezeket a szavakat és fogalmakat! Itt nem finomkodásról van szó, hanem nagyon is érdes, kemény, sokszor durva, sokszor fájdalmas realitásról. “De nem így lesz közöttetek; hanem, a ki nagy akar lenni közöttetek, az legyen a ti szolgátok; És a ki közületek első akar lenni, mindenkinek szolgája legyen.” Ez az Isten országának egészen más törvénye...
És mióta Jézus Krisztus ezen az úton járt előttünk, azóta a legalacsonyabb rendű szolgálaton is az Úr dicsőségének fénye ragyog. Azóta a szolgálat az egyetlen igazán Krisztus-szerű, tehát legmagasabb rendű életforma. Azóta az emberi lét igazi magasságai az önmegtagadás és a szeretetben való szolgálat mélységeiben vannak: másokért élni, jót tenni velük a Krisztus nevében, áldozni az életből egy darabot. Mert az igazi szolgálat mindig egy darab életnek a földáldozása más valaki javára, hasznára. Ne sóhajtozz, hogy az egész életed egy nagy gürcölés, hajsza, rabszolga-robot! Lehet azt úgy is végezni, ahogy Krisztus mondja: “...a ki nagy akar lenni közöttetek, az legyen a ti szolgátok; És a ki közületek első akar lenni, mindenkinek szolgája legyen”. A Krisztus tanítványának, ha nem muszáj is valami szolgálatot elvégeznie, mégis megteszi örömmel, szeretetből, és amit muszáj neki elvégezni, azt is örömmel és szeretettel teszi, tehát lényegileg önként. A Krisztus tanítványa mindig mondhatja: Engem nem lehet kényszeríteni, mert én azt, amit muszáj, önként teszem, szeretettel, sőt szívesen teszek akár többet is annál! Aki egy mérföld útra kényszerít, menj el vele kettőre! És akkor már nem kényszerből tetted, hanem önként, szabadon!
Figyeljétek csak meg, egyszerre milyen más levegő árad egy ilyen szolgálat nyomán! Ha valami ilyen szolgálatot végzek a másik embernek, akár csak annyit, hogy átadom neki a helyemet a villamoson, vagy segítek neki egy csomagot vinni az utcán: a bizalmatlan arc egyszerre ámuló és barátságos mosollyá derül. A szeretetből fakadó szolgálat - legyen az akármilyen kicsinység - sohasem taszítja a másikat, mindig vonzza. Az a másik is szolgálatkésszé válik általa. Ha megpróbálok igazán krisztusi módon szolgálni, szolgálatára lenni másoknak, általa az történik, hogy az a láthatatlan vasfüggöny, amit minden ember leeresztve hord a szíve előtt, felgördül és eltűnik! És ez bizonyosan nem történik meg, ha ököllel vagy akár ágyúval támadnék is rá a másikra. A hatalmi erőszak eltávolít, ellenséggé tesz: valóságos közösségbe csak a szolgálat hozza az embereket egymással! Gondolj erre az elkövetkező hétnek a napjaiban, hogy te ott, ahol vagy, nem az uralkodásért, hanem a szolgálatért vagy. És ha elfogna az uralkodás régi indulata, csengjen vissza benned az Úr Jézus szava: Ne így legyen közöttetek! Te ott a pult mögött, vagy az íróasztal mögött, vagy a gép mellett, vagy a konyhában, vagy gyermekeid között nem azáltal leszel nagy és első, hogy zsarnokoskodsz, hatalmadat érezteted, megfélemlíted az embereket, legázolsz másokat, megfúrsz, kizsákmányolsz alattad és fölötted állókat, hanem úgy, ha a kötelező és nem kötelező szolgálatot örömmel, szeretettel vállalod! Higgyétek el: csak akkor adhatunk valami újat, valami jobbat, valami jelentőset ennek a világnak és korunknak, hogy ha igazán az az indulat van bennünk, ami az Úr Jézus Krisztusban volt! Ha igazán Krisztus-szerűen viszonyulunk az embertársainkhoz!
Érzitek, mennyire új és mennyire más ez az indulat, mint a világ? Annyira új és más, hogy emberi erővel meg sem lehet valósítani. Nem elég hozzá jó szándék, tanács, elhatározás. Ennek a szolgáló életformának a titka abban a Valakiben van, aki így szól: “Mert az embernek Fia sem azért jött, hogy néki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és adja az ő életét váltságul sokakért.” (45. vers) Ő valóban azért járt itt valaha, hogy reggeltől estig másoknak szolgáljon, hogy a szegényeknek, betegeknek, tévelygőknek, szomorú embereknek odanyújtsa a kezét, a szavát, isteni erejét. Nemcsak életével, még inkább halálával szolgált. Halála váltságdíj, vére a bűnök bocsánatáért ontatik ki a keresztfán! Aki az Ő legnagyobb szolgálatát elfogadja: azt Ő fölszabadítja arra, hogy képes legyen önként, szeretetből szolgájává lenni másoknak. Ne várj arra, hogy mások legyenek mássá: kezdd el magad, mostantól fogva, együtt Krisztussal!
Ámen
Dátum: 1959. január 12.