Az az éjszaka, amelyről az ige beszél, amelyen Ahasvérus királyt olyan messzire kerülte el az álom, egészen különös éjszaka volt. Az az éjszaka volt az, amely közvetlenül megelőzte azt a napot, amelyen Isten népét a király rendeletére mind egy szálig le kellett gyilkolni, amelyen a nagy pogrom az országban az idegenek ellen meg kellett, hogy induljon. A rettentőparancs így hangzott: pusztítsanak el, gyilkoljanak le és semmisítsenek meg minden zsidót: ifjakat és öregeket, gyermekeket és nőket egyaránt, vagyonukat pedig zsákmányolják el. (vö. Eszt 3,13b)
Ez volt az az éjszaka, az a vékony fal, amely félmillió embert a haláltól még elválasztott. Minden készen van már, a király gyűrűjének a pecsétje is rajta van már az ediktumon, maga a király is visszavonul már a hálószobájába aludni. De nem tudott aludni! ”Azon éjjel kerülte az álom a királyt.” Íme, a hatalmas, rettegett zsarnok, aki 127 provinciának parancsolt, az álomnak nem tudott parancsolni. Annak Isten parancsolt. És ha Isten azt mondta: kerülje el a királyt, a legnagyobb hadvezérek, a legtudósabb orvosok, a legrafináltabb altatószerek sem tudták előcsalogatni. ”Azon éjjel kerülte az álom a királyt.” És milyen jó, hogy nem tudott aludni a király, mert ezt az álmatlan éjszakát használta fel az Úr a halálos veszedelemben levő népe megmentésére. Vannak néha olyan éjszakák, hogy az ember nem tud aludni. Csak forgolódik az ágyában, szedi a gyógyszereket, hallja az óraütést, és bármit csinál, bárhogy hívja az álmot, az csak elkerüli. Rettenetes gyötrelem így, álmatlanul vergődni! Pedig valami jó is származhat belőle. Nem ok nélkül parancsolt Isten az álomnak, hogy kerülje el a királyt!
Talán nincs is még egy olyan nap az egész esztendőben, amelyen olyan sokakat kerülne az álom, mint éppen az év legutolsó éjszakája. Akaratlanul is előtolakodik ilyenkor egy eléggé kellemetlen és nyugtalanító gondolat, pontosan az, amit éppen ilyenkor az óév esti énekünkben így szoktunk mondani: ”Ismét egyik esztendeje, Istentől kimért ideje Telék el a mulandóságnak.” (280. ének 1. verse) Az én szívem ennél az éneknél mindig nagyot dobban, mintha egy lelki zsilipet nyitna meg ez a gondolat, s rajta át egész csomó kérdés ömlik elő. Ilyenek: vajon mennyi lehet még hátra abból az Istentől kimért időből, amiből most, íme, ismét elmúlt egy esztendő? Így iramlik el észrevétlenül az egész élet is. Miért is éltem tulajdonképpen, mit is értem el, milyen eredménye lett, érdemes volt-e azt tenni, amit tettem, hol is rontottam el ezt vagy azt? Talán nem úgy kellett volna csinálni; mit ér az egész életem?
Közelebb vitt-e vajon ez az ismét elmúlt esztendő az üdvösséghez? Nem a halálhoz, mert az nem is kérdés, ahhoz egészen bizonyosan közelebb vitt, de van egy olyan ige, amelyik arról beszél, hogy most közelebb vagytok az üdvösséghez. (vö. Róm 13,11) Nos, valóban így volna most velünk is? Az ilyen nyugtalanító kérdések ugyancsak messze űzik az álmot az embertől. Talán éppen azért nem akarnak sokan ezen az éjszakán aludni, mert úgysem tudnának, úgyis elkerülné szemüket az álom. Nem azért vannak szilveszter éjszakáján olyan tömegesen ébren az emberek, mert olyan jó kedvük van, mert olyan nagyon frissek, pihentek volnának, hogy szükség van a felesleges energiának egy kis pazarlására. Ó, nem! Hanem azért, mert az ilyenkor előtoluló kérdésekkel nem szeret az ember egyedül maradni, mert az ilyen nyugtalanító gondolatokat az ember el akarja felejteni. Igen, a sok szilveszteri mulatság és alkoholfogyasztás mögött a megriadt embernek az az ösztönös védekezése van, hogy felejteni akar.
Isten pedig éppen ellenkezőleg: emlékeztetni akar. Ahasvérus királyt is azért kellett kerülnie az álomnak, mert Isten azt akarta, hogy a király emlékezzék. Íme ezt olvassuk, hogy a király: ”megparancsolá, hogy hozzák elő a történetek emlékkönyvét, és ezek olvastattak a király előtt.” - A történetek emlékkönyve. Na, ennél rosszabb altatót keresve sem lehetne találni. Nincs a világon még egy olyan valami, ami a gondolatok raját úgy fölidézné, ami a szív nyugtalanságát úgy felfokozná, ami az egyébként is fáradt elmét úgy túlterhelné, mint éppen a történetek emlékkönyve. Mégis, szilveszter éjszakáján nem is lehetne jobb olvasmányt találni, mint ezt: ”a történetek emlékkönyvét”. Valami olyan könyv ez, ami az emlékezésről gondoskodik, ami arra való, hogy a dolgok, események, amik történtek, ne merüljenek feledésbe. Amelyik visszaidézi az emlékezetbe azokat a szavakat, amiket az ember mondott, azokat a cselekedeteket, amiket véghezvitt, azokat a bűnöket, amelyeket elkövetett. Mindazt az igazságtalanságot, ami történt. Mindazt a sok könnyet, amit az ember elsírt, azt a boldogságot, amit elrontott. Az emlékezet könyvében mindezek meg vannak örökítve. Az álmatlan éjszakákon éppen a történeteknek ez az emlékkönyve szokott megnyílni. Akarva-akaratlanul is éppen ezt szokta lapozni az ember. És amint olvassa az egyes lapokat, megtelítődik a szíve nagy, mély hálával vagy ijedt rémülettel, örömmel vagy szomorúsággal.
Ó igen, ez a leghasznosabb olvasmány óesztendő utolsó estéjén: a történetek emlékkönyve. Az is nagyon tanulságos, ami azokról a történetekről szól, amit közösen, együtt éltünk át, együtt csináltunk mint emberiség, mint nemzet, mint egyház, mint család, de még izgalmasabb ennek a könyvnek az a része, ami mindnyájunknak a legszemélyesebb életéről és dolgairól jegyeztetett fel. Nem papírra van ez írva, még csak nem is kőbe van belevésve. Ó nem! Az nem lenne elég tartós. A papír eléghet, a kő szétporladhat. A történeteknek ez az emlékkönyve nem olyan valami, amit meg lehet semmisíteni. Kitörölhetetlenül van annak minden sora bevésve mindnyájunknak a szívébe, a lelkiismeretébe. Bár képesek lennénk törölni, mint a magnószalagról, amire nincs szükség, vagy ami nem jól sikerült! Ó, de jó lenne olykor eltávolítani abból a könyvből bizonyos feljegyzéseket, akár csak néhány sort, vagy lapot! Jaj, de jó lenne néha, ha csak az az egy szó, ami annyi bajt csinált, ami olyan sok fájdalmat okozott az elmúlt évben valakinek, legalább az ne lenne ott! De jó lenne némelyik történetet csak egy kicsit átírni, mintha egy kicsit másképp történt volna! De nem lehet! Amit az élet megírt, az meg van írva. És az úgy marad. Az egész év minden eseménye, az egész életed: gondolataid, érzéseid, cselekedeteid, szavaid, mind-mind le vannak írva a lelked mélyén, a tudatalatti lelkivilágod legalján. Ott hordja minden ember magában ”a történetek emlékkönyvét”. És onnét nyílnak fel olykor a tudatba annak a könyvnek egyes lapjai.
És ilyenkor, egy esztendő utolsó estéjén is, lelki életünknek ebből a legmélyebb irattárából hozzák elő titokzatos szolgák a történeteknek ezt az emlékkönyvét, teszik le eléd, nyitják föl és lapozzák egymás után az oldalakat. És neked olvasnod kell! Kénytelen vagy újra olvasni szavakat, amiket mondtál valamikor, tetteket, amiket régen cselekedtél, eseményeket, amelyek veled történtek, örömökről, fájdalmakról szóló részletes feljegyzéseket, amelyeket valamikor te okoztál. Úgy, ahogy Ahasvérussal is történt azon az álmatlan éjszakán, amikor a történetek emlékkönyvében megírt dolgok ”olvastattak a király előtt”. Igen, így jó eltölteni egy esztendő utolsó estéjét, akár egész éjszakáját, olvasva figyelmesen, gondosan mindent, mindent, amik megírattak a történetek emlékkönyvében. Nagyszerű olvasmány ez ilyenkor! Biztosan találsz benne könnyekig megható oldalakat, amelyek Isten gondoskodó szeretetéről, áldásáról, segítségéről beszélnek. Olvasd el otthon ezeket a ”történeteket” hangosan is, úgy, hogy a gyermekeid is hallják, a családod is ráfelelhesse a zsoltár szavaival: ”Áldjad én lelkem az Urat, és egész bensőm az ő szent nevét. Áldjad én lelkem az Urat, és el ne feledkezzél semmi jótéteményéről.” (Zsolt 103,1-2) Talán sötét lapok is akadnak majd az emlékkönyvben, nagy fájdalmakkal, bánatos, szomorú eseményekkel teleírt oldalak, aminek az olvasása közben régi fájó sebek szakadnak fel újra. Majd megint újabb lapok jönnek, utálatos bűnök, titkon elkövetett hitványságok vannak feljegyezve rájuk, talán olyan lopott örömök, amelyek nem bírnák el a nyilvánosságot. Különösen ezeket a lapokat ne fusd át felületesen, ne siesd el, olvasd csak, olvasd, míg oda nem roskadsz te is, ahol az a bibliai publikánus [vámszedő] a mellét verve így könyörgött: ”Isten, légy irgalmas nékem bűnösnek!” (Lk 18,13)
Meg vagyok győződve, mert a magam tapasztalatából tudom, hogy amikor valaki igazán komolyan és becsületesen olvassa végig a történeteknek az emlékkönyvéből azokat a lapokat, amelyek így, egy esztendő utolsó estéjén felnyílnak előtte, végül feltétlenül odajut, hogy teljes őszinteséggel el tudja mondani az úrvacsorai első kérdéssel: ”Hiszem és vallom, hogy mindenestől fogva gyarló, esendő, bűnös vagyok, aki a magam erejéből Isten ítélőszéke előtt meg nem állhatok, sőt büntetést, halált és kárhozatot érdemlek.”
Óh de borzasztó volna, ha csak az lenne a történeteknek abban az emlékkönyvében, csak az, amit csináltam, mondtam, elmulasztottam. De hála az Úrnak, van benne más is! Az, amit az Úr tett velem és értem. Olvasd csak el azt is belőle, hogy hányszor hívott, hányszor kínálta fel a bűnbocsánatot, a kegyelmet, hányszor nyúlt utánad, hányszor hallottad ezt a drága nevet: Jézus. Nézd csak meg jobban, minden lapon rajta van, keresztül írva mindenen, mintegy Isten saját keze írásával: ”örökkévaló szeretettel szerettelek téged”. (Jer 31,3b) Még mindig érvényes rád is, ami az emlékezetednek olyan sok lapján újra és újra fel van írva: ”Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3,16) Még mindig érvényes számodra az a biztatás is, amire szintén emlékszel, ugye: ”Ne félj, mert megváltottalak, neveden hívtalak téged, enyém vagy!” (Ézs 43,1b) Még mindig fennáll számodra az érvénye annak az isteni szónak, amire ilyenkor, az év végén mindennél jobban szüksége van az emlékezet könyvében lapozó embernek: ”Jézus Krisztusnak, az ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől.” (1Jn 1,7b) Ugye benne van ez is a te emlékezeted könyvében is? Nos, ragadd meg hát, hiszen ez az egyetlen nyugvópont az idő hullámainak a sodrásában!
Olvastam egyszer egy történetet egy öregemberről, aki mikor haldoklott, kis unokáját kérte, olvasson neki a Bibliából. A kis leányka elkezdte. Minél tovább olvasta, az öregember annál nyugtalanabb lett. Annál világosabb fényben kezdte látni mindazokat a bűnöket, amelyek szinte eltorlaszolták előtte az utat az örökkévalóság felé. Míg egyszer a kislány odáig érkezett az olvasással, ahol ez volt megírva: ”Jézus Krisztusnak, az ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől.” - Az öreg szeme megrebbent: ”Igazán ez van ott megírva, kislányom?” - kérdezte élénken. ”Igen, ez” - mondta a kislány. ”Akkor olvassad el még egyszer” - kérte az öregember. A kislány újra elolvasta: ”Jézus Krisztusnak, az ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől.” Az öregember felült: ”Jól olvastad, igazán ez van ott megírva? Olvasd el újra!” A kislány megint elolvasta: ”Jézus Krisztusnak, az ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől.” Az öregember így szólt: ”Tedd rá a kezemet erre az igére és mondd meg a család minden tagjának, hogy ebben az igében való hitben halok meg.” És teljesen megbékélve halt meg.
Ha a történetek emlékkönyvét végigolvastad, tedd rá te is a kezedet Istennek erre az ígéretére: ”Jézus Krisztusnak, az ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől.” Ebben a hitben hadd múljék el ez az óesztendő, és így hadd kezdődjék tiszta lappal az új esztendő!
Ámen
Dátum: 1959. december 31. (szilveszter).