Ebből az egyetlen jelenetből is kiderül, hogy Jézus mennyire egészen más valaki, mint bárki más a világon. Mert amikor egy ember arra törekszik, hogy híveket szerezzen magának, követőket nyerjen meg a maga nézeteinek, bizonyosan nem úgy tesz, mint Jézus, hanem úgy, hogy szépen kiszínezi a terveit, kívánatosnak, könnyűnek tünteti föl azt, amit el akar érni követőivel. Jól kihangsúlyozza az előnyöket, és csak halkan és mellékesen beszél arról az áldozatról, kockázatról, amit az ő követése jelent. Jézus pedig éppen fordítva teszi. Íme, valaki itt nagy lelkesedéssel ajánlja föl magát neki: Követlek téged Uram, valahová mégy... Jézus pedig lehűti: vigyázz, mondja, jól gondold meg, mire vállalkozol, nem elég csak lelkesedni... Szinte elriaszt az Ő követésétől, szinte ellenpropagandát csinál önmagának, szinte maga teszi népszerűtlenné a saját ügyét. Megdöbbentő az, amikor valaki minden reklámozásnak éppen az ellenkezőjét műveli és ennyire őszintén beszél. Igen, mert Jézus nem nézőközönséget akar gyűjteni maga köré, nem áhítatos hallgatóságot, nem szimpatizánsok seregét, hanem követőket! És itt most tisztázza, hogy mire nem való és mire való az Ő követése. Jó lenne hát, ha bennünk is tisztázódnék most, mire vállalkozunk, amikor magunkat Krisztus követőinek tartjuk.
“A rókáknak vagyon barlangjok és az égi madaraknak fészkük...” Nos, ami az állatnak a barlang, az az embernek a védettség, az oltalom az élet viharai, kudarcai ellen. Ami az állatnak a fészek, az az embernek a családi élet melegsége, boldogsága... Mindenki arra törekszik, hogy az életet a maga számára és az övéi számára lehetőleg kényelmessé, zökkenőmentessé, sikeressé tegye. Megmeneküljön bajtól, betegségtől, fájdalomtól, röviden: minél jobban sikerüljön ezt a földi életet úgy kialakítani, ahogy szeretné, ahogyan a vágyainak megfelel. Nos, ez természetes emberi törekvés és helyes is. Csak az már nem helyes, ha az ember ezeknek a vágyainak az elérésére Istent mintegy föl akarja használni. Az nem jó, ha az ember a maga földi érdekeinek a védelmébe szeretné beállítani az isteni hatalmat. Nagyon sok emberben él az a primitív elképzelés a vallásról, hogy az nem is egyéb, mint egy fajta biztosító intézet, amelyben én befizetem, ami az Istennek jár: néhány imádságot, időnként való megjelenést az Ő házában, bizonyos tiszteletet és hódolatot - Ő viszont segítsen meg, oltalmazzon a bajtól, vigye sikerre a törekvéseimet. Mert ha nem teszi, ha nem adja meg, amit kérek és várok tőle, akkor nem érdemes hinni Benne, akkor nincs értelme követni Őt. Egyszer egy hívő fiatalembert nagyon megdöbbentett az, hogy nem sikerült a vizsgája. “Nem értem, mondta, pedig nagyon komolyan imádkoztam a vizsga előtt és igen tisztességes életet éltem. Hát akkor miért kellett megbuknom? Elvesztettem a hitemet Istenben.” Nem régen mondta valaki innét a gyülekezetből: “Én már nem imádkozom többé. Amikor édesanyám beteg volt, mindig csak azt kértem, hogy gyógyítsa meg az Isten! Éjjel-nappal könyörögtem érte, és hiába, mégis meghalt, méghozzá mennyi szenvedés után! Tessék nekem békét hagyni Istennel! Nem segít Ő úgyse!”
Nos, egyszer nagyon jó lenne leszámolni azzal, hogy Jézus nem is ígért ilyen dolgokat az Ő követőinek. Nem ígérte, hogy minden betegségből meggyógyít, sem azt, hogy minden vizsgán átsegít, azt sem, hogy ha Őt követed, szerencsésen fogsz férjhez menni vagy megnősülni, nem ígérte, hogy családi házad lesz, vagy öröklakásod - röviden: nem ígérte, hogy minden jól sikerül és mentes leszel minden bajtól, szenvedéstől! Nem! A fájdalom, a szenvedés mindnyájunk közös sorsa. Körülvesz bennünket a természet, körülvesznek más emberek, meg a saját fizikai testünk, és mind e csatornákon keresztül sok-sok szenvedés és fájdalom jut el hozzánk. És nem mentesít senkit ez alól az a tény, hogy valaki Jézust követi! Már csak azért sem, mert hiszen olyan Valakit követünk Jézusban, Aki a legtöbbet szenvedte, ami valaha embernek e földön osztályrészül jutott. De atyámfiai, nem is lenne jó, ha minden sikerülne, ha minden úgy történnék, ahogyan mi elképzeljük a magunk vágyaiban, ha minden szenvedéstől mentesek maradnánk. Ahol mindig a nap süt és soha nem árnyékolja be felhő az eget, soha nem frissíti föl vihar a tájat: ott a Szahara kietlen sivársága, terméketlen szárazsága van. Egy német költő mondta egyszer: el tudnám képzelni, hogy az állatok szenvedés által emberekké válnának. Nos, hát valóban ez történik a szenvedés által: állatból emberekké leszünk. Aki sohasem szenved, nem is válnék igazi emberré! Kell a szenvedés is, szükség van rá! Ha valaki azért akarná követni Jézust, mert azt reméli, hogy az Ő segítségével majd elkerül minden bajt és megpróbáltatást, azt Jézus kiábrándítja, mint ezt az írástudót: “A rókáknak vagyon barlangjok és az égi madaraknak fészkük; de az ember Fiának nincs hová fejét lehajtani.” A Krisztus követése nem arra való, hogy jó szerencsét és érvényesülést biztosítson valaki számára e földi életben!
Azután azért is megdöbbentő Jézusnak ez a mondása, hogy: “A rókáknak vagyon barlangjok és az égi madaraknak fészkük; de az ember Fiának nincs hová fejét lehajtani.”, mert az ember úgy érzi, itt valami nagy méltánytalanság van. Hát igazságos dolog az, hogy még az állat is megtalálja ezen a földön a maga otthonát, egy olyan Valaki pedig, Aki mindenkinél jobb, igazabb, nagyobb, hatalmasabb: Jézus, hontalanul kell bolyongjon az emberek között?! Nos, ez valóban igazságtalan dolog! De Jézus nem is ígéri, hogy ez az élet mindig igazságos lesz. Sokszor olyan megdöbbenve kérdik emberek, hogy ezt vagy azt hogy engedheti meg Isten?! Nos, atyámfiai: a földi történelem középpontjában éppen e legégrekiáltóbb igazságtalanság van: a golgotai kereszt! Hát nem igazságtalanság az, hogy az egyetlen jó, tiszta, ártatlan, tökéletes Valaki, Aki valaha e földön járt, az egész világ bűne miatt szenvedett?! Van-e nagyobb igazságtalanság annál, mint az, hogy az ártatlan bűnhődik a vétkesek helyett?! És Isten mégis megengedte, sőt akarta, mert éppen ebből a legnagyobb rosszból hozta ki a legnagyobb jót: a megváltást az emberek számára. Ezen az igazságtalanságon át öntötte ki szeretetét e világra. Nézzétek, annak a Jézusnak a követéséről van szó, Akinek nem volt fejét hová lehajtania e világon, sőt, Akit leköptek, megcsúfoltak, Aki tűrte, hogy kigúnyolják, kezét-lábát átszögezzék, Aki mégis megbocsátott ellenségeinek, Akit hallatlan sérelem ért. Ezt a Jézust követjük. Ez pedig azt jelenti a gyakorlatban, hogy nem fontos, hogy okvetlenül bebizonyosodjék, hogy nekem van igazam; nem fontos hogy elismerjék, mennyit fáradok, milyen áldozatot hordok, mennyit szenvedek; nem fontos, hogy szeressen és hálás legyen az, akivel jót teszek; nem fontos, hogy megbocsásson az, akinek én megbocsátottam; nem fontos, hogy megjutalmazzanak azért, mert hűséges vagyok. Nem történik velem semmi, ha bántanak, ha mellőznek, ha méltánytalanság ér. Jézus nem ígéri, hogy ez az élet mindig igazságos lesz azok számára, akik Őt követik!
Ha így áll a dolog, akkor nem csoda, ha aránylag kevesen vannak, akik igazán vállalják Jézus követését. Nos, az is benne van ebben az Igében, hogy Jézus nem ígér tömegeket. Nem ígéri, hogy az Ő ügye népszerű ügy lesz ezen a földön, hogy az Ő mozgalma tömegmozgalommá növekszik, ami az emberek nagy többségét hódítja majd meg. Sőt, a nagy tömegek hamarosan el is fordultak Tőle annak idején is, amikor a földön járt és csak egy maroknyi kisebbség maradt körülötte. És ma még inkább így van ez elkeresztyéntelenedő korunkban. Ma sokakat elkedvetlenít az, hogy Jézus követése egyre népszerűtlenebb vállalkozássá kezd válni a világon. Egyetlen futballmérkőzés több embert mozgat meg, mint amennyi Budapest összes keresztyén templomában egy vasárnap megfordul. Jézus követőinek a serege fogyó sereg, egyre többen maradnak le róla... Mi a keresztyénség? Valóban egy lassan kihaló mozgalom, ami lejárta magát? - Nos, nem! Jézus nem ígérte, hogy nagy tömegben találja magát az, aki Őt követni akarja. Őhozzá mindig a kisebbség fog igazán tartozni. És amikor a keresztyénség tömegmozgalommá vált, mint a középkorban - amikor előnyökkel járt az, ha valaki hozzá tartozott -, amikor konjunktúrája volt a keresztyén névnek: olyankor mindig ellaposodott, megromlott Krisztus ügye a földön. Aki igazán követi Jézust, az lehet, hogy nem a népszerű oldalon áll, lehet, hogy bizonyos helyzetekben kisebbségben, sőt, egyedül marad - de talán éppen akkor van a legjobban együtt Vele! Inkább Vele egyedül, mint a sokaságban nélküle!
Nos hát, ha követni akarjátok Jézust, ne feledjétek, hogy a rókáknak barlangjuk van, stb. Itt azután igazán nem tétlen szemlélődésről van szó, és nem a magunk előnyeinek a biztosításáról, hanem valami nagyon aktív magatartásra való elszánásról. Jézus olyan Valaki, Akit csak a teljes élet odaszánásával lehet követni. Jézus nem a mi vágyaink beteljesítője, nem a mi szerencsénk szolgája, nem a mi jólétünk eszközölője - hanem a Megváltó Úr Isten. Nagy kiváltság Hozzá tartozni.
Aki az Ő hívására igent mond: az elkötelezte, testestől-lelkestől, életre-halálra elkötelezte magát az Ő szolgálatára! Mert nézzétek, ez a fontos, nemcsak arra való Jézus követése, hogy az ember belső lelki békességre jusson, megoldódjanak életében konfliktusok, problémák, hogy az ember maga megtisztuljon bizonyos bűnöktől, jól érezze magát belülről, biztosítva lássa az üdvösségét, tehát hogy önmagával és a maga apróbb-nagyobb problémáival rendbe jöjjön. Erre is persze, de ezen túlmenően főleg arra, hogy az ember Isten eszközévé váljék, hogy Isten az embert fölhasználhassa ebben a világban, ahol Ő akarja, jónak látja. Ezért olyan helytelen az, amikor hívő emberek mindig csak önmagukkal pepecselnek, méregetik a lelki életük növekedését vagy fogyását, folyton önmagukkal kínlódnak. A Krisztus követése azt jelenti, hogy odaszánom magam néki, teljes életem beleadásával állok a rendelkezésére, készen vagyok az Ő szolgálatára. Tudjátok, mit akar velünk Jézus? Munkatársaivá akar tenni, olyan lényekké, akik együtt munkálkodnak Vele a világ javára. Olyan eszközök, akik által Isten az Ő szeretetét, jóságát, segítségét látható formában valósítja meg e világban. Jézusnak olyan követőkre van szüksége, akik az életükkel kiábrázolják, és ha kell szavakkal is elmondják, hogy van bűnbocsánat, van tiszta élet, van bűnökből, megkötözöttségekből szabadulás, van a szomorúságban vigasztalás, van mennyei erőforrás, van halálon diadalmaskodó feltámadás és örök élet! Jézusnak olyan követők kellenek, akik nemcsak áhítatos hallgatói és buzgó olvasói az Igének, hanem továbbadói is annak - akiken keresztül kiárad Isten szívének a tisztasága, öröme, békessége a többi emberre is. Ezt ismerte fel Pál apostol, amikor azoknak, akik követni akarják Jézust, ezt írta: “Szánjátok oda a ti tagjaitokat igazságnak fegyvereiül az Istennek”. Tagjainkat: tehát a kezünket, lábunkat, szemünket, szánkat, egész valónkat az Isten szolgálatára. És tudjátok, az tényleg úgy van ám, hogy amikor valaki igazán odaadja Jézusnak a kezét, akkor Ő mindig ad néki teendőt; a lábát ha igazán odaszánja valaki, akkor Ő mindig megmutatja a helyes utat; a szemével megláttatja a szolgálati alkalmakat, a szájának ad megfelelő szavakat!
Ha igazán komoly valakiben az odaszánás, sohasem bizonytalankodik, hogy most miben lehet az emberek szolgálatára, mert mindig tudni fogja, hogy abban az adott helyzetben mi Jézus konkrét akarata vele. Csak arra vigyázzatok, hogy ne maradjatok meg a passzív, terméketlen áhítatoskodásnál, a mindig befelé forduló kegyeskedésnél, a gyümölcstelen vallásoskodásnál, mert az a világ előtt is, de főleg az Úr előtt utálatos! Éppen ebből akarja kirázni Jézus az Ő követőit... Akkor majd az Ő követése szép lesz, örvendetes lesz, változatos és kalandos lesz, hasznos lesz. Olyan életet megtöltő és boldogító vállalkozás lesz, ami megér minden áldozatot!
Ámen!
Dátum: 1962. szeptember 16.