Ennek az Igének az alapján most olyan valamiről szeretnék beszélni, amiről nem szívesen hallunk, pedig a mai keresztyén életnek igen fontos ismertetőjegye: az alázatról. Igen, az alázat jellegzetesen keresztyén erény, keresztyén magatartás. Gúnyolták is sokszor érte Krisztus híveit, mert általában úgy képzelik, hogy az alázat azt jelenti, hogy az ember zúgolódás nélkül hajtsa bele a fejét mindenféle igába, amit rákényszerít az emberi erőszak, rosszindulat, vagy a körülmények szerencsétlen alakulása. A köztudatban az alázat azért nem szimpatikus, mert nem eléggé férfias jellemvonás, és főleg nem eléggé gyakorlatias magatartás. Nem lehet sokra vinni vele egy olyan törtető világban, amiben ma is élünk... Nos, Igénk Keresztelő Jánosról mond el egyet és mást, és az ő példáján szeretném bemutatni néktek, mi az az igazi alázat. Mert ő igazán alázatos ember volt. Ez a kijelentése: “Néki növekednie kell, nékem pedig alább szállanom”, a keresztyén alázat örök jelszavává vált. Nézzük hát közelebbről!
Tehát, ha Keresztelő János alázatos ember volt, akkor ebből először is azt érthetjük meg, hogy mi nem az alázat. Nos hát, az alázat éppen nem gyengeség, éppen nem meghunyászkodás, hiszen Keresztelő Jánosról minden egyebet el lehet inkább mondani, csak éppen azt nem, hogy gyenge egyéniségű ember volt, hogy meghunyászkodott. Tudjuk róla, hogy olyan erővel, olyan kérlelhetetlen szigorúsággal lépett fel az akkori hatalmasok ellen, olyan éles szavakkal bírálta a közállapotokat és a nép vezetőinek a magánéletét, hogy másképp el sem tudták hallgattatni, csak úgy, hogy börtönbe zárták, és később kivégezték, fejét vették. Ha volt valaha is kemény, határozott jellemű ember, akkor Keresztelő János igazán az volt! És mégis, az igazi alázat örök mintaképe marad! Tehát aki meghunyászkodik, aki beadja a derekát, aki emberek előtt hajlong, az éppen nem alázatos, hanem gyáva, dezertáló, akiben Isten nem leli kedvét. Isten nem gyönyörködik a rabszolga lelkű emberekben. Akiben nincs elég öntudatosság, aki mindig arra hajlik, amerre a szél fújja: az nem alázatos ember. Az opportunizmus nem alázat, hanem elvtelenség. Nézzétek, Jézus maga is kemény, határozott, halálig elszánt férfi volt, és mégis azt mondta követőinek: “Tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd és alázatos szívű vagyok...” Ha Jézus nádszál természetű ember lett volna, nem kellett volna a kereszten meghalnia. Szelíd volt és alázatos. De mint egy oroszlán, küzdött! Az alázat tehát semmiképpen nem gyengeség és meghunyászkodás.
Micsoda hát? Így mondja Keresztelő János: “Néki növekednie kell, nékem pedig alább szállanom!” Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy Jézus egyre jobban fölém emelkedik, én pedig egyre mélyebben hajolok meg előtte, egyre jobban vállalom, hogy uram a Jézus Krisztus, én pedig engedelmeskedem neki. A minta Keresztelő János, aki valóban egész szívvel állt Isten szolgálatára, aki teljesen odaszánta magát Istennek.
Az igazi alázat elsősorban is engedelmesség Isten felé. Isten a hatalmas, a dicsőséges, a szent, engem, a kicsit, a nyomorúságos, semmi embert magához ölelte... Ehhez a nagy, hatalmas Istenhez én, a kis, gyenge ember csak egyetlen módon viszonyulhatok: az engedelmesség alázatában. Én nem tudom, hogyan vagytok ti Krisztussal, de ha valaki Krisztust igazán Urának nevezi, akkor az csak úgy igaz, akkor ér valamit, ha azt jelenti: élete reggeltől estig, sőt, még estétől reggelig is az Övé! A Krisztusé! Tehát már felébredéskor kell, hogy keressem és várjam az Ő napiparancsát. A hugenottákról van feljegyezve, hogy minden napnak a kezdetén mintegy jelentkeztek Uruk előtt, mondván: “Uram, íme a Te szolgád!”
Igen! Erről van szó! Naponként elcsendesedve, Jézus előtt végiggondolni az előttünk lévő napot minden tennivalójával, gondjával, bajával, problémáival. Íme, megint kezdődik a nap azzal a nehéz természetű főnökkel, vagy ügyetlen alárendeltekkel, vagy neveletlen gyermekekkel... Mármost: mit akar Isten tőlem és általam ezekben a helyzetekben, ezekkel az emberekkel, mi az Ő konkrét rendelkezése, terve, akarata? Mit akar Isten a mai nappal, az ilyen vagy olyan szituációkkal? Kérdezd meg Tőle magától: “Uram, most mit tegyek, mit mondjak: milyen hibát követtem el, hogyan tehetném jóvá? És így majd egészen konkréttá válik a néki való engedelmesség. Igen, a Biblia arra való, hogy megértsük belőle Isten akaratát.
Magyar református egyházunk ma, szeptember második vasárnapján ünnepli az úgynevezett Biblia-vasárnapot. Azt jelenti ez, hogy minden gyülekezetben ezen a napon különös figyelemmel fordulnak egyházunk tagjai Istennek a Bibliában adott kijelentése felé. Bár figyelmeztetne a Biblia-vasárnap mindenkit arra, hogy becsüljük meg jobban Istennek ezt a nagy ajándékát, a Szentírást. Én mindig, valahányszor belegondolok Istennek ebbe a nagy kegyelmébe, meghatódom az Ő nagy szeretetén, és nem győzök rajta csodálkozni, hogy az Isten szóba áll velem. Közli az akaratát, mutatja a követendő utat. De ezt csak engedelmességre kész alázattal lehet kihallani a Bibliából! Nem úgy, ahogyan sokan teszik, ahogyan sajnos, egyre jobban kezd elharapózni a sietőemberek között. Találomra felütik a Bibliájukat, és belepillantva, ahol megakad a szemük egy Igén, abban vélik felismerni Isten akaratát. Nem jó az, ha az ember a véletlenre bízza azt a mindennél fontosabb közlést, hogy mit akar az Úr vele. Az ilyen “módszer” nem sokkal más, mint amikor a vásárban a fehér egér kihúzza a mindentudó planétát a dobozból. Ne csináljátok ezt Atyámfiai, babonás visszaélés ez a Bibliával! A Szentírás nem arra való, hogy szerencsejáték módjára játsszunk vele, hanem hogy rendszeresen tanulmányozva, naponként továbbolvasva értsük meg belőle Isten akaratát, halljuk ki belőle Isten szavát és aszerint éljünk.
És most, mindezek után hadd kérdezzem meg tőletek ilyen furcsán: Neked mekkora Krisztusod van? Túlnőtt-e rajtad? Föléd magasodott-e lenyűgöző hatalommal, uralkodó fölénnyel? A te életedben ki a nagyobb: te vagy Ő, Jézus? Kinek van több beleszólása abba, amit teszel? Neked, vágyaidnak, vagy Krisztusodnak? Kinek az indulatai feszülnek benned? Saját tested, szíved indulatai-e, vagy a Krisztuséi? Újra kérdezem: Mekkora Krisztusod van? Nem kellene néki növekednie, és néked alább szállanod? Nem arról van szó, hogy nem hiszel Benne, sem arról, hogy nem szereted Őt eléggé, hanem hogy valami viszonyulási hiba van köztetek. Nem jó az arány! Ő nem elég nagy, és te nem vagy elég kicsi. Igen, néki növekednie kell, néked pedig alább szállnod. Próbálj meg igazán engedelmeskedni Jézusnak. Jobban engedelmeskedni Néki, még jobban! Mindenféle helyzetben, mindenkor! És majd megtapasztalod, hogy a Néki való engedelmesség közben áthat Jézus életének a természetfölötti ereje. Azt fogod érezni, nem egyedül vagy már: veled van az Úr! Mert semmi sem köt úgy össze Istennel, és az Ő megváltó erejével, mint a néki engedelmeskedő konkrét cselekedetek! Így válik az alázatos ember erőssé, bátorrá és határozottá, küzdőképessé, győztessé!
A másik vonása az alázatnak az, hogy az ember, teljesen hivatásának élve, lemond minden egyéni dicsőségről. Keresztelő János ünnepeltethette volna magát, és nem tette. Az első helyet mindig Krisztusnak adta át. Nem tudom, értitek-e, milyen nehéz dolog ez? Lemondani minden egyéni dicsőségről! Hiszen mindnyájan egy kicsit színészek vagyunk, egy kicsit szerepet játszunk, szeretjük, ha látnak és csodálnak bennünket. Ó, Atyámfiai, valóban nehéz lemondani a dicsőségről! Annyira hiúak vagyunk mi, emberek, hogy szinte betegesen áhítozzuk az elismerést, a dicséretet, a tapsot. Van olyan ember, aki csak akkor tud jó munkát végezni, ha elismerést kap érte. Van olyan háziasszony, aki csak úgy tudja kedvvel végezni a főzést, ha folyton dicsérik az ételeit. Ha nem, halálosan meg van sértve. Vannak olyanok, akiket szakadatlanul az az érzés bénít a cselekvéseikben, hogy: jaj, mit szólnak majd hozzá az emberek? Vajon milyen benyomást gyakorolok rájuk? Jól csináltam-e, nem rontottam-e ezzel vagy azzal a jó híremet? Az az érzés, hogy az ember a saját renoméját, azaz önmagát félti szakadatlanul: ez az érzés az egyik legbénítóbb erő. Alább szállani... Nincs semmi, ami annyira természetünk ellenére volna, mint ez: önként leszállni valami magaslatról, egy úgynevezett "magas lóról". Lelépni a színről, nem tündökölni már úgy, mint valamikor régen. Vannak emberek, akik annyira nem bírják a visszavonulást, hogy amikor mégis muszáj, például egy nyugdíjazásnál, vagy állásváltoztatásnál, ha pozícióvesztés következtében muszáj alább szállniok, belerokkannak lelkileg, testileg. Isten az utolsó évtizedek nagy történelmi viharaiban sokakat rákényszerített erre az alább szállásra. Nagy nivellálódási folyamaton mentünk keresztül, melyben sokan, akik felül voltak, alulra kerültek, sok első utolsó lett.
Nos, Keresztelő János nem kényszerűségből, hanem önként vállalta azt, hogy alább szálljon. Ő tudott alább szállni! És ennek az volt a titka, hogy Krisztus növekedett ezáltal! És így nem fájdalmas az alászállás, sőt, örvendetes! Az ember saját személye háttérbe lép! Ez a nehéz! De ha Jézus mögé lép, ez már más! Csak úgy potyára lemondani minden dicsőségről, azt nem! De Jézusért, azért, hogy Ő növekedjék általa: ezt igen, boldogan! Nem kellene neked is így alább szállni? Úgy, hogy az "én" leszálljon végre a trónról, és átadja helyét Krisztusnak? Ha életünk középpontja az "én"-ről áttevődik Krisztusra, akkor lehullanak a félénkség, az elfogódottság kötelékei. Az állandó "én"-hez való viszonyulás helyére állandó Jézushoz való viszonyulás lép. És ahelyett a görcsös félelem helyett, hogy jaj, hogyan sikerül most ez vagy az rámnézve, az lesz a legfontosabb: hogyan fejlődik az életem Krisztusra és az Ő országára nézve? Megszabadulunk a belső megkötözöttségektől. Az ember megfeledkezik önmagáról, és belefeledkezik küldetésébe.
Ez megint egészen gyakorlati dolog. Amikor az ember maga is alább szállt, tehát alázatossá lett, akkor már többé egyetlen embert sem tud felülről lefelé nézni. Nem tud lenézni senkit! A leghitványabbat sem! Egyszer egy nagyon komoly keresztyén emberrel beszélgettem, akinek emberileg szólva minden oka meg lett volna, hogy a maga szellemi fölényében és erkölcsi magasságában lenézze azokat az apró emberkéket, akik bántják, esetleg támadják. Tőle hallottam ezt a kijelentést: “Megtanultam, hogy óvatos legyek mások megítélésében, mert éppen elég megítélni valót találok önmagamban.” Ezt megtanulni valóban csak az Isten előtti megalázkodásban lehet. De ott meg lehet tanulni, hogy azt is, akit nem kedvelek, aki nem az ízlésem szerint való, akivel nem tudok szimpatizálni, akinek annyi hibáját elítéltem - azt is testvéremnek lássam, ahhoz is a jóindulat és a segítő szeretet készségével viszonyuljak.
Azt mondottam, az alázat jellegzetesen keresztyén erény. Valóban nincs szánalmasabb figura, mint egy gőgös keresztyén. Hiszen ha arra gondol a keresztyén ember, hogy kegyelemből él, Jézus halála érdeméért kapta a bűnbocsánatot Istentől; ha ez a kegyelem, bűnbocsánat nem csak szó, hanem életet megragadó valóság számára, akkor nem is lehet az ember más, mint alázatos! Ne féljünk és ne rettegjünk alázatosnak lenni! És főleg ne várjuk be, míg Isten lesz kénytelen megalázni bennünket. Így mondja egy helyen Isten Igéje: “Alázzátok meg magatokat az Úr előtt!” És ezt is hozzá teszi: “És felmagasztallak titeket!” Kérjük hát énekünkkel:
Adj igaz hitet a te szent Fiadban,
És jó életet minden útainkban;
És Szentlelkeddel vígy be hajlékodba,
A boldogságba.
225. ének 7. vers
Ámen!
Dátum: 1962. szeptember 9.