A nagypénteki istentiszteleten gyakran megtörténik, hogy az igehirdetésnek alapigéje Jézus valamelyik szava a hét közül, amit a keresztfán mondott. A most felolvasott alapige is egy ilyen keresztfán elhangzott Jézusi mondással kapcsolatos, de én most nem annyira Jézus szavára szeretném a hangsúlyt tenni, hanem a latoréra, erre a rövid, sóhajszerű fohászra: "Uram, emlékezzél meg rólam, mikor eljössz a te országodban!" Sőt, még ezen is hadd változtassak egy csöppet, úgy, ahogy az eredeti görög szövegben van. Mert a legrégibb kéziratok szerint nem így van: “Uram, emlékezzél meg rólam,” - hanem így: “JÉZUS, emlékezzél meg énrólam...” Tehát a textus teljes terjedelmében így hangzik: ”És monda (tudniillik az egyik lator): Jézus, emlékezzél meg énrólam, mikor eljössz a te országodban!" A szerencsétlen, haldokló embernek ebben az imádságában benne tükröződik mindaz, amiért a nagypéntek történt: benne van Jézus golgotai kereszthalálának egész megváltó jelentősége! Hogyan? - Lássuk hát!
Rettenetes nyomorúságban kínlódik ez az ember! Nem tudjuk ki volt azelőtt: zsidó, ellenállási mozgalom szabadsághőse-e, vagy egyszerű gonosztevő? Ő maga mindenesetre a legsúlyosabb ítéletet mondja ki önmaga felett, amit egy ember csak mondhat magáról: “Ítélet alatt vagyunk, cselekedetünknek méltó büntetését vesszük!” Amikor valaki azt tudja mondani a legszörnyűbb nyomorúságban, hogy “megérdemeltem”, akkor már nincsenek illúziói többé maga felől. Ó, de hosszú és keserves az út, míg valaki idáig eljut! Ő tudja csak, mi minden szárad a lelkén, mennyi szenny tapad a kezéhez... Talán vér is! Lukács evangélista mindenesetre úgy említi, mint gonosztevőt. Most azután elvette méltó büntetését: kivégzik! Már ott függ a kereszten, a bitófán. Vérző kezeinél fogva ő is oda van szegezve a durván ácsolt gerendához, egész teste vonaglik a hasogató fájdalomban. Feje ide-oda csapódik a rettentő lázrohamokban. Borzalmas ez az órákon át tartó haldoklás. Már-már a végét járja. De vajon valóban a végét járja? Íme, azt mondja, hogy cselekedeteinek méltó büntetését szenvedi. De vajon igazán azt szenvedi már? Vagy? - vagy fölrémlik benne a sejtelem, hogy a kereszthalál szörnyűsége után jön még csak az igazi szörnyűség: a pokol rettenete! E mostani fájdalmas nyomorúságán át talán már be is lát az örök nyomorúságba: a kárhozatba!
De kérlek, ne nézzétek olyan nagyon le ezt a gonosztevőt... Ha egyszer neked vagy nekem igazán azt a büntetést kellene hordoznunk, amit megérdemeltünk, gondolod, hogy jobb lenne nekünk?! Nekünk kevesebb volna a lelkünkön?! Mi talán kevesebbet vétettünk Isten és ember ellen?! Ó, én már sokszor láttam, amikor egy-egy ember a végét járta, amikor már-már ott állt az örök Bíró trónja előtt! Én már tudom, hogy ott nincs különbség a gonosztevő és a köztiszteletben álló ember között. Ott már csak egy van: bűnös ember! Ítélet alatt álló ember! Az Isten kárhozatra sújtó ítéletét megérdemelt ember! Ne nézzük le nagyon azt a gonosztevőt: mi vagyunk ott, te, meg én, együtt vele a megítélésben! Bár tudnánk vele együtt kiáltani is: Jézus, emlékezzél meg énrólam!
Igen, az a lator akkor ottan így kiáltott! “Jézus!” - mondta. Pedig Jézusnak sem volt jobb dolga, mint neki. Jézus is éppen olyan kínban, szenvedésben, bajban, nyomorúságban volt, mint ő. Jézus is bitófán, kifeszítve, végét járva, haldokolva! Hát nem különös ez: az egyik megfeszített a másik megfeszítetthez kiált?! A tehetetlen a másik tehetetlenre támaszkodik! A haldokló a másik haldoklóhoz köti a sorsát! Itt azután igazán az van, amiről Pál beszélt egyszer, amikor ezt mondta: Nem akarok tudni másról, mint Jézusról, a megfeszítettről! (vö. 1Kor 2,2) Itt most tényleg csak ez van: valami csodálatos hit Jézusban, a megfeszítettben! Itt minden cifraság, felépítmény, dísz, amit teológia, egyház vagy tradíció valaha Istenre rakott, mondott, az mind eltűnik! Itt most nincs semmi egyházi szólam, semmi felekezeti fontoskodás, semmi dogmatikai szőrszálhasogatás, itt csak ez van: “JÉZUS!” JÉZUS, mégpedig igazán mint megfeszített! És a haldokló lator annál az embernél keres menedéket a végső órájában, akin egész Jeruzsálem nevet vagy megbotránkozik ebben az órában. “JÉZUS!” - kiáltja, s a halálba-merülőtől kér életet! És neki van igaza! Másvalakinek a nevét nem is kiálthatná, másvalakit itt már nem is hívhatna, bármi más számot hiába is tárcsázna! Igaza van: Jézus, a megfeszített jelenti számunkra az Istent a maga legfelségesebb aláhajlásában, legközvetlenebb közelségében! Jézus, a megfeszített jelenti számunkra Istent a maga legnagyobb szeretetében és legmélyebb mellénk-állásában. Igaz: Isten maga hajolt le Jézusban ahhoz a halálba, pokolba, ítéletbe merült gyilkoshoz. Hiszen azért van Jézus is pontosan ugyanolyan ítélet alatt, pontosan ugyanúgy keresztre feszítve, hogy mellette legyen ebben a legnagyobb nyomorúságban!
Egy édesanya mondta egyszer, amikor egyetlen pillanatra sem akart beteg gyermeke ágya mellől távozni: “Ha hív, ott akarok lenni mellette!” Ezt akarta Isten is, hogyha a gyilkos hívja, Isten ott akart lenni mellette! Ezért függ ott Jézus ugyanúgy mellette egy másik keresztfán! Jézusban az Isten volt hívható a számára. Igen, mindig így van: csak hívjad Jézust és jön az Isten! Csak kiáltsd el úgy, mint ez a gyilkos: “Jézus!” - és válaszol az Isten! Istennek nem titkos száma van, mint sok földi nagyságnak, Isten száma ez: Jézus! Mindig megtalálod “JÉZUS” alatt! Jézus az Isten feléd nyújtott mentő keze! Ezt ragadta meg a gyilkos is, amikor így kiáltott: “Jézus!” Ez az ember nem sokat tudott erről a mellette vonagló Jézusról, de azt tudta, ösztönösen érezte, hogy bele lehet kapaszkodni, és belekapaszkodott. “Jézus!” - kiáltott át neki a másik keresztfára!
De hát mi mást is mondhatott volna abban a rettenetes végórában?! Mire hivatkozhatott volna? Talán arra, hogy nem mindig volt ilyen hitvány ember? Hogy régen, amikor még fiatalabb volt, benne is volt valami jó is? Vagy talán az összerablott aranyakra hivatkozhatott volna, arra, hogy van elég pénze, hadd fizesse meg az adósságát? Mit segíthetett volna itt már akármi: barát, cimbora, emberi hatalom, vagyon, testi erő...?! Itt, az életút végén - akármilyen életút végén - már igazán nem marad más, csak JÉZUS! Igen: JÉZUS! Mit gondolsz, mit fogsz tudni majd te mondani, ha te is a végét járod? - Mert az nem kétséges, ugye, hogy te is eljutsz egyszer a végére. Mindennek a végére! És egyszer a te számodra is - meg az én számomra is persze - eljön az a pillanat, amikor a föld mintegy elsüllyed alattunk, és minden-minden, amibe belekapaszkodtunk valaha az életünkben, minden elhagy. És akkor a végső szükségben mi is kinyújtjuk a kezünket - de hová? Mi felé vagy ki után? Kibe is kapaszkodnál majd akkor, ha nem Jézusba?! Igen: Jézusba! Egyedül JÉZUSBA!
Nem győzöm csodálni ennek a latornak a hitét. Nézzétek, így kiált: “Jézus, emlékezzél meg énrólam, mikor eljössz a te országodban!” Szó szerinti fordításban: a “te királyságodban”. Az egész nagypénteki tömegben ő volt az egyetlen, aki jól látta Jézust. Azt a másik nyomorult embert, aki ott függött mellette, a másik keresztfán. Valóban meglátott valamit Jézusban! Meglátott valamit mögötte, látta Jézus királyságát, királyi uralmát. Nem úgy látta Jézust, mint aki “elmegy”, hanem mint aki “eljön”. Mindenki más: ellenségei, barátai, mindenki úgy látta Jézust, mint aki megy, mint aki már leszerepelt, akit elintéztek, akivel leszámoltak az emberek. Egyet-kettőt vonaglik még, de azután vége - elmegy örökre! Csak ez az egyetlen nyomorult ember látta Jézust úgy, mint aki nem megy, hanem jön! “Emlékezz rólam, mikor eljössz a te országodban!” Hát nem csodálatos ez? Úgy látta ezt a haldokló, kiszögezett, fölakasztott Jézust, mint aki - jön! Mint aki királyi uralma teljességében még majd csak ezután jön el igazán! Látta jönni az Ő Királyságát! Ez az ember ránéz a megfeszített Jézusra, és látja a megnyílt egeket! - És ebben is neki van igaza! Mert valóban, ott a Golgotán jön Jézus a maga teljes megváltó ölelésével felénk, mint Isten országának a kegyelmes királya. Ott nyílik rá az ég a földre, ott ömlik bele az örökkévalóság ebben a világba, ott várja kitárt karokkal az Atya a tékozló fiakat!
Milyen szerény a kérése ennek az embernek: “Emlékezzél meg énrólam!” Én azt hiszem, amikor valaki végszükségben van, a jól kidolgozott teológiai fogalmak, kerek mondatok, szépen csengő szavak összezsugorodnak egyetlen mélyből fakadó, szorongással teli sóhajtássá: “Jézus, könyörülj rajtam!" Hallottam egyszer egy nagy teológusról, igen precízen vigyázott a dogmatikai tisztaságra, a bibliai tanítás tiszta megfogalmazására. De amikor a halálán volt, utolsó szava ez az üdvhadseregbeli énekvers volt: “Jézus ölébe bizton hajtom fejem le én!” Nos hát: “Emlékezzél meg rólam!” Mások is meg fognak emlékezni majd róla bizonyosan. Talán a gyermekei szégyenkezve fognak majd visszaemlékezni rá, a bemocskolt nevű apára... Talán édesanyja, aki szülte, talán a felesége, aki mindenek ellenére is szerette: könnyező fájdalommal fognak emlékezni reá. De mit ér már mindez?! Egész elrontott élete, minden, amit tett, súlyos kősziklaként nehezedik a lelkére! Minden pillanattal közelebb jut az örökkévalósághoz, az eljövendő ítélet felé... Ó, kinek az emlékezése adhat ebben szabadulást?! És ekkor néz Jézusra! Igen, igen, ez az egyetlen reménység, hogy Jézus, majd ha eljön az Ő dicsőségében, az Ő királyságában, majd akkor megemlékezik róla. Az emberek általában, amikor a megaláztatás után magas méltóságra jutnak, rendszerint elfeledkeznek azokról, akikkel a mélységben együtt voltak. Jézus pedig éppen azért jön majd el dicsőségesen az Ő országában, hogy megemlékezzék azokról a nyomorultakról, akik már itt is hozzátartoztak, benne reménykedtek! Ebben is igaza volt ennek a gonosztevőnek: elég ennyi is, hogy: “Emlékezzél meg rólam, amikor eljössz a te országodban!”
És Jézus igazolta ezt a benne lévő bizalmat, amikor így szólt neki: “Még ma velem leszel a paradicsomban!” - Ha valaki üres kézzel ment be az örökkévalóságba, akkor ez az ember így ment be! Pusztán, csupaszul, egyedül Jézussal! És ez elég volt! Nem csalódott! És így van ez mindnyájunk esetében. Tehát úgy, hogy semmi sem számít az üdvösségnél, semmi érdem, semmi erény, semmi saját jóság. Nem számít az, amit szenvedtem, végigéltem, kiküzdöttem: csak maga az Úr Jézus számít. Az Ő kegyelme, az Ő érdeme, az Ő megváltó halála! Kizárólag csak ez számít! Ezért szabad neked és nekem is számítanunk Reá, az üdvösségre! És ezért szabad már most úgy járnunk a földön, úgy dolgoznunk, szolgálnunk, szenvednünk, szeretnünk, megbocsátanunk - úgy élnünk, mint akik azt a nagy kegyelmi ígéretet bírjuk, hogy együtt leszünk Krisztussal a Paradicsomban!
“Még ma” - mondja Jézus a latornak. Tehát még akkor, amikor majd a mieink vörösre sírt szemmel állják körül halálos ágyunkat, amikor a szeretet utolsó szolgálatát végzik el rajtunk. “Még ma” - tehát nincs semmiféle hosszú, sötét út, amelyen az innen távozó lelkeknek bolyonganiok kellene, míg sok viszontagság után, vagy többszörös inkarnáció után elérik végre a boldogságot, a megnyugvást, hanem rögtön, azon mód, az innen való kiköltözés egyúttal az oda való beköltözést is jelenti! Legalábbis annak, aki úgy néz Jézusra, a megfeszítettre, mint aki nem megy, hanem jön: jön az Ő Királyságában, hatalmasan, kegyelmesen és dicsőségesen!
JÖN! Mondjuk hát mind, együtt azzal a lator testvérünkkel: JÉZUS, emlékezzél meg énrólam is, amikor eljössz a te országodban!
Ámen!
Dátum: 1962. április 20. Nagypéntek