Ennek a történetnek, amit most felolvastam a Bibliából, van egy elszomorító, kiábrándító igazsága, és van egy felemelő, biztató, ígéretes igazsága. Ebből a kettős szempontból szeretném most megmagyarázni ezt az Igét. Lássuk hát!
Az elszomorító, a kiábrándító igazsága az Igének az, hogy leleplezi a Jézus tanítványainak a tehetetlenségét. Egy csalódott édesapáról van itt szó, akinek utolsó reménysége is szertefoszlott. Mindent megpróbált már szerencsétlen, beteg fiával, kuruzslók, varázslók, orvosok nem tudtak segíteni rajta. Végül Jézus tanítványaihoz fordult, mert már talán hallotta, hogy ebben a közösségben sok csoda történik, és íme, most keserűen tapasztalja, hogy ez is hiábavaló: ezek az emberek sem tudnak segíteni rajta. Ott topognak a tehetetlen tanítványok, tanácstalanul állnak a súlyos esettel szemben. Talán szégyellik is magukat a sokaság előtt a kudarc miatt: íme, hiábavaló volt minden jó igyekezetük, nem sikerült segíteni a szerencsétlen fiún. Ott állnak a kárörvendő farizeusok, talán gúnyosan összekacsintanak, hogy: no lám, ennyit ér hát ennek a Názáreti Jézusnak az egész tudománya, most végre mindenki láthatja, hogy csődbe jutott ez az ügy... Érthető hát Jézusnak a keserű kifakadása: “Óh hitetlen és elfajult nemzetség! vajjon meddig leszek veletek? vajjon meddig szenvedlek titeket?”
Ezek a súlyos szavak a tanítványokra vonatkoznak. Az ő tehetetlenségük fájt ennyire Jézusnak, mert szégyent hoztak az Ő ügyére, és jó alkalmat szolgáltattak az ellenségnek a gúnyolódásra. Benne van ebben a kemény szóban az is, hogy bizony az Ő tanítványainak nem kellene ilyen tehetetlenül szemlélniük az emberi nyomorúságot. Mintha ezt mondaná: Hiszen ti az enyéim vagytok. Ti velem éltek. Hogy ne áradhatna hát tovább belőlem rajtatok keresztül gyógyító erő és segítség az emberi nyomorúság és betegség világába?
Atyámfiai, ezt a szomorú jelenetet csak szégyenkezve tudom elmondani, mert annyira érzem, hogy itt - rólunk van szó. Ha már az első tanítványok kicsiny, szűk köre is hitetlen és elfajult nemzetség volt: hát még akkor a mi mai keresztyénségünk hová hitetlenedett el és fajult el? Pedig még mi többről is tudunk, mint akkor a tanítványok tudtak - mi már tudunk a golgotai halál megváltó kegyelméről, a húsvéti feltámadás halált legyőző erejéről, a Szentlelkével közöttünk és bennünk munkálkodó, ható, élő Jézusról, és mégis olyan erőtlenek vagyunk, olyan tehetetlenek a világban lévő rengeteg emberi problémával, nyomorúsággal, szenvedéssel, betegséggel, bűnnel szemben. Még nem régen, fél emberöltővel ezelőtt, talán volt valami váradalma a világnak Krisztus gyülekezeteivel szemben, vártak tőle segítséget, útmutatást, a válság megoldásában tevékeny részvételt. De aztán kiderült: a keresztyénség sem tudott segíteni, irtózatos válságba sodródott az egész világ. A hazugság, bosszú, gyűlölet, pusztítás démoni megszállottsága alatt gyötrődött az emberiség, mint az az epilepsziás fiú ott a történetben, akit szaggat a görcs - és a keresztyénség épp olyan tehetetlenül nézte, mint a tanítványok annak idején azt a szerencsétlen beteget apjával együtt. És most? Ne csodáljuk, ha a világ levonta a konzekvenciát: úgy tekinti az egész keresztyénséget, mint ami csődöt mondott. Nem vár tőle már semmit. Nem tekinti számottevő tényezőnek az összekuszálódott problémák megoldásában.
Nem itt keleten, hanem nyugaton született az a megállapítás, hogy a világ ma egy poszt-keresztyén, egy keresztyénség utáni korszakban él, olyan korszakban, amelyikben a keresztyénség már lejárta magát - van abban valami ítélet a keresztyénség fölött, hogy azokat az eszméket, amiket a világ végül is Jézustól tanult: a békességet, a társadalmi egyenlőséget, az elesett népek felemelését, az igazságtalanság megszüntetését, ma a világ nem keresztyén alapon akarja megoldani. És ezt nekünk tudomásul kell venni. Az epileptikus fiú által jelképezett emberi nyomorúságot ma már oda sem viszik Jézus tanítványai elé, hogy segítsenek rajta és Jézus tanítványai jól teszik, ha szerények maradnak és nem hiszik azt, hogy csak ők tudnának segíteni. Jól teszik, ha nem nézik le a nem keresztyén népeket, társadalmi törekvéseket, szervezeteket, mozgalmakat, nem mondják, hogy mit tudnak ezek, hanem szép szerényen megtanulnak összefogni a nem keresztyénekkel, megtanulnak szolgálatkészen mellé állni minden jó ügynek, ami elősegíti azt, hogy az emberek jóléte növekedjék és ne kelljen félniök életük és otthonuk elpusztításától. Nekünk nem ellenséges érzülettel kell szemben állnunk azzal a világgal, amelyben ténylegesen benne vagyunk, hanem segítésre kész szolidaritással. De ehhez nekünk, Jézus tanítványainak nagyon mélyen kell megalázkodnunk és elvállalnunk, amit Jézus ítélete reánk mond: Hitetlen és elfajult nemzetség - igen, mi vagyunk azok, akik a tehetetlen gyengeségünkkel alkalmat és okot adtunk a keresztyénségben rejlő erők lekicsinylésére és semmibevételére. Ez a kiábrándító igazsága ennek az Igének.
De van egy felemelő, biztató, ígéretes igazsága is a számunkra. Ez pedig az, hogy Jézus tegnap és ma és örökké ugyanaz. Soha nem felejtem el annak a hívő orvosnak a bizonyságtételét, akit egyszer felettes hatóságai megkérdeztek, hogy hogyan lehet materialista tudománnyal foglalkozó ember létére hívő, hát még soha nem csalódott a keresztyénségben? Azt felelte: a keresztyénekben? Ó, már nagyon sokszor. De Jézusban még soha! A keresztyénség lehet, hogy csődöt mondott, de Jézus nem. Akkor sem, ma sem. Akkor az történt, hogy a beteg fiút odavitték Őhozzá és Jézus - egyetlen szavával - meggyógyította. És most itt ne vitázzunk azon, hogy miként történhetett meg ez a gyógyulás, úgy sem értjük a mikéntjét. Semmiféle világnézetbe nem passzol bele ez a csoda. Mert itt csoda történt. Egyszerűen arról van szó, hogy a segítségnek az az isteni ereje, amelyik Jézussal a világba bejött, erősebbnek bizonyult, mint a betegség rettentő hatalma. Nos, de hát éppen erről van szó: van ilyen erő, létezik Istennek olyan energiája, amelyik több, mint minden természeti és természetfölötti erő, amit csak ismerünk. Majd mi magunk is meg fogjuk tapasztalni, legkésőbben a halálunk óráján. Az, hogy át fogunk majd menni a halálon, ez sem passzol bele semmiféle világnézetbe, ez is fölülmúlja minden megismerési képességünket. Az, hogy a halottak örök életre támadnak, mi egyéb lenne, mint Isten erejének a csodája. De ne a csodán ámuldozzunk, hogy miként lehetséges az. Minden csoda, amit Jézus tesz, jel! Utalás. Mint egy kinyújtott ujj, úgy mutat a csoda Jézusra: íme, ez az a Valaki, Jézus, aki segíteni tud. Aki ott is segíthet, ahol már emberi segítség nincsen. Tudjátok, mit jelent megérteni a csodát? Azt, hogy az ujjmutatás nyomán továbbvisszük a tekintetünket, és úgy nézünk Jézusra, mint arra a Valakire, akiben Isten ereje működik. Vannak, akik azt mondják, hogy ma már Jézus csodáiban nem lehet hinni, a mai ember nem tud velük mit kezdeni. Aki így beszél, az mindig csak a csodára mered rá, ahelyett, hogy tovább nézne, oda, ahová a csoda mutat: Jézusra Magára! Nem az útjelzőtábla a fontos, nem azt kell szemlélgetni, hanem el kell indulni abba az irányba, ami felé mutat, amerre irányít... Az útjelzőtábla nem ámulatba akar ejteni, hanem eligazítani akar a helyes irányba. Indulj el arra, amerre jelez és akkor majd megérted a táblát is. Tehát nézz Jézusra. Ezt akarja mondani a csoda. Ne törődj azzal, hogy milyen világnézetbe passzolhat bele a csoda, a régibe vagy az újba, hanem egyszerűen nézz föl Jézusra! Őtőle várj mindent és Őtőle mindent várj!
Ez hiányzott akkor, ott, Jézus tanítványaiban és ezért nem tudtak segíteni. Később megkérdezték Jézustól, hogy ők miért nem tudták meggyógyítani azt a fiút? És Jézus így válaszol nekik: a ti hitetlenségtek miatt. És ekkor mondja nekik ezeket a titokzatos szavakat: Ha annyi hitetek volna, mint a mustármag... Mit jelent ez? Azt, hogy még mindig nem tudjuk igazán, mit jelent a hit, mit jelent hinni. Az eredeti görög szövegben nem olyan szó van, amit hitetlenségnek kellene fordítani, hanem az “oligopistia”, vagyis: “kishitűség”. És ez a kishitűség nem a hit mennyiségének a kifejezése, hanem olyan hit, ami valami kicsiny dologra irányul, ahelyett, hogy valami nagyra irányulna. Itt derül ki, hogy a tanítványok miben hittek: úgy képzelték valahogy, hogy az ő hitük nem az erőhatás, ami mintegy kiárad belőlük és képes lesz csodát tenni, gyógyítani - a hitnek az ereje. Úgy hittek a saját hitükben, mint egy nekik adományozott belső hatalomban. Lelkierőben. És ezt nevezi Jézus hitetlenségnek, kishitűségnek.
Mi is beleesünk sokszor ebbe a hibába. Mi is úgy képzeljük el sokszor, hogy belsőleg mintegy neki kell gyürkőznünk és a hitet mint valami lelkierőt kell magunkban létrehoznunk, és akkor azután le tudunk számolni a gondokkal, bajokkal, bűnökkel, kísértésekkel, sors-problémákkal, még talán betegségekkel is, ha sikerül elég nagyra felerősíteni magunkban a hitet. Azt mondta múltkor valaki: senkinek sem kellene betegnek lennie, ha volna elég hite ahhoz, hogy meggyógyuljon. A betegség, a meg nem gyógyulás annak a jele, hogy kevés a hite az illetőnek. Nos, aki így gondolkodik, az éppen olyan hitet akar, amelyikről Jézus azt mondja, hogy ez hitetlenség, kishitűség. Az igazi hit egészen másvalami, mint a saját lelkierőnkben, vagy valaki másnak, nagy hívőnek a lelkierejében való hit. Hinni, igazán hinni, mindig azt jelenti, hogy az ember önmagáról és minden más emberről levéve a tekintetét, arra az egy Valakire néz, aki egyedül képes segíteni. Hit, igazi hit ott van, ahol valaki szegény, öreg, tanácstalan és olyan mélyen van, hogy egyedül csak Istennek a Jézusban megnyilatkozó ereje után vágyik és törekszik. Nem mi imádkozzuk vagy mozdítjuk el a hitünkkel a betegséget vagy bármi bajt és nyomorúságot, hanem Jézus. Egyedül Ő. És ez egészen más valami.
Jézusban higgy! Ne magadban vagy más, nagy hívő hitében. Jézusban! És ha ebből a fajta hitedből akármilyen kevéske van, oly kicsiny bár, mint a mustármag, ami tudvalevőleg a legkisebb a többi magok között: ez is elég ahhoz, hogy belekerülj az isteni energia-áramlásba. Légy csak nyugodtan szegény, egészen szegény, teljesen gyenge, erőtelen önmagadban, és ne a magad hinni tudásában bízzál, hanem bízzál abban a nagyon nagy valamiben, hogy tudniillik Jézus képes cselekedni és akar is cselekedni, ha esetleg másképpen is, amint azt te magadnak elképzelted. Nem arról van szó, hogy kierőszakoljunk magunkból valamit, hanem arról, hogy egészen összekapcsolódjunk Ővele, aki számára semmi sem lehetetlen. Szinte azt mondhatnám: nekünk újra föl kell fedeznünk Jézust, Akiről meg van írva, hogy erőt ad a megfáradottnak és az erőtlen erejét megsokasítja. És: akik az Úrban bíznak, erejük megújul. És újból meg kell tanulnunk imádkozni, böjtölve, ahogyan az Úr mondja, vagyis egészen beleadva magunkat az imádságba, az Úrral való közösségbe, belekapcsolódni Jézusba, a mélyből kiáltani Hozzá, minden segítség Urához.
Mert kicsoda Jézus? Ő az, akiben Isten maga jött hozzánk. Isten, az örökkévaló hatalom, aki mindent a kezében tart, csillagvilágokat és népeket, téged és engem, az atomerőt és a mi szép hazánkat, minden világhatalmat: ez az Isten a mi Istenünk akar lenni. Tud és akar is segíteni, mert Övé minden hatalom. És ezt a hatalmat Jézusban gyakorolja. Ő pedig eljött hozzánk, testvérünkké lett, magára vette életünket, a sorsunkat. És semmi sem lehetetlen a számára. És a Vele való élő összekapcsolódásban majd megtapasztaljuk, hogy problémáink, nehézségeink közben is erősek, szomorúságunkban is megvigasztalódottak leszünk. Olyan ajtók nyílnak föl, amelyekről sohasem hittük volna, hogy megnyíljanak. Olyan lehetőségek tárulnak föl, amelyekről fogalmunk sem volt, és kint a világban is a szerény jószolgálatunk mellett tudunk majd valami mást is adni ennek a beteg világnak. Azt, hogy minden munkánkból, tettünkből megnemesítő hatások, gyógyító erők sugároznak bele a beteg világba. Megtapasztaljuk majd, hogy a Krisztusban való hitünk megszenteli, gyümölcsözővé, gyógyító erejűvé teszi a világban való forgolódásunkat, minden jószolgálatunkat, és tudunk segíteni a sebek bekötözésében, bűnökből való szabadulásban, mert a Krisztusban való hitünk által Ő maga, Jézus végzi a maga munkáját tovább általunk a világon. Akkor pedig igazán a lehetetlen dolgok is lehetővé válnak!
Ámen.
Dátum: 1962. április 1.