Mikor erre az igehirdetésre készültem a lelkészi hivatalban, tekintetem az íróasztalon lévő új naptárra tévedt. Ott állt frissen, újan, érintetlenül előttem, első oldalán a nagy felírással: 1960. A fedőlap alatt azután ott sorakoztak a napok egymás után. Elmélázva néztem rá és elgondoltam: no lám, hát ez az új esztendő, ami reánk köszöntött! Mi minden fog majd lelepleződni benne, ami most még el van takarva előlünk! Mi minden történik még, ha majd a lapokat egymás után tépem le róla?... Most még olyan érintetlen, olyan titokzatossággal teljes ez az új esztendő! Azután elgondoltam, hogy így a jó! Nem is volna jó, ha belelátnék az újév napjaiba, óráiba, ha előre tudnám, mi lesz ekkor meg akkor... Nem is szeretném, de nem is lehet a jövő titkairól fellebbenteni a fátylat. "A titkok az Úréi, a mi Istenünkéi” - mondja az Írás, és ez a jó! Ha lehetne valamit kívánnom magamnak és nektek az új esztendőre, akkor nem azt kívánnám, hogy előre lássam, mi jön, hanem azt, hogy akármi jön, azon a bizonyos egyenes ösvényen járjunk, az Úr által készített egyenes úton haladhassunk előre, tovább, mindenféle helyzetben és mindenféle események között. És ezt bátran kívánhatjuk is, igényelhetjük is, hiszen ígéret van rá: “Az igazak ösvénye egyenes, egyenesen készíted az igaznak útját.”
Tulajdonképpen minden gondoskodásunk, minden fáradozásunk és munkánk arra irányul, hogy a saját magunk és hozzátartozóink számára az életutat egyengessük. Ezért dolgozunk, ezért küzdünk, ezért költünk, hogy minél simábbá váljék az az út, amelyen járva mi magunk, meg a családunk, meg a népünk, meg az egész emberiség is él! Ha azután nehézségek támadnak - ha a bánat mélységei, meg a gondok magasságai miatt kátyússá, egyenetlenné válik lábunk alatt az út -, vagy ha valaki vagy valami elállja az utunkat, akadályoz a továbbjutásban: akkor azután még nagyobb erővel munkálkodunk, próbáljuk betölteni a gödröket, elhordani a dombokat, szabaddá tenni az utat, hogy minél könnyebben járhatóvá váljék megint. Hogy kibírható legyen, sőt, amennyire lehet, kellemes és szép legyen az élet! De bizony az nem mindig sikerül. Valamelyest igen... Mert például elég sokat el lehet érni pénzzel. Sok pénzzel sokat lehet javítani azon az úton. Azután például a szórakoztató ipar sok mindenféle rafinált formája is átsegíti az embert olykor a rossz hangulat, fáradtság, unalom mélységein. A gyógyszerek is - hála a tudomány fejlődésének - igen sok problémát megoldanak ma már. Nemzetközi konferenciák, tanácskozások is nagyon sokat tehetnek, és ez bizony fölöttébb fontos és szükséges is az egész emberiség útjának az állandó egyengetéséhez.
De vannak másféle problémák, amik azt az utat bizony sokszor teszik göröngyössé, nehezen járhatóvá, sőt, egyenesen járhatatlanná! Vannak például a bánatnak olyan mélységei, amelyeket pénzzel vagy vigalommal bizony nem lehet kitölteni. Vannak olyan sebek és fájdalmak, amelyeket a legmodernebb gyógyszerekkel sem lehet enyhíteni, gyógyítani. Vannak olyan könnyek, amelyeket emberi szeretet nem képes felszárítani. Vannak olyan foltok, amiket lúggal vagy hypóval nem lehet kitisztítani. Néha a bűnből olyan magaslatok, a mulasztásokból olyan hegyek nőnek az utunkon, hogy úgy érezzük, nincs tovább lehetőség, még az idő sem tudja elkoptatni... Úgy látszik tehát, hogy az a bizonyos egyenes út nem áll az ember hatalmában! Fölülhaladja az erőnket! Sem a legmagasabb pozíció, sem a legmesésebb gazdagság, sem a legnagyobb tudomány, sem a legtökéletesebb művészi érzék nem elég garancia arra, hogy az életutad egyenes legyen, gödröktől, buktatóktól, megtévesztő kanyarulatoktól mentesen sima legyen! Pedig lám, minden fáradozásod erre irányul. Valami más titka kell hát, hogy legyen annak az egyenes útnak! Valóban: egyedül Istennek áll hatalmában így készíteni valakinek az útját! Így mondja a próféta is: “Te Uram, Te készíted egyenesen az igaznak útját!”
Tehát Isten! Ő, egyedül Ő a titka annak a bizonyos egyenes életútnak! És ezt ragadjuk meg nagyon erős hittel, mert ez az egyedüli bizonyosság az előttünk lévő egész jövendő bizonytalanságában: Isten! Tehát nem a véletlen. Nem véletlenül alakul így vagy úgy valakinek az életútja, nem úgy van, ahogyan Nagy Frigyes mondta egyszer: a Véletlen őfelsége olyan nagyúr, hogy még a királyok dolgait is össze tudja zavarni... Vannak, akik nem a véletlent emlegetik ilyen nagy hatalomnak, hanem a sorsot; lényegében véve azonban ugyanazt értik rajta. Hányszor hallottam már, amikor valakinek nem úgy sikerült, ahogyan szerette volna, hogy ezt mondta: “Ez a sorsom, nem tehetek róla!” - Valóban, fölmerül a kérdés: mi, vagy ki szabja meg az ember életének az útját? Ő maga? Bizonyára az ember saját elhatározásán, döntésén is sok fordul meg, de talán még több nem! Vannak, akik rezignáltan mondják: hadd jöjjön, aminek jönnie kell! Nos, de hogyan értsük ezt? Azt jelentené-e ez, hogy az ember életének az útja már előre le van rögzítve, hogy az emberi életnek is van egy bizonyos forgatókönyve, mint a filmnek? Igen, a filmnél úgy van, hogy a vége már akkor is biztos, amikor az első jelenetek fölvételei kezdődnek. De vajon az életünk is ilyen? Tényleg, hát ki, vagy mi határozza, szabja meg az élet útját? Vajon érthetőbb-e, ha azt mondja valaki, hogy a sors, a véletlen?
Nos, ezért akarom olyan erősen kihangsúlyozni Igénkből azt a megállapítást, hogy Isten készíti az utat! Nem egy isten-fogalom, nem egy elgondolás az Istenről, nem egy világ- vagy életnézet, hanem Isten! Maga Isten, mint a magad életében és élete fölött megtapasztalt realitás! Az az Isten, aki fáradhatatlanul keresi mindenkor mindenkivel a találkozást. Az az Isten, aki a szívét tette ki elénk abban a betlehemi újszülöttben, aki az irántunk való szeretetét emberként születtette meg ezen a világon, hogy megismerhessük, láthassuk, ki Ő és mit akar. Az az Isten, aki Jézus személyén, halálán és feltámadásán át vált nyilvánvalóvá: Ő készíti az életünk útját! De nem úgy, mint egy filmrendező, akinek pontosan tartania kell magát a forgatókönyvhöz, sem nem úgy, ahogyan a bábszínházban rángatja valaki fölülről zsinórral a szereplők kezét-lábát - nem! Hanem: gyermekei vagyunk neki, akiknek szabad akaratunk van dönteni őmellette és még őellene is. Ezért nem lehet hát a jövőre nézve jóslatokba bocsátkozni, mert ez a jövendő nincs mintegy előre elkészítve, hanem minden nap újra és újra készül, készíti folyamatosan Isten szeretete, aszerint, ahogyan Őhozzá, személy szerint viszonyulunk! Éppen az a nagyszerű ebben, hogy nem olyan rideg, személytelen hatalmasságoktól függünk, mint a véletlen vagy a sors, hanem az élő Istenre bízhatok rá mindent, az egész új évet, az egész életemet, arra az Istenre, akiről egy valamit halálosan bizonyosan tudhatok: ha semmi egyebet nem is, azt, hogy szeret! Jó reménységgel tekinthetsz, indulhatsz tehát a jövendő bizonytalansága felé is, ha szívedből vallod te is, amit a próféta így mondott: “Te Uram, Te készíted egyenesen az igaznak útját!”
Az igaznak útját! Kétszer is hangsúlyozza Igénk, hogy az igaz embernek az útja válik Isten gondoskodó szeretete által egyenessé. Az tehát a döntő kérdés: igaz vagy-e? Nem arról van szó, hogy jó ember vagy-e, vagy barátságos, kedves... Lehet, hogy sokan fölnéznek rád, sokan szeretnek, tisztelnek. Lehet, hogy nagyon áldozatos családanya vagy, hűséges hitvestárs, odaadó jó barát, hálás gyermeke szüleidnek... De ez még mind együtt véve sem jelenti azt, hogy "igaz ember" vagy! Az, amit a Biblia így mond: "igaz", az mélyebben lévő valami, mint a jóság, meg a hűség, meg a szeretetreméltóság. Ez az embernek Istenhez való legmélyebb viszonyát fejezi ki. Valami olyasmit jelent, hogy az embernek a belső élete teljesen rendben van Istennel, hogy az ember tisztán áll Isten előtt. De hát létezik ilyen? Igen. Létezik! Persze nem úgy mint saját erőfeszítésünk eredménye, mint amit az ember maga szerez meg magának valami módon, hanem csak úgy mint ajándék, mint amit Isten adományoz valakinek, ahogy az édesanya teszi, amikor magához vonja a haszontalan gyermekét, megcsókolja és ezt mondja: “Most hát rendben van újra minden, mert... mert... szeretlek!” Tehát az igaz ember mindenek fölött Isten előtt meghódolt ember, bűnbánó ember, megalázkodó ember, kegyelmet nyert ember! Vagy ahogyan mondja valaki: az igaz ember olyan ember, akinek két meghajtott térde, két összekulcsolt keze van - meg egy Megváltója! Hiszen Őérette, Jézusért, az Ő érdeméért tekint úgy reánk Isten, mint igaz emberekre! Ezért lehetsz te is: igaz ember!
Nos hát: az ilyen igaz ember ösvénye egyenes, az ilyen igaznak útját készíti Isten egyenesen. Nem azt jelenti ez, hogy az ilyennek mindig minden sikerül, vagy hogy nem éri sohasem baj, szenvedés, csalódás, hogy csupa öröm, egészség, jólét tölti meg a napjait - ó, korántsem! Az a bizonyos “egyenes út”, amiről itt szó van, több és szebb, mint a siker, meg az egészség, meg az efféle javak. Valami olyasmi, ami a balsorsban is, a szomorúságban is, az elesettségben is megmarad. Arról a különös valamiről van itt szó, amit az Írás másutt “áldásnak” nevez, és valóban úgy van, hogy csak ez teheti igazán boldoggá az életünket. Hiába a jólét, a siker, az egészség, a jó állás, a szép fizetés - ha nincs rajta ez a láthatatlan, titokzatos valami: az Isten áldása, nem boldogít az! Nem voltál-e már úgy te is, hogy belépsz például egy szép házba: csupa gazdagság, előkelőség talán minden, bútorok és emberek, és mégis érzed, hogy hiányzik valami. Micsoda? Az áldás! Az Isten áldása! És megfordítva: úgynevezett sorsüldözött emberek szerény, sőt, szegényes körülmények között, nehezen élnek, és mégis - érthetetlen módon - a nélkülözésükön is, a bánatukon is esetleg, rajta van az áldás! És az többet ér, mint minden más kincse a világnak. “Az igaz embernek ösvénye egyenes - minden probléma, minden nehézség, minden akadály ellenére is, - Te, Uram, Te készíted egyenesen az igaznak útját.” - Bár így lenne, mert lehetne így számunkra is az 1960. esztendő!
Befejezésül még csak egy valamit. Láttam egyszer, mikor egy autós barátom a négy éves kis fiacskáját az ölébe vette és a kisfiú sugárzó arccal megfogta a volánt, úgy tett, mintha ő vezetné az autót. Közben azonban édesapja a maga kezét rátette a gyermek kezére, és így mentek tovább. A gyermek elragadtatva kiáltott fel: “Ugye, milyen jól megyünk?!” - Nos: az a bizonyos “igaz ember” - ilyen gyermek! Isten gyermeke. És nekünk erre van szükségünk. Arra, hogy az Atya tegye rá a kezét a mienkre, mert csak így haladunk biztonságosan, így tudjuk élvezni az utat, így lehetünk nyugodtak, így kerüljük el a veszedelmeket, szakadékokat, kerülőket, és így jutunk el majd egyszer oda, ahova igyekszünk: haza! Mégpedig: egyenes úton! A legegyenesebb úton!
Kérjed hát ma is és minden nap újra: “Atyám, tedd a kezedet az enyémre, és kormányozd az életemet!” Lehet, hogy nem arra kanyarodsz majd, amerre te szeretnéd, de egy bizonyos: egyenesen haladsz tovább, az örökkévalóság felé!
Ámen!
Dátum: 1960. január 1. Újév