Úgy érzem, szinte könnyű volna most a feladatom, ha nekrológot kellene mondanom arról a kedves lélekről, akinek a szétbomlott sátorházát ím most szomorú szívvel körülálljuk, hiszen annyi szépet és jót mondhatnánk el róla, hogy nem futná az időnkből. Mindnyájunk lelkében vannak drága emlékek, amelyek Ádám Marian nevének az említésére egyszerre megelevenednek, és jóleső meleget árasztanak szét bennünk. Gyermekkora, ifjúsága, egész rövid élete és halála annyi szép tanulsággal van tele, hogy akármelyikünk deresedő fővel is tanulhat belőle. De miért mondanám el, ki volt Ő? Jól tudjuk azt úgyis mindnyájan, akik csak ismertük, és különösen legjobban tudják azok, akiknek most közöttünk legnagyobb a bánatuk. Ezek csak emberi szavak volnának, s bármennyi szépet mondanánk is el, csak még mélyebben szaggatnánk föl szívünk fájó sebeit. Ekkora fájdalomban, mint a tiétek, csak az élő Isten adhat vigasztalást az Ő szavával. És milyen jó, hogy nem hallgat, hanem szól most hozzánk!
Íme, így hangzik az Ige: “Hálát adunk az Istennek!” Igen: ez a fontos, éppen most, éppen itt a ravatal mellett, ez a legfontosabb: a hálaadás! És éppen a szívünket szaggató fájdalmak enyhülésére nagyon fontos a hálaadás. Egy lélek igazi vigasztalódása itt kezdődik: a hálaadásnál. A hálaadás, ha megtölt egy lelket, kiszorítja onnan a szenvedést. Ezért figyelmeztet az Úr most bennünket a hálaadásra.
De mi az, amiért hálát kellene adnunk? Igénk így folytatódik: “Hálát adunk az istennek, mivel hallottuk a ti hiteteket a Krisztus Jézusban.” Sokan hallottuk az ő élő hitét Jézus Krisztusban. Méltán csordulhat hát ki szívünkből érte a hála, hiszen itt, a ravatalnál látjuk, mennyire ez, tehát a Krisztusban való élő hit az egy szükséges dolog a világon. Milyen jó az Isten, hogy ezt, a legnagyobbat, a legdrágábbat, a legfőbb jót megadta neki. Milyen jó, hogy efelől semmi kétségünk nincsen! És ti, kedves testvéreink, ugye tudjátok, hogy hívő szülő nem akkor adta meg gyermekének a legtöbbet, ha szerencsésen felnevelte, bajoktól megóvta, jó állásba elhelyezte, boldogulását biztosította, hanem akkor, ha gyermekét a Krisztusban megjelent üdvösség megismerésére és elfogadására elvezérelte. Hívő szülőnek az a legnagyobb boldogsága, ha gyermekét is újjászületett, megtért hívőnek láthatja és tudhatja. És nektek ezt a boldogságot megadta Isten. Drága leánykátok élő hitének hangos bizonysága volt egész élete. Derűs szívének szelíd melegével úgy forgolódott mindenfelé, mintha angyal járt volna közöttünk. Lám, milyen igazán mondja az Ige: “Hálát adunk az Istennek és a mi Urunk Jézus Krisztus Atyjának mindenkor... mivelhogy hallottuk a ti hiteteket (az ő hitét) a Jézus Krisztusban, és a szeretetet, amellyel minden szentekhez vagytok.”
Sőt, még tovább folytatódik igénkben a hála így: hálát adunk “a mennyben néktek eltett reménységért”. Ez a legnagyobb vigasztalásunk: ez a reménység. Tehát az a boldog hitbizonyosság, hogy nem befejeződött Ádám Marian élete, hanem most kezdődött el igazán, hiszen érette is szenvedett Krisztus a keresztfán, feltámadása előtte is kitárta a mennyország kapuját, mennybemenetele az ő számára is helyet biztosított odaát. Ez a mennyekben eltett reménység, amely által tudjuk, hogy nem a gyógyíthatatlan betegség ragadta ki őt ölelő karjainkból, hanem Megváltó Ura jött érte, hogy elvigye magához. Bizonyára szüksége van reá odaát, bizonyára megérett már arra, hogy többre bízassék ezután. Nem derékba törött élet az övé, ne úgy gondoljunk reá, mint letört rózsabimbóra. Hiszen lehet-e szebb, kerekebb befejezése, kiteljesedése egy emberi életnek, mint az, hogy hazaérkezik mennyei Édesatyja otthonába? Nem elvitte őt tőletek az Úr, csak előrevitte oda, ahova mindnyájunkat hív Krisztus által. Olyanforma ez, mint ahogy egyszer egy pásztor sebes vizű patakon akarta átterelni nyáját a túlsó partra. Hiába nógatta, hajtotta, hívta bárányait, nem mertek nekivágni a rohanó árnak. Ekkor felvett egy kis báránykát, magához ölelte, belegázolt vele a vízbe és átvitte a túlsó partra. Mire az öregek megriadva, nagy bégetéssel vetették bele magukat a patakba, hogy kicsinyük után menjenek, s végül mind átértek szerencsésen a túlsó partra.
Nem elment tehát Marian, hanem előrement Krisztussal, Krisztushoz, és ott, a túlsó parton vár benneteket, bennünket, Krisztussal. Ezért a mennyben eltett reménységért ezerszer legyen hála Istennek. És ebben a hálaadásban - ha van is még fájdalom -, de nincs többé szenvedés.
Mi pedig azért vagyunk itt, hogy elmondjuk néktek, gyászoló szeretteim, hogy e naptól fogva nem szűnünk meg érettetek imádkozni, és kérni, hogy betöltessetek az Isten akaratának megismerésével minden lelki bölcsességben és értelemben, minden erővel megerősíttetvén az Ő dicsőségének hatalma szerint minden kitartásra és hosszútűrésre, örömmel.
Ámen
Dátum: 1950. október 17.