Ma tartjuk gyülekezetünkben az “öregek-betegek vasárnapját”. Azt jelenti ez, hogy pár szál virággal és egy üdvözlőlevéllel külön is megemlékezünk gyülekezetünknek azokról a tagjairól, akik az előrehaladott kor, vagy valamilyen betegség miatt nem tudnak itt lenni közöttünk az istentiszteleten. Ezt az alkalmat szeretném fölhasználni arra, hogy most olyan problémát állítok az Ige fényébe, amit Jung, az újabb idők egyik legnagyobb pszichológusa így fejezett ki egyszer: “Teljesen fölkészületlenül lépünk be az élet alkonyodó szakaszába, sőt ami még ennél is rosszabb, tele vagyunk egy csomó hamis illúzióval.” Nem arról van szó tehát, hogy anyagilag készületlenül ér bennünket az a kor, amikor az ember már nem tud aktív munkát végezni, mert e tekintetben a nyugdíj, az öregségi biztosítás egyre nagyobb kényelmet jelent a megöregedett embernek, hanem belsőleg ér fölkészületlenül az öregség. Ezért van az, hogy dacára az egyre emelkedő materiális biztosításoknak, mégis olyan örömtelenné, békétlenné, megkeseredetté, csalódottá, elhagyatottá válik a legtöbb ember az élet alkonyán. Nem is olyan egyszerű dolog jól megöregedni! Talán éppen ez a probléma lebegett a 90. zsoltár írójának is a lelke előtt, amikor így fohászkodik föl Istenhez: “Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk!” - Óh de nagy szükségünk van erre mindnyájunknak!
Mindenekelőtt azért van erre szükségünk, mert az ember olyan könnyen és olyan hamar elszámolja magát, mint az a példázatbeli ember, aki még sok-sok esztendőre számított: azt hitte, még sok ideje van hátra, és még azon éjjel elkérte Isten a lelkét! Évekre, évtizedekre számít valaki és nem is tudja, hogy esetleg csak napjai vannak. Mindenesetre azt meg kell tanulnunk, hogy ez a földi élet csak egy egészen rövid kis szakasz az idő folyamatában, és bármikor, bármely pillanatban vége szakadhat. Nemrégen temettem olyan ereje teljében lévőférfit, aki a legjobb hangulatban, a közelgő vég minden előjele és előérzete nélkül szállt föl a villamosra. A következő megállónál már eszméletlenül szedték le róla, és mire a mentők odaértek, már csak a bekövetkezett halált konstatálták rajta. Mindnyájan tudnánk hasonló eseteket elmondani. De most nem ez a fontos, hanem az, hogy mindig azzal a tudattal éljünk, amire a tenyerünkbe vésett két M-betű is szakadatlanul figyelmeztet: “Memento Mori”, azaz: emlékezzél a halálra! Mert bizony az ember ereje tudatában hajlamos elfeledkezni arról, hogy teremtmény, vagyis véges, körülhatárolt lény, olyan valaki, akinek kimért ideje van. Nem azt jelenti ez, mintha előre tudnia kellene mindenkinek, hogy mennyi ideig fog élni. Amikor a zsoltáríró azt mondja: A mi esztendeinknek a napjai 70 esztendő, vagy ha feljebb 80 esztendő: ez nem azt jelenti, hogy minden ember, vagy 70, vagy 80 esztendeig fog élni, hanem ez is arra utal, hogy az életidőnk meg van szabva, körül van határolva. Ezt mi, emberek általában hajlandók vagyunk elfeledni, sőt ami még rosszabb, szinte igyekszünk kiszorítani a tudatunkból. Kellemetlen, sőt elviselhetetlen gondolat ez. Mi nem akarunk emlékezni a halálra, sőt amennyire csak lehet és tőlünk telik, a halál egész fogalmát elkendőzzük, álcázzuk és messzire eltoljuk magunktól, mintha nem is lenne aktuális bármely pillanatban.
Nos, az ember akkor számolja bölcs szívvel a napjait, ha számol a halállal. És ez nemcsak az öregkor problémája, hanem általában az élet problémája. Jézus így mondta ezt: “Legyetek készen mindenkor, mert nem tudjátok, mely órában jő el a ti Uratok!” Mindenkor, nemcsak az ötvenen, vagy hatvanon túl, hanem minden korban. A gyermekkorban éppen úgy, mint az öregkorban. Készen lenni pedig azt jelenti, hogy úgy hisz valaki a Krisztusban, hogy teljes bizonyossága van a bűnei bocsánata és a saját örök élete felől. Igazán, teljes bizonyosságod van már a saját bűneid bocsánata és örök életed felől? Mit adhat az ember váltságul az ő lelkéért? Semmit! De nem is szükséges, hogy bármit is adjon, mert Isten már odaadta Jézust, a saját szeretetének ezt az emberi testté vált élő darabját, hogy ha “valaki hisz Ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen”. Aki igazán hisz Őbenne - de úgy, hogy meg is látszik rajta! -, az számíthat rá, hogy ha majd elkérik a lelkét, nyugodtan jelenhet meg Isten előtt. Mert aki igazán hisz Őbenne, annak megbocsáttattak a bűnei, övé az örök élet! Igen, akkor számlálod bölcs szívvel a napjaidat, ha mennél hamarább igyekezel teljesebb bizonyosságra jutni arra nézve, hogy meg vagy váltva Krisztus által az örök életre! Ez az első és legfőbb része a megöregedésre való fölkészülésnek: az üdvösség bizonyosságában élni a földi életet!
Van ám itt még más probléma is! Az ember hajlandó azzal a beállítottsággal élni, mintha az élet nappalának sohasem lenne vége. Sőt azzal az illúzióval, mintha az a nappal állandóan emelkednék, előre haladna. Pedig úgy van, ahogyan a zsoltáríró mondja: “olyan az élet, mint a fű, amely reggel sarjad, és virágzik, estére elhervad és megszárad”. Az életünknek is van reggele, dele és estéje. Tehát olyan ideje, amikor a nap felkel, amikor minden sarjad és virágzik. Van delelője, amikor minden pompázik. Van alkonya, a lombhullás és hervadás ideje. Végül estéje és éjszakája. amikor minden megszárad és lekaszáltatik. A nappal és az éjjel éppen olyan törhetetlen egységet képeznek, mint az élet és a halál. Aztán, minden időszaknak megvan a maga külön fénye és színe. A felkelő napnak egészen más a fénye, mint a lenyugvónak. Az élet reggelén egyre szélesedik, tágul a horizont, ismeretlen távlatok integetnek felénk. A világ és az élet nyitva van előttünk, tele vannak ígéretekkel. Azután hamarosan jön a delelő. Ez a dél, éppen úgy mint egy szép nyári napon, gyakran elég hosszan eltarthat. De mégis eljön egyszer a pillanat, amikor az ember ráeszmél, hogy már alkonyodik. Közeleg az este. Ez a fölismerés az ember egész életperspektíváját megváltoztatja. A horizont most már nem tágul, hanem szűkül, körülhatárolódik és fogy. Az egész élet és az egész világ kezdenek más megvilágításba kerülni. Megváltozik az egész ember. A változásnak ez a korszaka gyakran igen mély, belső hullámzásokkal, viharokkal jár. Az ember életének egyik legnagyobb krízisperiódusa ez. Nagyobb és kellemetlenebb, mint a pubertás. Óh, de nagyon aktuális ilyenkor, amit a zsoltáríró így imádkozott: “Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk”! Aki ilyenkor nem Istentől kapott bölcsességgel számlálja a napjait, éli át az életének ezt a krízisperiódusát, az sokszor igen nagy ostobaságot tud csinálni. Ilyenkor, a kapuzárás előtti riadalomban követik el férfiak is, asszonyok is a legtöbb hibát az életükben. Jó ezt tudatosítani az embernek magában!
Pál apostol így mondja: “Mikor gyermek valék, úgy szóltam. mint gyermek, úgy gondolkodtam, mint gyermek, úgy értettem, mint gyermek: minekutána pedig férfiúvá lettem, elhagytam a gyermekhez illő dolgokat.” (1Kor 13,11) “Elhagytam”, vagy az eredeti szöveg szó szerinti fordítása szerint: letettem. Olyan egyszerűen hangzik ez, pedig sokszor nagy küzdelembe kerül, amíg az ember le tud tenni valamit. Amíg például a férfivá érett ember le tudja tenni a gyermekhez illő dolgokat. Ez a letevés a bölcs életnek egyik legnagyobb titka. Mert később nemcsak azt kell letenni, ami gyermekhez illő volt, hanem már azt is, ami az élet delelőjéhez illett valamikor. És mennél öregebb lesz az ember, annál több mindent kell “letenni”. Már idejében meg kell hát tanulnunk elengedni, letenni dolgokat! Ez a letevés néha nehéz és fájdalmas művelet. Az ember szeretné az élet delelőjének a gazdagságát állandósítani, kezében tartani. Az evangéliumi életbölcsességnek azt a nagy titkát kell azért idejében megtanulni, amit Jézus így fejezett ki: “Aki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt, és aki elveszti az ő életét, megtalálja azt!” Vagyis, aki mindent meg akar tartani magának, elszegényedik, és aki le meri tenni a dolgokat, mintegy kiengedni a kezéből, az meggazdagszik. Így van például az a szülő is, aki el meri engedni a felnőtt gyermekét, hadd menjen el, hadd élje a maga életét, tehát nem akarja visszatartani önmagának, az rendszerint nem veszíti el a gyermekét. Sőt, így kapja igazán vissza. Akkor számlálja az ember bölcs szívvel a napjait, ha megtanul úgy élni e világban, mint aki ad, és nem úgy, mint aki követel. Az készül föl helyesen a megöregedésre, aki még fiatalon megtanulja a lemondás, a letevés művészetét, keserűség, neheztelés nélkül, abban a boldog tudatban, hogy az áldozat sohse teszi az embert szegényebbé, sőt mindig csak gazdagabbá!
Végül még egy probléma van itt! Az a közvélemény, amiben ténylegesen benne élünk, nemcsak a haláltól fél, hanem már magától az évek múlásától is. A mi kultúránknak egyik hamis ideálja a sok közül éppen a mindenáron fiatalosnak-lenni-akarás. Pedig a fiatalság, az ifjúság az ember életútjának egyik fázisa csupán. Hogyan lehet egy fázist az életúton céllá tenni? Mégis a fiatalosság ideálja olyan nagy szerepet játszik az emberek érzés- és gondolatvilágában! Igyekeznek a fiatalság életfázisát minél hosszabbra kinyújtani, úgy, hogy minden egyéb életfázison is áthasson. A jelszó az, hogy az ember olyan idős, amilyennek érzi magát. Azt képzelik, hogyha valaki nem akar megöregedni, akkor fiatal marad. Ezzel az ostobasággal szemben jó, ha tudomásul vesszük azt a józan igazságot, hogy az ember pontosan olyan idős, ahány éves! Igaz, ezt a mi korunkban nem szívesen hallják! Már egész technikája fejlődött ki annak, hogy legalább a fiatalosság látszatát meg lehessen őrizni, akkor is, ha a művelet az arcnak minden jellegzetességét és személyi tulajdonságát elveszi. Egy olyan technika, amelyik abban látja lázas törekvéseinek a diadalát, ha a nagymamát úgy tudja megváltoztatni, úgy kifesti, hogy versenyre kelhessen az unokájával. Eszerint a közvélemény szerint az öregedés a legijesztőbb rém. Mi mindennel álcázzák az emberek az öregedés jeleit maguk előtt is, meg a környezetük előtt is! Egy nagy belső tiltakozás van az emberben az öregedéssel szemben, ami persze a belső konfliktust csak annál nagyobbá teszi!
Pedig az ember csak megjátssza a fiatalt, mintha a nap még emelkedőben volna és azután egyszerre előkészületlenül lepi meg a sötétség, rászakad az este! - Óh igen, nagyon fontos a könyörgés: “Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk!” Vagyis úgy élni a napjainkat, hogy le tudjuk leplezni magunkban a fiatalosság hamis ideálját! Le tudjunk számolni azzal a ténnyel, hogy igenis minden múló nappal idősebb lettem! Nem olyan borzasztó dolog az öregség, amitől félni kellene. Az élet estéje nemcsak egy panaszos függvénye a nappalnak. Az öregkornak is megvan a maga sajátos célja és értelme! Különben nem hagyna Isten megöregedni bennünket! Sohse úgy lássuk az életet, mint egy körben járást, mintha az öreg ember visszatérne egy bizonyos második gyermekkorba, hanem úgy, mint egy előrehaladást, mint egy növekedést a kegyelemben, érési processzust az örökkévalóságra.
Az öregkornak az a tulajdonsága, hogy az ember már túl van az élet kemény küzdelmein és munkáján, és most már jobban elmélyülhet az Isten békességében. Mennél öregebb lesz valaki, annál jobban meg kell hogy élje, és ki kell hogy ábrázolja azt, amit tulajdonképpen minden keresztyénnek minden életkorban is meg kellene valósítania: az Istennel való békességet, az Úrral való meghitt barátságot. A keresztyén ember Istennel szemben mindig koldus is, szolga is, barát is. Az öregnek van meg az a kiváltsága, hogy egyre kevésbé koldus és szolga, és egyre jobban barátjává lesz az Istennek. Mennyi áldás forrásává lehet a maga szelíd békességével, közbenjáró imádságával a környezetére Istennek az olyan kedves, öreg barátja, mint Ábrahám volt! Ne féljetek hát az öregkortól. Sőt, inkább úgy tekintsétek, mint amit egyre jobban beragyog az örökkévalóság közelgő reggelének a fénye, a Krisztus föltámadásának a dicsősége!
Könyörögjünk azért együtt a zsoltáríróval: “Uram, taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk!"
Ámen
Dátum: 1962. június 17. (öregek-betegek vasárnapja)