Egy régi, kedves jó barátom mondta el egyszer nekem egy megrázó élményét, amely még 25 évvel ezelőtt, a bombázások idején történt: Az egyik légitámadás alatt, ami igen sokáig tartott, feleségével, kis gyermekeivel és több száz idegennel együtt ott szorongtak ők is az óvóhelyen. És mivel nagyon hosszúra nyúlt a légi riadó, elfogyott az ivóvizük és a kisgyermekek sírtak a szomjúság miatt. Valakinek ki kellett bújni a föld alól, hogy vizet hozzon a szomszéd házból. Barátom éppen indulni készült, de egy ismeretlen fiatalember visszatartotta és azt mondta neki: “Kedves bátyám, én látom, hogy magának családja van, maradjon, majd én megyek.” Azzal fogta a kannát és el is ment. De soha többé nem tért vissza. Amikor vége volt a légi riadónak és előjöttek a pincéből, barátom ott találta az ismeretlen fiatalembert holtan a földön, valamiféle repeszdarab sebezhette halálra. Megindultan nézte, és arra gondolt. hogy íme, ha ez az ismeretlen fiatalember nem mondja neki azt, hogy maradjon, akkor most ő kellene, hogy ott feküdjön holtan ennek az embernek a helyén. Mind a mai napig szinte megrendülten gondol arra, hogy valaki meghalt helyette, hogy valaki az életét áldozta fel őhelyette.
Mit nem adna az ember az életéért? Mit nem adna az ember hálából annak, akiről tudja, hogy megmentette az életét? Ez a barátom is arra gondolt, hogy legalább tudná, ki volt az az ismeretlen fiatalember, vagy legalább azt tudná, hogy van-e valaki hozzátartozója valahol, hogy örök háláját leróhatná ezért a halálos áldozatért.
Pedig, testvérek, mindnyájunkkal az történik, hogy valaki meghal érettünk, helyettünk. Valaki a halálával megmentette számunkra az életet. Jézus! Jézus az életét adta azért, hogy mi élhessünk és azért, hogy mi boldogan, fölszabadultan, örökké élhessünk. Ezzel mintegy örök hálára kötelezte mindazokat, akik erről egyáltalán tudnak, akik ezt a halálos áldozatot hit által a maguk számára elfogadják. És nem lehet másképpen meghálálni ezt a halálos áldozatot, mérhetetlen szeretetet és isteni irgalmat, csak az egész életünknek a neki való odaajánlásával.
Erre hivatkozik Pál apostol, erre az isteni irgalomra, erre az isteni szeretetre, amikor így buzdít bennünket a felolvasott Igében: “Kérlek azért benneteket, atyámfiai, az Istennek irgalmasságára, hogy - válaszul, mintegy hálaadásul - szánjátok oda a ti testeteket élő, szent és Istennek tetsző áldozatul, mint a ti okos tiszteleteteket.” (Róm 12,1-2) Mert valóban ez az egyetlen okos, ez az egyetlen helyes, méltó és bölcs formája az istentiszteletnek. Tehát nem az, hogy valaki csak szájjal vallja Istenbe vetett hitét, hogy valaki csak egyetlen templomi összesereglés alkalmával, vagy egyetlen ünnepnapon dicséri és tiszteli az Istent, hanem a szó szoros értelmében, az egész életével dicséri és tiszteli Őt. Pál apostol éppen azt akarja kihangsúlyozni ezzel a különös szóval, hogy a ti testeteket szánjátok oda Istennek. Azt jelenti ez, hogy az igazán helyes istentisztelet, ami Istennek is tetsző, az nemcsak valami lelki dolog, az nemcsak valami olyan, ami a lélek titokzatos mélységeiben, az érzelmek világában megy végbe, nemcsak olyasmi, ami az ember és az Isten közötti viszonyt fejezi ki - persze ez is -, hanem sokkal több ennél.
Azt mondja az apostol: a ti testeteket szánjátok oda áldozatul. Tehát azt a testet, amelyikkel az éned érintkezik a külvilággal, amelyik beszél és cselekszik, amelyik mozog. Azt, amelyik a benned élő hitbeli világosságot kisugározza a többi ember felé. Amelyik az Istenbe vetett hitet szinte láthatóvá, érezhetővé, tapinthatóvá teszi a többi ember számára is. Vagyis a kezünk, a lábunk minden mozdulatával, a szívünk minden dobbanásával, életünk minden megnyilvánulásával próbáljuk kifejezni azt, hogy tiszteljük az Istent. Az egész életünk legyen olyan, mint egy Istennek szentelt hálaáldozat. Keresztyénnek lenni, Jézust követni valóban csak úgy érdemes, hogyha az egész életemet rááldozom. Tehát, hogyha magamat mindenestől áldozom, átadom Istennek, sorsommal együtt itt a földön és az örökkévalóságban.
Most ahogyan itt ültök előttem, olyan tisztán látom, hogy mennyi drága, megmérhetetlenül gazdag élet van itt együtt ebben a templomban. Mi minden van még a fiatalok előtt, mi minden halmozódott már össze az idősebbek életében. Valahogyan olyanformán van, mint hogyha ebben a pillanatban mindnyájan egy kicsit úgy a kezünkben tartanánk az életünket. És tényleg úgy is van. Van, aki görcsösen szorongatja a maga életét, védi, félti, és azt mondja: Ne nyúlj hozzá, ez az enyém, csak nekem van közöm hozzá! Azt teszek vele, amit akarok. - Van olyan ember is, aki nem tud mit kezdeni önmagával, az életével, nincs tisztában azzal a hallatlan értéktöbblettel, amire azt mondhatja, hogy ez az enyém, az én kezem, az én lábam, az én tehetségem, az én időm, az én lelkem. Nincs tisztában ezzel az értéktöbblettel, és elpazarolja magát mindenféle érdek között. Ó, de rengeteg drága élet kallódott már el így, ebben a világban.
Az Isten kegyelmét ismerő ember nem ezt teszi. Az egyszerűen nem félti a maga életét és nem pazarolja el. Az nagyon jól tudja, hogy mit kezdjen önmagával. Ahogyan az Ige mondja: az egész életével. Tudniillik az tudja, hogy odaáldozza az Istennek. Az egész keresztyén életforma tulajdonképpen nem egyéb, mint egy szakadatlanul megújuló felajánlás. Itt van az életem, Uram, neked adom, leteszem a Te kezedbe, leteszem a Te oltárodra! Ezt a felajánlást azonban mindenkinek önmagának, személyesen kell elvégezni. Nem végezheti el helyettünk senki más. Sem a szüleink, sem a lelkipásztorunk, még maga az élő Isten sem. Ez mindenkinek a személyes magánügye. Amikor megkereszteltek bennünket, akkor a szüleink beszéltek helyettünk, és ők vállalták magukra a keresztyén életnek a jelvényét és pecsétjét a keresztelés sákramentumában. De azután minden megkeresztelt ember életében el kell jönni egy olyan időpontnak, amikor a saját felelősségére vállalja a keresztséget. Minden igazán keresztyén élet mögött ott kell, hogy legyen egy személyes, nagy döntés, amelyik azután az élete folyamán mindig újra megismétlődik, egészen az élete végéig. Valahogy olyanformán, mint ahogyan Józsué mondta egyszer az ótestamentumi népnek, hogy válasszatok magatoknak valakit, akit szolgálni akartok.
Nos hát, kedves konfirmandus testvéreim, a ti számotokra most van itt ez az alkalom, amikor nyilvánosan, ünnepélyesen kinyilváníthatjátok azt, kinek a szolgálatába akarjátok adni magatokat. De nemcsak nektek, hanem neked is, meg nekem is, meg mindnyájunknak el kell végül határozottan döntenünk, hogy mit akarunk kezdeni az életünkkel, és kinek akarjuk teljesen odaszánni magunkat. Ez nem is olyan egyszerű, és nem is olyan könnyű dolog ám! Többféle ajánlat van erre nézve. Nagyon sokfelől jön az igény az életünkre. Kezek nyúlnak utánunk, hogy lehúzzanak. Minden ember életében jön egyszer a szerelem és azt mondja: Add nekem a testedet! Azután jön a mindennapi élet rengeteg sok apró-cseprő, vagy nagy gondja és azt mondja: Hadd foglaljam le a lelkedet. Majd jelentkezik a meggazdagodási vágy egy-egy embernek az életében és azt mondja: Add nekem az erődet, add nekem az idődet! Jönnek az élet apróbb-nagyobb örömei és azt mondják: Add nekem a szívedet! Jön valami szenvedély, talán az alkohol és azt mondja: Add nekem a józan eszedet! Tehát nem is olyan könnyű dolog ám itt dönteni. Sokkal egyszerűbb és sokkal könnyebb ide is, oda is engedni és így szétosztani magunkat teljesen. Ám ez nem bölcs dolog, nem okos dolog, ahogyan az apostol mondta, mert így csak szétpazarolódik az embernek az élete.
Mered-e azt vállalni, kedves fiatal testvérem, kedves idősebb testvérem, hogy akár ebben a pillanatban, a sokféle széthúzó kéz közül arra az átszögezett kézre bízod rá magad egészen? Abba a véres kézbe teszed bele egészen az életedet? Jézuséba! Szánjátok oda a ti testeteket Istennek! Ezt mondja az Ige. Ez az egyetlen okos, ez az egyetlen helyes és bölcs döntés, mert akkor minden más a megfelelő helyre kerül. A szerelem is, a pénz is, a munka is, az öröm, meg a bánat is, minden. És ne csak azért szánjuk oda magunkat Istennek áldozatul, mert Ő ezt az áldozatot megérdemli tőlünk, vagy mert joga van hozzá, hanem egész egyszerűen azért, amit az apostol is mond: mert ez az okos istentisztelet. Úgy kell hogy legyen, mondja, hogy ez nemcsak istentisztelet, hanem életforma is. Ez az egyetlen bölcs, helyes, okos és logikus életforma.
Ne higgyük azt, hogy mi valami kegyet gyakorolunk az Úr Istennel, hogyha végre odaadni méltóztatunk neki azt, ami az övé. Vajon szívesség volna az a villanymozdonytól, hogyha egyszer - ha szabad akarata lenne - rászánná magát arra, hogy rámegy a sínekre és vállalja a sínek és a villamosvezeték megkötöttségét? Dehogy volna az szívesség, hiszen ez biztosítja a számára a lényének megfelelő szabad mozgásnak a lehetőségét! Ugyanúgy, nem szívességet gyakorolunk mi Istennel, hogyha odaszánjuk magunkat Neki, hanem ez a mi érdekünk. Így találjuk meg, így éljük meg igazán önmagunkat és igazi önmagunkat.
Nézzétek, testvérek, mit jelent ez a gyakorlatban? Azt, amit Pál apostol a következő versben mond, hogy ne szabjátok magatokat a világhoz, hanem változzatok el a ti elmétek megújulása szerint, megvizsgálván, hogy mi az Istennek kedves, jó és tökéletes akarata. Más szóval azt jelenti ez, hogy merjünk másként gondolkozni, másként cselekedni, mint ahogyan az átlagember gondolkozik és cselekszik. Szinte azt mondhatnám, hogy merjünk elszakadni a világnak attól az anyagias gondolkozásától, ami olyan sok bajt csinált már ebben a világban. Merjünk elszakadni attól a szexuálisan túlhevített világtól, amivel úgy tele van ez a világ, és ami még rettentő nyomorúságot fog rázúdítani erre a világra. Merjünk elszakadni attól az önös érdekeket hajszoló világtól, amiben annyit szenvednek az emberek a másik embertől. Tehát merjük a Jézustól kapott tisztább látást és nemesebb életformát mintegy belevinni a hétköznapi életnek minden cselekedetébe.
Testvérek, mi, akik tudunk Jézusnak az áldozatáról, mi, akik tudunk Istennek a láthatatlan világáról, merjünk nagyot álmodni, merjünk merészet látni, merjünk hinni abban, hogy igenis, szolgálhatjuk ennek a világnak a megjobbulását és az egész emberi élet megszépítését. Merjünk az Isten minden emberre kiható szeretetének az eszközeként élni! Tudjátok, hol van az az oltár, amelyikre áldozatul tehetem fel mindazt, amit az Istennek akarok odaszánni? Hol nincs messze egyikünktől sem? Ne keresd azt valahol, valami különleges helyen! Ott van közvetlenül melletted, mindig ahol embereken segíteni tudsz. Ahol egy embernek segítségre van szüksége. Minden olyan alkalom, ahol jót tehetsz valakivel, az az Istennek az oltára. És mindent, amit az Istennek akarsz odaáldozni, azt Jézus mind erre az oltárra utalja át. És azt mondja: A nékem szánt szeretetedet adjad olyan valakinek, akinek erre a legnagyobb szüksége van, mert a legkevesebb jut neki belőle. A nékem szánt pénzeddel segíts ott, ahol erre a segítségre a legjobban szükség van! A nekem szánt erődet fordítsd arra, hogy megbízható és az egész társadalmat érintő legyen a munkád! Ne keresd messze Jézust, ott van közvetlenül melletted, mindabban az emberi hiányban, szükségben, fájdalomban, ami egy másik ember életéből feléd kiált. És ott van minden munkádban, amellyel hozzájárulhatsz az egész emberi élet békességesebbé, biztonságosabbá, boldogabbá tételéhez. Ott van ez az oltár, oda teheted le mindazt, amivel az Istennek akarsz és tudsz áldozni. Erre az oltárra tedd rá az egész életed! Képzeljétek el, mi lenne, ha ezt mi valóban meg is tennénk, tehát ha tényleg Istennek így odaszentelt élettel forgolódnánk ebben a világban az emberek között!
Talán ti is olvastátok Szentgyörgyi Albertnek, a világhírű, Nobel-díjas magyar tudósnak a legutolsó könyvéből ezt a néhány megrendítő mondatot: “A tudomány napjainkban soha nem sejtett jólét és felemelkedés felé nyitotta meg a kaput. A tudomány nagy felfedezései a rádióaktivitás, az atomszerkezet és a relativitáselmélet teljes fordulatot hozott az emberiség életében. Most az embernek szinte minden vágya megvalósítható. Eltörölhetné a betegséget, a fáradalmas munkát. Ehelyett azonban az önpusztítás útja felé halad. Csak végig kell lapozni az újságokat. Mindenütt háborúról, gyilkosságról, fegyverkezésről szólnak.” Azt írja továbbá, hogy minden reménysége az ifjúságban van, azokban, akik fogékonyak az új eszmék iránt, az új feladatok iránt. Ha megérjük, hogy az emberiség nem írtja ki önmagát, akkor mindent új alapon kell elkezdeni, és erre csak a fiatalok képesek. Azt írja továbbá, hogy ha ő maga 20 éves lenne, ő maga is csatlakozna a jobb világot akaró fiatalokhoz.
Sajnálni való, hogy az erkölcsi haladás elmaradt a tudomány mögött, és hogy a tudomány által alkotott új eszközök a gyilkolás és a pusztítás új eszközeivé váltak. Pedig a világ nagy problémáit nem oldhatják meg a bombák, csak a megértés és a jóakarat. Lám, testvérek, ennyire sürgetően szükség van lelkileg egészséges és erkölcsileg fejlett emberekre. Fiatalokra és lelki fiatalokra! Az Ige szavaival hadd kérjelek hát én is benneteket: - az Istennek irgalmasságára, hogy szánjátok oda a ti testeteket élő, szent, Istennek kedves áldozatul, mint a ti okos tiszteleteteket! Mert valóban csak így válik ez a mi mostani istentiszteletünk is, és minden más istentisztelet is okos, értelmes, igaz, áldásos, a világ számára is hasznos istentiszteletté.
Ámen
Dátum: 1970. április 26. Konfirmáció