A római levélnek a most felolvasott része alapján egy olyan lelki betegségről és egy olyan lelki betegségből való gyógyulásról szeretnék beszélni, amiben ma talán a legtöbb ember szenved a világon: a magányosság érzéséről. Valaki azt mondta egyszer, hogy a magány a mai kornak titkos sebe, és nem beszélünk róla szívesen. Pedig éppen ezért kell róla beszélni! Mindenekelőtt határoljuk el élesen az egyedüllét és a magány fogalmát egymástól. Ennek a kettőnek lényegében véve semmi köze egymáshoz. Nem minden egyedül élő ember magányos lélek és fordítva. Lehet valaki olyan egy szál egyedül a világon, hogy senki hozzátartozója nincs; nincs senki, aki hazavárja, aki este jó éjszakát kívánjon neki, és mégse magányos. Viszont lehet valaki belsőleg rettenetesen egyedül, még ha népes, zajos, családi, vagy baráti kör veszi is körül. Az egyedüllét nem tragikus, a magány igen! Az egyedüllétben sok jó is lehet. Nietzsche az egyedüllétet a bölcs ember menedékének nevezte. Az egyedüllétben van az ember igazán otthon önmagával. Az egyedüllét, még ha néha nehéz és keserves is, áldás lehet az ember számára, ott jut el mélyebb önismeretre, magába szállásra, önvizsgálatra. A legnagyobb szellemi nagyságok mindig keresték az egyedüllét alkalmait. Keresztelő János kivonult a pusztába, távol mindentől. Jézus sok éjszakát töltött egyedül, egy puszta helyen imádkozva. Rendszeresen keresni az egyedüllét alkalmait nem természetellenes dolog, sőt az egészséges lélek normális lélegzetvétele. Az egyedüllét a személyiség kibontakozásának a feltétele, a teremtő “én” titkos műhelye. Az egyedüllétben talál az ember mindég újra önmagára.Talán éppen az az egyik legnagyobb baj, hogy sok magányos lélek nem mer egyedül lenni... Fél az egyedülléttől. Pedig más az egyik, mint a másik. Az egyedüllét fizikai állapot, a magány pedig lelki állapot. Az egyedüllét lényege az, hogy az ember ideiglenesen elválasztódik, elkülönül a másiktól, míg közben belső kapcsolata a másikkal érintetlen, töretlen marad. A magány pedig azt jelenti, hogy a kapcsolat a másikkal megszakad; még ha fizikailag együtt is van a másikkal, még ha beszél is vele, még ha egy asztalnál ül is a másikkal, nem jut el igazán - lelkileg - a másikhoz, a másik lelkéig, még ha közel van is hozzá. Talán a férje, vagy gyermeke, még sincs igazán köze hozzá, közössége vele, még ha népes, nagy találkozón vesz is részt, sohase találkozik igazán a másikkal. A legmeghittebb családi körben éppúgy, mint az utca, gyár, vagy a bérkaszárnya tumultusában - magányos. Együtt dolgozik, pihen, szórakozik, nevet vagy búsul, és mégis mindig magában, önmaga kalickájában marad...
Ez nem jó az ember számára. Erre vonatkozik Istennek ez a szava: “Nem jó az embernek egyedül lenni.” Itt az egyedül a magányt jelenti. A másiknak a hiányát. Mert az ember a másik számára van teremtve, a másikra nézve, az egész emberi lét a másikra, a másikhoz való viszonyulásra van beállítva. Az ember nem elég önmagában, az embernek a másik ember a kiegészítője, a másik által válik teljes emberré. A másik nélkül elnyomorodik az ember. Csak a másikkal való kapcsolatban, közösségben jut el saját egyéniségén is a teljes önmegvalósításra. Miként a függőhidat két pillér tartja, és ezáltal kapja meg a szükséges feszültséget, így függ az egész emberi lét az “én” és a “te” között. Csak a “te” által lehet az ember igazán “én”. Tehát a magányból, ebből a kínzó életérzésből csak egy út vezet ki, az, amelyik a “te” felé vezet. Ezért nem volt Pál apostol soha magányos lélek. Pedig ő is egyedül volt. Se apja, se anyja nem élt már, amikor megismertük. Se élettársa, se gyereke, se testvére nem volt sohasem. Amint rója Kis-Ázsia hegyvidékét, meg a görög tengerpartot, ahogyan hányódik-vetődik a nagy tengereken, a börtönökben, azt mondhatná az ember: Óh, milyen szegény, árva, hontalan lélek! Pedig sohasem az! A legelhagyatottabb egyedüllétben sem volt soha magányos! Egész lelkülete, kedélyvilága épp az ellentéte volt mindannak a magányosságnak, amiben ma olyan sok ember - sokszor talán nem is tudatosan - szenved. De hát mi volt a titka ennek? Nos, kiderül ebből a rövid személyes vallomásból, amit itt a római gyülekezethez ír. Így vall olyan embereknek, akiket még soha életében nem látott: “Hálát adok az én Istenemnek mindnyájatokért, mert bizonyságom nékem az Isten, hogy szüntelen emlékszem felőletek, imádkozásaimban mindenkor könyörögvén...” Szinte megható, milyen szélesre tárja imádságra a karjait, hogy sok-sok emberi életet, problémát átölelhessen a könyörgésével. Törődik velük, pedig még nem is ismeri őket, felelősséget érez irántuk, pedig még azt sem tudja, kicsodák valójában. Csak azt tudja: érzik, hogy szükségük van arra a hatalmas segítségre, amit az értük való könyörgése révén kaphatnak Istentől. Ezért “szüntelenül” imádkozik értük, azaz rendszeresen, mélyen, alaposan, kitartóan és mindig újra... És ha ezt Pál így mondja, akkor az nála komoly dolog. A legkomolyabb törődés a másik gondjával, bajával az, ha így áll oda valaki a másikért Isten elé, ha így tud könyörögni érte. Milyen rengeteget imádkozhatott Pál! Mert nemcsak a római gyülekezetért könyörgött így, hanem mind a többiekért is. És nem önmagáért imádkozott, hanem a másik emberért. Én azt hiszem, Pál önmagáról egészen el is feledkezett, annyira tele volt a szíve a mások gondjával.
Íme, a magányosság érzésének az egyik igazán hathatós ellenszere: kezdj el igazán imádkozni másokért, ismerősökért és ismeretlenekért! Kedves és kellemetlen emberekért, barátokért és ellenségekért. De úgy, ahogyan Pál tette! Aki másokért imádkozni tud, az már nem lehet magányos, hiszen emberi lelkeket, emberi életeket és problémákat ölel magához a lelke karjaival, Isten színe előtt! A magányosság nyomasztó érzése abból a félreértésből ered, hogy: “senki sem törődik velem”. Pedig nem az az igazán magányos, akivel mások nem törődnek, hanem aki másokkal nem törődik eléggé. A másokért való imádság: a legkomolyabb törődés másokkal. Nem az a magányos, aki előtt zárva marad a másik szíve, hanem akinek a szíve zárva marad a másik ember előtt. A másokért való könyörgésben kitárul a szív mások felé és megszűnik a magány. Ha rád szakad a magány és úgy érzed, hogy senkinek sem kellesz, senki sem gondol rád, senki sem törődik veled, kezdj el könyörögni - komolyan és mélyen - másokért. Ne a szimpatikus ismerőseidért, hanem inkább olyanokért, akikre eddig talán még sohasem gondoltál imádságban. A másokért való imádság megment a magánytól!
Másodszor: Pál azért is imádkozik, hogy “vajha egyszer már jószerencsés út adódnék nékem Isten akaratából, hogy hozzátok mehessek, mert kívánlak látni titeket!” És tudjuk a Cselekedetek könyvéből, hogy Pál később meg is tette, igazán rengeteg akadályt leküzdve és hallatlan nehézségeket, áldozatot vállalva, el is ment Rómába, és meglátogatta az ottani atyafiakat. Ez is egyik hathatós ellenszere a magánynak: elmenni a másikhoz, utánamenni a másiknak, meglátogatni a másikat, gondoskodni a másikról. Pált nem kellett nógatni, hogy menjen már, nézzen utána ennek vagy annak az atyafinak, gyülekezetnek. Belső kényszer hajtotta, a szíve indította. Így mondja: “kívánlak látni titeket.” Aki nem kívánja látni a másikat, aki elzárkózik a másik elől, aki sohasem megy utána a másik embernek, ne csodálkozzék, ha magányossá válik. Megint csak azt mondhatom: nem az a magányos, akit magára hagytak mások, hanem aki magára hagyja a másikat. Nem az a magányos, akire soha, senki sem nyit ajtót, hanem az, aki sohasem látogatja meg a másikat. Nem az a magányos, akit sohasem szólít meg valaki kedves érdeklődéssel, hanem aki ugyanezt teszi a másikkal! Nem az a magányos, akinek elengedték a kezét, hanem aki elengedte a másiknak a kezét.
Tudom, azt mondanák sokan: de kinek van ideje ilyesmire, utánamenni valakinek, meglátogatni a másikat? Az ember nem jut hozzá a sok egyéb elfoglaltsága mellett. Nos: figyeljétek csak meg, mit csinál Pál: Istentől kéri hozzá az alkalmat, a módot, a lehetőséget, az időt. Az, aki ezt így kéri, az meg is kapja bizonyosan. Moody, a nagy amerikai evangélizátor mindennap könyörgött, hogy adjon az Úr neki alkalmat ma is bizonyságot tenni valaki előtt. Nekünk is Istentől kell kérnünk, hová akar küldeni bennünket, ki az a másik, akinek a szíve ajtaján be kell kopogtatni. Ha rád szakad a magány, kérjed imádságban: és Isten meg fogja nyitni az utat előtted valakihez, egy másikhoz. Nem ahhoz fog küldeni, akihez egyébként is szívesen elmennél, hanem ahhoz, aki téged szeretne már látni. Talán egy másik magányos lélekhez, egy kórházi ágyon fekvő beteghez, vagy egy ehagyott, tehetetlen öreghez - a másikhoz! Aki segít enyhíteni, eloszlatni a másik magányát, az maga sohasem fog szenvedni a magánytól!
És még valamit látunk itt Pálnál - íme, ezt is mondja: “Mind a görögnek, mind a barbárnak, mind a bölcseknek, mind a tudatlanoknak köteles vagyok!” - Igen: “köteles vagyok!” Pál úgy érzi, ő minden embernek adósa. Tartozik a másiknak. Boldog ember! Azért mondom, hogy boldog, mert ennek az ellentéte az egyik legboldogtalanabb típusú ember, az, aki úgy érzi, hogy a másik adósa neki. Megköveteli, elvárja, hogy a neki járó tisztelet és megbecsülés vegye körül a mások részéről. Újra mondom: nem az a magányos lélek, akit mások nem szeretnek eléggé, hanem aki másokat nem tud eléggé szeretni. Az a szeretetlenség, az a közöny, ami a saját szívünkben van mások iránt, az tesz igazán magányossá bennünket. A bűnbocsánatot, a kegyelmet kapott ember örökre le van kötelezve - Istennek! Isten a hitelező, amivel neki tartozol, úgy adhatod meg, ha a másik embernek adod. Kaptál és szakadatlanul kapod Istentől a segítséget, a jóságot, a szeretetet, a bocsánatot, az áldást. Mindennel, amit Istentől kapsz, tartozol a másik embernek. Köteles vagy. Adós vagy. A múltkor egy orvost honorálni akartam fáradságáért. Nem fogadta el, hanem azt mondta: amivel nekem tartoznál, add oda az egyházi szeretetszolgálatra. Valahogy így tesz a mi Urunk is. Azt mondja: azt a szeretetet, azt a hálát, amivel nekem tartozol, váltsd be egy arra rászoruló embertársaddal szemben. De megint nem azzal szemben, akivel egyébként is lekötelezettnek érzed magad valami szívessége miatt, amit veled gyakorolt, hanem mindig azzal a másikkal szemben, aki talán még meghálálni sem tudja a te szívességedet.
Olyan szépen lehetne élni ebben a földi világban, hiszen egy kicsi kedvességgel, egy kicsi figyelemmel. egy kis jó szóval - még csak nem is szeretettel - úgy meg lehet szépíteni valakinek az életét! És te, aki ismered Jézust: ezzel a kicsivel tartozol! Ezzel a jóval adósa vagy a másiknak. És sajnos egy kicsi figyelmetlenséggel - még csak nem is haraggal, gyűlölettel, csak egy kicsi meggondolatlansággal - úgy meg lehet keseríteni valakinek az életét... Pál mindenkinek az evangéliummal volt adósa. Örömhírrel! Jézussal! Mi is kötelesek vagyunk megmutatni a világnak, minden másik embernek, hogy Istennek a Jézusban adott örömhíre: valóság! A másikat is megvigasztaló, a másiknak is örömet okozó, a másiknak is erőt adó hatalom, Istennek hatalma! Aki ezt az adósságot a másikkal szemben érzi és igyekszik törleszteni, sohasem válik magányossá. Mert íme, megtapasztalja, amit Pál is megtapasztalt: “Hogy együtt felbuzduljunk tinálatok egymás hite által, a tiétek, meg az enyém által.” Mert az ember nemcsak ad, hanem mindig kap is. Sőt: amikor a legtöbbet adja, akkor kapja maga is a legtöbbet. És amikor egészen odaadja magát, egészen rátalál önmagára. Aki elveszti az ő életét, megtalálja azt! Örök igazság ez a magány ellen is.
Végül: az az igazán magányos lélek, aki a nagy MÁSIK, a nagy TE nélkül - Isten nélkül van! De hát miért lenne a magányos ember Isten nélkül? Hiszen olyan Istenünk van, aki még a magány mélységébe is utánament az embernek! Nézzétek: A Golgotán ott van Isten Jézus személyében teljesen leigázva, belesüllyedve a legmélyebb magányba. Isten - a magányban. Az én magányomban, a te magányodban! Hallod, hogy panaszkodik, hogy kiált: “Én Istenem, miért hagytál el engem?” Ennél szörnyűbb magány még nem volt ezen a világon. De ahol így van jelen az Isten, ott nincs többé magány! Ott te se, én se, egyikünk se lehet többé magányos lélek!
Ámen
Dátum: 1968. december 1.